Medgyesi Ujság, 1910 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-01 / 1. szám

2 1010. január 1. milyennel takarodó után az öreg csontok szokták mulattatni a búsuló bundásokat, de nem lapba való szellemi sziporka finom női lelkek részére. Nézzünk egy másik „vadvirágot“. „Furcsa szokás van minálunk, De meg milyen furcsa! Szekerekkel itt is ott is Tele van az utca! No de ez még hagyján volna, De az már nem járja, Hogy az utcán napok hosszat Ott hever a trágya.“ Ez meg olyan közönséges próza, milyent csak a közgazdasági rovatban szok­tunk eltűrni. Annál Ízléstelenebb, hogy coll­­stokkal rövidebbekre vannak mérve a próza sorai és a végükön végeladásra szerzett rossz rímekkel kibakkancsszegezve. Csak maga „Figyelmes“ ur sem hiszi el, hogy a többi kicollstokozott kopott kalendáriomviccel együtt ez — költészet? Szegény múzsa, hová jutottál? Ez még semmi, tud „Figyelmes“ még ezeknél különbet is produkálni. Lássuk csak a legujabbat, a „Vadászatot“. „Korcsmáros ur, mondja kérem, Igaz, hogy a mult héten Az uraság vadászatot Rendezett a Gátrészen!?“ Igaz bizony!“ „S aztán mondja, Hogy sikerült a vége?“ „Kitünően, mert rókázott Valamennyi vendége.“ Ettől már csak az egyszerű eszmetársitás folytán is felszínre iparkodik törni — hogy is mondjuk csak — emésztési folyamatunk. Ha meg a kritika szemüvegén nézzük, kor­bácsot kell ragadnunk, s a költészet szent templomából nemes haraggal ki kell vernünk az ilyen durva versfaragót, kik csak — az Írás mesterségében maga is harangöntő hajdú — kolportörje hirdethet „kitűnő iró és poétának“. Ha néhai való jó Hazafi Veray János feltámadna, fokosával tiltakozna az ő mesterségének ilyen utszéli trivialitásba való süllyesztése ellen. Ez a toliforgatásnak még csak nem is tisztességes mi az. gyepmesteri' <. dós. Az elmúlt 1909. évben Medgyes város népesedési adatai ez gyermek, ebből , 1 ,< ány. szerint: rom.-kathol us 34, ev. lutheránus 84, református 14, r itárius ?, gör.-kn.ho’n­­kus 58, gör.-ktvh 37, izraelita 10. Elhalt összesen 215 22, ev. lutheránus 8Í, református 8, uni­tárius 2, gör.-kathohkus 43, gör.-keleti 41, izraelita 5. L; házasságot kötöttek 84eset­­ben. A lakó: százalékokban a $ia németségnél : A várnie ei közgyűlés« rebben látogatottad . sznek A bizot á tagok a közgyűlés íéznek, nem érdeklődnek a köv iránt. Köziig' ? Hát van-e itt Van-e tizedes rendes tárgyi orozat ■ ablo minden évben megismétlődő pontoktól Nincs. Csendes ál ..ukar a aisszák a köz­ügyek s oly kíméletesen gondoskodnak arrt j, hogy nyugodtan a >on. Ha netán rneg­ébredne, újra elringatják. De meg sem ébred, legfenebb felnyitja szemét, megvetően mo­solyog egyet, aztán újra bealszik. Ez az oka, hogy ma már nincsenek vezető em­berek, nincsenek kezdeményezők, nincs vár­megyei élet, nincs haladás, nincs fejlődés, nincs semmi, semmi a világon. És érdemes-e ilyen vármegyei élet iránt érdeklődni? Nem bizony. S igy aztán maholnap megesik, hogy a régi hatalmas törvényhatósági közgyűlések a hivatalnokok is a karzat előtt tartatnak meg. De már az,utóbbi is kezd elszokni az unalmas mulatságtól. Pedig csak egy parányi ambícióval, kezdeményező mozga­lommal, mi mindent lehetne véghezvinni a fejlődésre különös hajlandósággal biró vár­megyénk lakosságával. És gazdaság, köz­művelődés és egyéb társadalmi téren mennyi kezdeményezésre volna szükség. Ilyenkor újév táján, ha összegezni akarjuk az elmúlt év munkáját, egy fájdalmas visszafejlődési MI f. o /mnat ötlik szemünkv És ha ez igy tart V i'-n, az utolsók közt ,s az utolsók le­sznini Ha ez a vármegye közönségének mi uh gy, ám törődjék bele, Hihetetlen lenne, * ‘törődne. Újév. (K ) Forog az idő vaskereke szaka­­yjt1 >il; jegyez a történet múzsája kitartó m, fáradtságot nem ismerve.t szenvedések és megpróbáltatá­­>\ síirün teleirt lapot könyedén, n érzés nélkül fordítja a többi a következő fehér lapra föl­­iz 1910-ik esztendőt, on minő eseményeknek lesz hű i. v>ör :ője ez a vakitó fehér lap, bol­tot, örömet fog-e magán hordani, var keserű könnyek nyomán fakadt ;.évHé tat, a sorsnak szeszélyes kedv­eléseit, amely sors szövevényes utain elve :et néha a leghihetetlenebbnek látszó történet kutforrásához. mberek örömmel várják a napot, mert ez mondhatni egy meg­állóhely, a honnan a múltat látni, a jövőre nézve reményeket lehet szönni. Annak, akinek a múltban a megpró­báltatások jutottak osztályrészül és aki e szenvedések nyomasztó terhét viselte, az előtte lévő ismeretlen jövő csábító­nak, sokat Ígérőnek fog feltűnni, bízik benne és erős elhatározással néz szembe vele; az pedig, aki a meg­elégedettség és csendes boldogság utján haladt eddig is, nem zavartatva anyagi gondoktól és nélkülözésektől, meg elérhetetlennek látszó ideáktól, a jövőt megnyugvással, bizalommal várja, mert tudja mit várhat és mit kaphat. Bizonyos előre átgondolt és meg­valósítandó tervvel, kell mindenkinek baja nincs. Csak a nikkel-óraláncát nem találta. A földön ellenben csillogott egy kis gömb, amely még kissé meleg volt. — A láncom?! — és utána hajolt, hogy eltegye. * A nap kiragyogott. A fűszálak még re­megtek és rázták le magukról a gyémánt­­szemeket. A meleg simogatta a leveleket, a ma­darakat, a virágokat. Felnyitotta a remegő kelyheket, amelyekből a félelem halkan ki­röppent. Fidél csak az illatokat érezte és elgyöngült. Leült az utszéli kőre és elkez­dett gondolkodni . . . Gyikok bújtak elő, fémes bogarak vitték a hátukat sütkérezni, vörös hangyák lustán másztak egymáson keresztül. Szinte hallani vélte a szavukat. Csodálatos nyugodnak, üdének és újnak érezte magát. Az agya eddig egész életén keresztül mintha sűrű, tehetetlen massza lett volna és most áradna belé világosság, levegő, huzat, amely ki­söpör minden felgyülemlett limlomot, bo­londságot. Csak szavakat nem- talált még, amely­­lyekkel uj érzéseinek és uj gondolatainak kifejezést adjon. Hiszen azt sem tudta még, hogy mi történt vele. Úgy érezte magát, mint aki újszülött. Kapdosott valami után. Levelek, virágok fürtjeihez. És ekkor történt, hogy a pici levelecske az ujjára tapadt, kicsit meglibbent mint a pille és lepattant róla. Fidél mosoly­gott. Az oroszlánszáj pihés labdájára ráfujt — hogy meddig él-e és a csillagfejt! pely­­hek az ujjára gyűltek, aztán vidám szökéssel leugrottak. Egy pillangó himes szárnya mo­hón lapult a keze fejére és ott hagyta sely­mes aranyporát, dé szemecskéi minden fuvás nélkül szerteröppentek. Már sejtett valamit Fidél, de nem merte még elgondolni. A homlokát simogatta és keze minden vonására valami felgyöngyözött az agyában. Egyszerre feltartotta a mutató­ujját, ami a figyelem és a nyugodtság percét jelezte. — Úgy van, a láncom elolvadt . . . , de a gondolkodásom szigorú láncolata ép. Fűzöm, fűzöm. Gondolkodom, tehát vagyok. És tovább firtatta magát: — Az áram végigfutott rajtam, a minek jeléül itt van az összeolvadt lánc. Valami tehát bennem is megváltozott. Lenézett a sárcipőjére: — És meg is maradt ... A kaucsuk rossz vezető. Gummi-köpönyegének az esőtől átható szaga jelentkezett.-— Ez is rossz vezető — örvendezett magában. — El voltam szigetelve a főidtől, a levegőtől, az áram tehát megakadt ben­nem. És vájjon nem ölt-e meg? Belekapott a csalánbokorba, amely a kő mellé bujt és sajgóit tőle az ujja. — Tehát élek. Most már biztos és nyugodt volt a maga dolgában, — Az energia el nem vész. Kitartotta a mutatóujját, megfordította és visszafordította a csalánlevelet, amely szívósan tapad hozzá. Csak egy perc múlva szökkent le, egészen magától. — Semmi kétség — ujjongott magában. * És mikor a kis ház elé ért, ahol várták, megdobbant a szive, Az első ember, akivel találkozni fog, vájjon odatapad-e a szivé­hez? Vagy visszapattan-e? Végzetes lépésekkel, puhán, nesztelenül lépett be . . . az arca éles, elhatározott volt, az emberek nem mertek hozzá szólni. Egy alak suhant feléje, halk tipegéssel, vonzalmasan és néhány lépésnyire tőle pillanatig visszahökkent. Aztán mint a lágy­vas a delejhez hozzásimult, hozzátápadt, ajkaik pólusa találkozott, szemükből a von­zalom szikrája pattant át . . . Fidél fcllé­­lekzett.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék