Marczius Tizenötödike, 1849 (6-79. szám)

1849-04-02 / 41. szám

160 Austria ha meg fog veretni, semminek egyébnek nem tulajdoníthatja mint annak, hogy a helyett, hogy egyenesen bejött volna sergével a készületlen országba, elég botor volt a magyar faj ellen a ráczokat és oláhokat fellázítani. Az octoberi napok megszabaditák a sajtót azon bilincstől, mely szerint addig a dynastia ellen szólani szabad nem volt. Mi teljes elemünkben voltunk. A táblabiró párt hallgatott, vagy ha beszélt, senki sem hallgatta szavaikat. Mi forradalmi emberek voltunk kezdettől fogva. Mi a dynastia csúfos leveretését óhajtottuk mindig. A táblabíró bigott royalista volt. Még a napokban is azt írták magukról, hogy a mi harczunk nem forradalom, és csak a legutóbbi napokban, hogy sergeink előre mennek s beszélik, hogy az ellenség nem hetvenkedik többé annyira, most mernek már hangosabban beszélni. Kazinczi Gábor az élő pessimismus, s Batthyáni korában ultra ministeriális ember, tegnap kimondja, hogy ő respublicát akar, midőn kevéssel ezelőtt keserűen gúnyolta még azokat is, kik jelen mozgalmunkat forradalomnak szerették mondani. Kazinczi híres sophista, de monarchia alatt, respublicát akarni és azt mondani, hogy amidőn így leszünk még az sem forradalom, több mint amin csak nevetni kell. E hirtelen republicanisálodott párt a jelen év kezdetén egészen másképen beszélt. Akkor némellyek közülök azt pengeték, hogy a desperatio harczát nem hajlandók tovább folytatni, ahelyett, hogy mint erős lelkek a szerencsétlenség óráiban mutattak volna erőt, és közremunkálásaikkal oda igyekeztek volna, hogy a szerencsétlenséghez képest annyival nagyobb és újabb erővel folytassuk a harczot, mellyre milliószor elmondtuk, hogy utolsó csep vérünkig! Puszta phrasis volt azon emberek szájában az utolsó csep vér. Ki kezeskedik róla, hogy az ünnepélyesen bevallott republicanismus is csak puszta szó leend, mellyet a jó hírek szelei felélesztettek, s a tán roszabbak megint elenyésztetni fognának. Mi ezen a körülmények változó szelei által pessimistákból hallgatókká, hallgatókból békétlenkedőkké s végre republicánusokká metamorphisált emberekről szólván, miután láttuk azt, hogy a régi nagyszerű többség ismét felelevenült, s a radical párt alig számlál többet mint az olasz kérdés alkalmával, olvasóinknak azon részét, kiknek a radical ügy, az igazi democratia szívükön fekszik arra figyelmeztettük, hogy ne aggódjanak a nem várt feleleten, mert ha ezen ismeretes többség lármáz is egy kicsit, lármájának nem igen van eredménye annyira, hogy győzelmünk után nem ezen napraforgó többség véleménye fog ügyeink elrendezésében határozni, hanem határoznak maguk a körülmények, határozni fog azon eszme, mellyért a hadsereg küzd. Ezt akkor mondtuk, midőn még nem tudtuk, hogy ezen többség egyik tulipánja Kazinczi pár nap alatt republicánussá lett, holott az előtt csak a gondolat is, hogy a dynastiától elszakadjunk, halálos görcsöket okozott neki. Ha a többség így gondolkozik, miután mi úgy tudjuk, hogy sergeink hallani sem akarnak a dynastiávali egyezkedésről, a jó ügy diadalának reményében örvendünk. A világért sem irigyeljük senkitől sem a dicsőséget, hogy Pestre azon öntudattal menjenek be, hogy a haza megmentésében ők is részt vehessenek. Azonban a mai ülésre kell visszatérnünk. És ha mindazok, mellyeket nekünk e gyűlés menetéről elmondtak igazak, akkor azon modor és eljárás, mellyel ott a vita folyt a legnemtelenebb, s egy napra forgó pártnak ollyan tomboló demonstratiója, melly a civilizált országban csak megvetésre fog találni. Olvasóink, kik lapjainkat figyelemre vették, botránykozással fogják hallani, hogy nem hiányzottak a követek közül kik minket pénteki számunkban elmondott véleményünkért egyenesen mint hazaárulókat a vésztörvények elébe, az akasztófa halálára kívántak kárhoztatni Mellé adjuk, hogy egy kárörvendő felbőszült tömeg utánra is orditá a szavakat, mellyeknek nemtelensége azokra esik vissza kik dühösségükben nem látszanak tudni mit beszélnek. Már az is nemtelen volt, hogy ellenünk oly helyen tettek személyre vonatkozó észrevételeket, hol mi nem felelhettünk. A szereplők ez alatt a házat minden méltóságából kivetkeztetek. Sokan úgy dühöngtek, mint midőn a nevelés nélküli embert valaki felhaszontja, hogy aztán,sem nem lát, sem nem hall. És végre mi lett az eredmény. A ház méltóságán alulinak tartja az ügyben, határozni s napirendre tér (ha jól fogta fel tudósítónk a nagy lárma miatt). Szépen vagyunk! Gyönyörű fogalom a méltóságról. Hát azt nem tartotta méltóságán alulinak három óráig kihallgatlanul gázolni valakinek legszentebb érzéseiben, s végre chajlatan méltósággal az ügyet önkényesen befejezettnek declarálni. A közvélemény ítélni fod ha megtudja mi lappang ezen méltóság alatt. Három óráig szidnak, gyaláznak, akasztófára kérnek, és tőlünk a módot, hogy a vádakra felelhessünk egészen elzárják. Ez hallatlan eljárás a civilizált világban. És miért zárják el ... ? Halljuk, urak halljuk ! Szacsvai szerint azért, mert a sajtóperben, meglehetne, hogy a vádlottat az esküdt bírák felmentenék. Kell-e ennél irtózatosabb satira. Ők tehát félnek, hogy a törvény minket felmentene, azért nem engedik, hogy magunkat igazoljuk, hanem önkényesen azon satisfactiót veszik maguknak, hogy három óráig kiáltoznak el