Maros-Vidék, 1880 (10. évfolyam, 2-51. szám)

1880-01-08 / 2. szám

Visszaemlékezések Mentovichra. (Folytatás.) Z. Bodolla Gábor elhangzott szép beszéde után a nagy gyászmenet az ev. ref. sirkertbe kisérte bol­dogult,a hol Pap István Il­od éves bölcsész a kö­vetkező beszédet tartotta sírja felett: Könyörülj rajtunk véghetetlen jóságu isten! Adj erőt e nagy csapás elviselésére! Adj! — hogy ne kételkedhessünk benned! — És adj erőt nekem, hogy mondhassam el hozzá utolsó szavaimat. Oh !­hogy e szavaknak utolsóknak kell lenniök! Utolsók­nak épen hozzád szeretve tisztelt tanárunk elfeled­­hetlen elnökünk! (S e szavak fájdalom, a mély fájdalom szavai!) És mit fájlaljunk benned legjobban: az em­bert, a költőt, a tudóst, a tanárt-e? Különbséget tenni nem lehet, mert mindenütt nagy voltál; az ifjúság is igy osztatlanul tisztelt, s igy maradsz emlékében örökké. — És benned az ifjúság egyik testülete, az önképző kör még többet sirat, mert azt halálod buzgó, fáradhatatlan, szeretett elnöké­től fosztotta meg. Hosszas időn át össze voltál a körzel forrva, s büszkesége voltál annak. Szived melegével melegítetted fel tagjai keblét; lelked fennszárnyalásával tanitád repülni a még gyönge, tanulatlan szárnyakat. — Védszárnyaid alatt szé­pen fejlődött, virágzott a kör, s szellemed jövőjére is ki fog hatni. S ha úgy ragaszkodott hozzád, úgy szeretett, tisztelt mindenki, aki ismert, hogy ne ragaszkodott volna, hogy ne szeretett, hogy ne tisztelt volna a kör, mely legközelebb állott hozzád, mely legtöbbször hallgatá édes ajkaidról ama fennkölt ideákat, melyek nem engedik lelkünket a föld rögéhez tapadni, szi­vünket a mindennapi érdekek hitvány zsidójában a nemesebb hangokat elveszteni; amaz ideákat, melyek a szépért, jóért, igazért hevülni, lelkesül, taníta­nak; amaz ideákat, melyek örökkévalók, mint a végetlenség, s végetlenek, mint az örökkévalóság, úgy van! Amaz ideák örökkévalók, s a mi sziveinkben is élni fognak.­­ Oh! hadd éljenek is, s legyenek egy szent kapocs, mely minket ezután is összekössön, hogy ha­ a kör kebelében nem is üdvözölhetünk személyesen, érezzük lelked érinté­sét, szellemed fuvallását, mely nemes eszméket költ, így lesz, mert „ki gyermekét szerette, Gondját sir el nem temette.“ S nem úgy tekintett téged minden ifjú, mint atyját; s nem atyja voltál az „önképző körnek? Igen, valódi atyja voltál; s gyermeki szívvel fogunk emlékeden csüngeni mindenha! De bár élni fogsz közöttünk, mi mégis siratunk tégad; az „Önképző­ kör“ hízva tovább több siratni valót talál benned; bár a feldera boruló sír nem választhat el minket tőled; szivünknek mindig legszebb érzelme lesz az az örök tisztelet, szeretet, mely eddig folyton feldobogtatá keblünket, s mely nem fog kialulni belőlünk; bár szereteted jótékony hatása nem fog megszűnni s te mindig ve­lünk leszel, mégis mily lesújtó volt váratlan halá­lod! hisz még arra sem érkeztünk, hogy magunkat nélküled elgondoljuk, még csak képzeletünkben sem tudtuk ezt tenni; s hogy ne lett volna, midőn annyira a miénk voltál; miénk mert te oly szépen meg tudtad osztani nemes szivedet a család s az ifjúság között; mert hisz az ifjúság is a te csalá­dod volt, s a nagy családodnak az „önképző kör“ egyik legkedveltebb tagja. — És az ifjúságot a körért, és a kört az ifjúságért s családodért sze­retted, s mindezzel az irodalomnak, a társadalom­nak, emberiségnek szolgáltál, s a drága hazának, melynek magasztos szeretete dobogtató kebled! — Oh mily önzetlen voltál! Hogy mit vesztettünk benned, mit vesztett a kör; hogy mi voltál te nekünk, azt csak most érezzük igazán; érezzük, de kimondani nem tudjuk; nem csak a nagy fájdalom miatt, hanem mert a mi te voltál nekünk ,arra „nincs szó, nincsen képzet “ Igen, a mi veszteségünk oly nagy, hogy el­hinni sem tudjuk, nem akarjuk. — Miként is? mi­­két­, szokjunk azon gondolathoz, hogy többé nem látunk? Oh! e gondolat őrültekké tesz. — Hogyan higyjük el, hogy koporsód felett állunk,­­hogy a föld már-már kebelébe fogad? Hogyan higyjük el, hogy többé nem jelensz meg gyűléseinken, hogy felvillanyozzon örök ifjú lelked s kiapadhatlan humo­rod mindenkit már belépteddel? Hogyan higyjük el, hogy többé nem hallgatjuk ajkaidról szép tudomá­nyodat, melybe oly óvatosan tudtál belevezetni, mert magas tudományoddal le tudtál ereszkedni a legelemiebbekre, s a legnehezebbet könnyűnek fel­tüntetni, legszárazabbat vonzóvá, érdekessé tudtad tenni é vig kedélyeddel. Hogyan higyjük el, hogy nem fogod többé megpergetni szelid, de magasztos dalokra lantodat? — mely nem nagyon sokszor szólalt meg, de mindig csak tiszta, nemes érzést dalolt; nem mikor akartad, nem te pengeted, ha­nem mintegy magától zengett az. Ezért oly kedve­sek, oly vonzók, oly hatásosak azok a dalok; lel­­kednek tükre mindegyik, annak a nemes, nagy léleknek mely „mint a hattyú tolla oly fehér, oly tiszta vert.“ — Te valódi költő voltál! És a költőt az „Önképző kör“ fájlalhatja leginkább, melynek az ifjakkal az irodalmi munkás­ságot kell megkedveltetni. Mennyire értettél ehez! Mily atyailag, mily kedvesen intettél erre, — hogy Megütközőleg nézett reám, én szégyenkedve hajlam le fejem. — Tégy le róla! — folytatá. — Mindenki nevetségesnek... Nem végezhette be, mivel én hevesen közbe szóltam. Midőn kissé lecsillapodtam, gyöngéden meg­­fogá kezem, homlokon csókolt, miközben síhajtva mondá: — Szegény Ella sajnállak — s elhagyta a szobát. Egyedül maradtam, — de mégsem — velem maradt szerencsétlen szerelmem, s ez c­iméraként üldözött. " A teremből hallatszott a lágy, mámoritó zene, '• a susogó uszályok, a férfi salonban vígan kártyáz­tak az urak, mig távolabb a buffetben az inasok pölő léptekkel szaladgáltak le s föl, ki-ki­zott egy rekedt férfi hang­oa, a mint a csár­­­ ujrázta s kiabálta a czigányoknak: Hogy gy *• - -L kandeláber halvány világot vetett még hal­­l arczomra, midőn Paulina unokahugom lé­- Ella, Ella! mit morfondírozol? Nem hai­tit, milyen széles jó kedve van, ugyancsak Alauta Bt czigányoknak. Tehát ő volt, s e pillanatban oly kimondhat­­lan érzés fogott el, mely még soha ezelőtt. — Ő bizony csak képzeld, még engem is meghitt tánczra, hahaha, hallom hogy neked udva­rol, oh kedvesem, hiszen ő nem hozzád való, hogy forgatja savó szinü szemeit, hidd el az egész meg­jelenés oly bárgyú, ügyetlen, és lábai! ne tudod azok kész propellerek, na de győződjél meg magad, vis á vis­ em leszesz a Quadriliban, mivel Balázsfalvi fog enyagirozni. E perczben belépett a kapitány s fölkért a négyesre. Gépileg követtem tánczosomat; ideálom már ott tépfergett a teremben, egy szánakozó tekintetet löveltem reá. (Folytatása következik.) Ő nem lehetett ellentállani, mily odaadással csüngöttél a körön,„mennyit tettél annak érdekében, annak eme­lésére (Folytatása következik.) A jég tündére. — Beszély. — Irta: Kerekes Sámuel. (Folytatás.) Kenesefy különösen a kezdő korcsolyázókkal szeretett évelődni. Ha igen merészen kezdett valaki a vékony pengéjű aczéltalpakra támaszkodni, mindjárt elő­állott az esély eshető nehéz körülményeivel; ha pedig félénken, mintegy tapogatózva indult el a kezdő a sikamlós talajon, akkor az „anyámasszony katonájaféle titulusokat szedte elő köznapi szótá­rából. Sokan meg is akartak neheztelni reá ezen túl őszinte modoráért, de a neheztelés rendesen csak az akaratnál maradott, mert Kenesefy a másik percz­ben már úgy el tudta boronálni a dolgot, hogy megint szent lett a békesség, s még őt hívták fel kalauznak a korcsolya-tanonczok. Fegyveres­ természete csaknem az időjárás szerint váltakozott. A nagy hideget nem szívelte, de a jó jégpálya miatt kívánta; enyhe időben nem is szerette az olvadékony jégháton piszmogni, de azért rendesen le­ment a pályatérre csupa megszo­kás­, vagy szórakozásból, s ilyenkor egy-egy reflexiót maga is koc­káztatott a pavilion állányáról a ned­ves jégfelülettel viaskodó korcsolyahősökre, kik kö­zött első helyen Jégtörő Mátyást kell megemlítenünk. „Matyis messze földön páratlanul állhatott a korcsolyázásban kifejlett ügyessége által. Érezte f a fölényét a jégmezőn, mely számára nem egy koszo­rút termett az elismerés legszebb virágaiból. Ha külső alakja, arcza szépsége is megfelelt volna kor­­csolyázási ügyességének, bizony veszedelmes egy hó­dító vállhatott volna belőle a fogékonyabb keblű női nemre nézve. De ezen nehezítő körülmények ellensúlyozták Matyi úr ellenállhatatlanságát, s akár­hány gyengén korcsolyázó pályatársa könnyen el­üthette rajta a párt udvarlási műtéte közepett. A gyorslábú fiatalság is rendesen képviselve volt a pályatéren. Ezek vitték a főszerepet a maga rendje szerint. A mamák önként származott mo­sollyal, a leányok mutatkozó jókedvvel, feltűnő szívességgel látszottak fogadni a már névvel, vagy társadalmi állással bíró fiatalságot. Ez­es a dolgok természetes és következetes rendje szerint történik, mert úgy a mamáknak meg­van a saját kötelmük, mint a leányoknak természetszerű hivatásuk. Vala­mint a jégsportnak meg­van a maga saisonja, úgy ezen saisonnak is megvannak a maga sajátlagos követelményei. A november és deczemberi jégsaison már nem egy esetben képezett áthidalást a januári és februári farsanghoz, melyen keresztül sok boldog ifjú jutott el Hymen magasztos oltáráig. (Folytatása köv.) T­a­n­ü­g­y. M.-Vásárhelytt, 1880. január 6. Maros-Vásárhely sz. kir. város tanügyi álla­pota hovatovább javulni látszik. A felekezeti tanin­tézetek a maguk autonómiájának védve alatt halad­nak, míg a városi iskola a várostól várja istápját, a magán tanintézetek pedig a növendékek száma által vannak hivatva mind nagyobb és nagyobb ala­pot szerezni, hogy az anyagi kellékek összegyűjtése által, a szellemi mozgalom is üdvös lendületet nyerhessen. A lejárt ünnepek és szünnapok után ma már minden tanintézetünkben folyamatban van a tanítás. A téli közvizsgálatok január végén veszik kezde­tüket. Idősorban részletesen is bemutatjuk a szer­­kesztőségünkhöz beküldendő közvizsgálati sorrende­ket. Tanítóknak kitartó türelmet, tanítványoknak lankadatlan szorgalmat kívánunk a beállott újév- és szorgidőben! — Vajha minél nagyobb felvirágzásra juthatna tanügyünk, hogy a művelt külföld nyom­dokait ezen tekintetben is követhetnek . Az iparos tanonczok taníttatása — több gátló körülmény miatt — a múlt évben igen közönyös pártolásra talált. Az őszi és téli hónapok minden oktatás nélkül jártak le. Decz. 26-án tartatott a városházában az első nagyobb értekezlet az iparos tanonczok oktatása ügyében, mely értekezletből egy felhívás bocsáttatott ki polgárságunkhoz, hogy­ az iparosok és tanonczok ezáltal értesítést nyerhessenek a tanítás elkezdéséről. Decz. 29-én egy szűkebb körű értekezleten a tanonczok beosztása lett elhatározva. Az 1880-ik január 4 én már felgyűltek a tanonczok a polgári iskola helyiségébe, hol — Filep Albert kir. tan­­felügyelő személyes jelenlétében — a tanonczok számba vétettek és osztályoztatak. Három osztály­zatban öt csoport alakult. Van két párhuzamos első osztály, az ev. ref. egyház szentmiklós utczai iskolá­jában Szekeres Elek­ és a Szent-Ferenczrendi szerzet elemi iskolájában pater Máté vezetése alatt, az elő­haladott csoportot Szentgyörgyi István vezeti az ev. ref. egyház által adandó helyiségben, míg a legfej­lettebb csoportban Gönczi János végzi a tanítást a polgári iskola helyiségében. A rajzot ipari szakok szerint Halmágyi Antal tanítja vasárnap d. e. 10 órakor a polgári iskola nagytermében. A rendes ta­nítás hetenként kétszer: pénteken d. u. 5-7- és

Next