Marketing, 1986 (20. évfolyam, 1-6. szám)

1986 / 6. szám

nyugati piacon — s ezúttal a valóságos, a szó legeredetibb értelmében használt piacon — látta azt, hogy egymás melletti standokon almát árultak a kofák. Az egyik almakupac gyönyörű, fényes és hibátlan volt, valamint nagyon olcsó. A másik almahalomról látszott hogy sok lehet a gyümölcsökben a kukac, jól láthatóak voltak a kis lukacskák. Ez utóbbi alma mégis majd a duplájába került, ugyanis ezeket a gyümöl­csöket nem permetezték, nem kezelték semmi­féle vegyszerrel. S az ugye közismert, hogy a Helia-D alap­anyaga természetes anyag, a napraforgó szá­rából nyerik. S hogy a természetes anyagok iránti igényt kielégítsék, a Helia Társaság már a kezdetben szerződésben kötötte ki a debreceni Hunyadi téesznek, hogy azokat a napraforgótáblákat, amelyekről az alap­anyagot nyerik, semmifajta vegyszerrel nem kezelhetik. (Azt ugye természetesnek mondhat­juk, hogy ezért a termékért többet is fizet a Helia, noha a téesz a vegyszer költségeit megspórolja...) Adott tehát egy kiváló tulajdonságokat hordozó természetes anyagot használó kozmetikai ter­mék, amelyet a világpiacon értékesíteni lehet. Jól ismert, hogy a kozmetikai iparban a ter­méknek gusztusos, szép körítésben kell meg­jelennie, ha sikert akar elérni. Majdhogynem azt mondhatjuk, hogy a külső megjelenés a leg­fontosabb. Olyannyira igaznak tűnik ez a meg­állapítás, hogy amikor beszélgetésünk során azt kérdeztem a termékmenedzsertől, hogy a magyar piacra miért nem másik, egyszerűbb — s olcsóbb — kivitelben hozták forgalomba a Helia-D sorozatot, azt a választ kaptam: ez nagyon rontaná a termék nemzetközi reményeit. Hogy ez a kérdésem egyáltalán elhangozhatott, annak persze sora van. A nemzetközi színvo­nalú terméket — amelyet a Biogal példaszerű gyorsasággal kezdett gyártani — valamibe bele kellett tenni. S ezt a valami volt talán a leg­nehezebb. Hogy jól értsük a dolgokat, idézzük fel a kezdetet. A Biogal jó üzletet remélve fel­karolja a Helia-D ügyét. Átállítja néhány gép­sorát — később európai szintű gyártósorokat is vásárol majd —, megbízza az egyik kutató­ját, hogy vegye kézbe az ügyeket, legyen a ter­mék — hiszen akkor még csak egyetlen krém­ről van szó — menedzsere, gyártásért felelőse, a háttéripar megszervezője. S Kristóf Jánosné és gárdája ott áll szinte mindenfajta tapasztalat nélkül, kezében egy reményteljes szerrel. . . Tudják, hogy világszínvonalat várnak tőlük, de ismerik a magyar csomagolóipar általános színvonalát, helyzetét is. Ezenkívül ismernek még néhány követelményt, például azt, hogy a Helia-D arckrémet fénytől védeni kell. Tipi­kusnak tartom, hogy ekkor — a kezdet kezde­tén — még fel sem merült, hogy például az ez­zel kapcsolatos munkálatokba be kellene vonni mondjuk egy formatervezőt, egy a csomagolás­­technikában jártas szakembert. Ehelyett meg­kezdődött a Heliások egyfajta vándorlása, megpróbálták felfedezni a hazai piacot. A kez­det kezdetén szóba került, hogy például a por­celán jó anyag lenne, ám arról kiderült, hogy rettentően drága , ám, hogy ez az akkor fel­vetődött ötlet később megvalósult, azt bizonyít­ja, hogy nem is volt olyan botor, mint kezdet­ben látszott. Ősi, természetes anyag az üveg is — gondolták a keresgélők, több üveggyárral is tárgyaltak, de úgy tetszett, hogy nem lesz siker. Aztán a Tokodi Üveggyárban kiderült, hogy az ottani főmérnök diplomamunkája arról készült, miként lehet fekete üveget előállítani. Ez a tervezet régóta fiókban porosodott, mert kinek is kell fekete üveg? Szóval a tégely alap­anyaga már megvolt. De milyen legyen a tégely formája? A lehető legegyszerűbb, kézbesimuló, csavaros tetejű — döntöttek a Heliások. Mi sem egyszerűbb — elvileg. Mert hát az üvegtégely teteje nem lehet üvegből, a többi között azért sem, mert a légmentes zárást nem lehetett volna biztosítani. Hát akkor legyen műanyag! A számtalan próbagyártás viszont azt bizonyí­totta, hogy idehaza nincs olyan műanyag kupak, amelynek vagy a zárásával, vagy a fes­tésével ne lenne gond. A próbálkozások sorá­ban volt fémgőzöléses műanyagkupakra is próbagyártás, ez nagyon hamar lepattogzott. Végül megint a „szerencse” segített. Azért az idézőjel, mert a Politoys szövetkezetnek — amely ugye a bűvös kocka hosszabb időre való gyártására rendezkedett be — éppen az adott időszakban szabadult fel gyártási kapacitása. Az általuk használt K­resin alap­anyag már tudta azt, amit a Heliások elvártak a kupaktól. Most, az újabb termékeket látva, bizony nem könnyű megállapítani, hogy a té­gely és a kupak más-más anyagból van. Színük, tapintásuk ugyanis szinte teljesen azonos. Az első gondon tehát sikerrel túljutottak a Heliások, ám rögtön ott volt a másik­ papír­csomagolás. A csomagolóanyagnak a Kner Nyomda a mammutvállalata Magyarországon, így hát a sok sorban álló megrendelő mellett bizony nehezen lehetett csak kipréselni a nem­zetközi versenyben is helytálló minőséget. Mint az a Magyar Nemzet egy 1985-ös őszi cikkéből kiderül: a debreceni cég üzletet kötött háttériparával, „olyat, amilyet más vállalatok eddig még nem nagyon. A Helia-D exportjára alapozva megosztják a devizacímzettséget, vagyis a Tokodi Üveggyárból érkező tégelye­kért, a Kner Nyomdában készülő papír dobo­zért lényegében dollárral fizetnek.” Dehát ez már a sikerek utáni tudósítás. 1982-ben, az év vége felé ugyanis a Helia-D a magyarországi boltokba kerül­t a magyar viszonyokhoz képest kiemelkedő csomago­lásban, ám még bőven akad fejleszteni való. S ahogy a Helia Társaság felismeri, hogy egyet­len krémmel csak nagyon rövid ideig élhet meg a piacon, ki kell tehát fejleszteni a Helia-D családot. Az 1982-es debütálás után, egy eszten­dővel később, az őszi BNV-n már bemutatják a testápolót és az arcteret, megint egy esztendő­vel később, az 1984-es őszi BNV-n már a pro­poliszos testápoló, a férfiaknak készült krém, valamint az elektrokozmetikai és masszázs­ampulla kerül kiállításra. S mert a BNV jó be­mutatkozási időpont, 1985-ben ott „vezetik fel” a szem- és az ajaklánckrémet, a propoliszos junior krémet valamint a propoliszos kéz­ápolót. S még ebben az esztendőben karácsonyi meglepetésként a boltokba kerül a Helia-D after shave, a tonik és az alkoholmentes tonik. Majd 1986 márciusában egy új hatóanyaggal készült Helia is bevezettetett, kukorica kivona­tából készített lemosó és krém. Az új és még újabb termékeket, pontosabban azok külcsm­ét szemügyre véve megállapítható, hogy azok mindig csak egy kicsit, szinte csak észrevétlenül változtak. Amikor a krémek mel­lett megjelentek a lemosok, a tonikok, akkor a tégelyekével megegyező fekete színben meg­jelentek az üvegflakonok is. Ezt már Kövendi János formatervező készítette, jelezve azt is, hogy a Heliások mind inkább profikká váltak ebben is. S ahogy egyre bővül a termék skálája, egyre következetesebben érvényesültek azok az egyébként láthatatlan megkülönböztetések is, amelyek azonban tudatunk mélyén rögződ­nek, így például külön jelzése van a normál, a zsíros és a száraz bőrre ajánlott Heliáknak (a ragasztott korong színe más), a feketéből fehérbe átmenő dobozos Helia pedig a kukori­cából készült termékeket különbözteti majd meg. A férfiaknak pedig nem csak a „for men” felirat szól, hanem a dohánybarna címke is, no meg az „after shave”-nél a fekete üveg nem fényes, hanem matt. S az 1986-os BNV-n azt is bejelentette a Helia Társaság, hogy karácsonyra babaápolási szereket, valamint újabb hatóanyagú, a tokaji aszút felhasználó Heliát hoznak forgalomba. A magyarországi páratlanul dinamikus felfutás mellett­­ csak az alapkrémből évi egymillió háromszázezer tégelyt forgalmaznak — egyre nagyobb a nemzetközi érdeklődés a Helia-D termékek iránt külföldön is. Ami a kozmetikai ipar telítettségét, konkurenciaharcát tekintve nem kis siker. A piacra való betörés azonban nem könnyű: olcsóbb árral, bár ezt megtehet­nék, nem érdemes próbálkozni, mert az olcsó termék a gyanús. Maradna a reklám, erre, bármilyen jól fut is a Heliának, nincs pénz. Marad az, hogy a termék lassan oson be a piacra, bizonyítja versenyképességét, s azt, hogy valóban nélkülözhetetlen. . . S persze vannak más irányú próbálkozások is, bár a vállalkozó nagy amerikai cég neve még „embargós”, de úgy tűnik, hogy az Egyesült Államokban nagy betörési lehetőség kínálko­zik, ám a megfontolt becslések szerint a haté­kony reklámkampányhoz 10 millió dollár szükségeltetik... így hát — ha három esztendővel később — valaki a Helia-D sztorival kíván majd foglal­kozni, remélhető, hogy azt a címet adhatja cikkének: A Helia-D sztori tovább folytatódik. . . Murányi Gábor 489

Next