Medgyesi Ujság, 1911 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1911-01-01 / 1. szám

2 191 1. január I. nem megelégedett szivvel kivannak boldog újévet, hanem az ellenünk való gyűlölet minden lángjával, a külömbség forró utála­tával, hogy a mindent felejtető „ünnepnap“ délutánján a mulatozásra külön pénzük is legyen. De erről ők nem tehetnek. Hiszen kell nekik a pénz. Hiszen az újév ünnep­nap. Ma kell neki gyürközni az egész év harcainak. Adjunk nekik, ha tudunk, de fosszuk meg őket és velük együtt magunkat az „ünnepnapokból, az egymástól hit és érzés, vagyon és ruha szerintel választott, napoktól. Az újév nem ünnepnap. Az újév is pihenő nap: a legnagyobb pihenés napja. S mert az ember egész élete meditálás, meditáljuk el ezen a napon és a legnagyobb pihenés napján pihenjük ki egy elmúlt év fáradalmait és készüljünk az újév munkájára. Ne ünnepeljük egy újév jövetelét, hanem gondolkozzunk el rajta. Gondolkozzunk el azon, nem volna-e jó a pöffeszkedés nap­jain ezután az emberiség legfőbb javában, a pihenésben egyesülni mindenkivel, akinek van joga pihenni. Gondolkozzunk el ezen ma újév napján, mikor a legnagyobb pihenés, az örök pihenés árnya suhan el előttünk, mikor egy év meg­hal és helyébe idegenül, újságokkal telve egy másik születik. Lapunk múlt heti Figyelő rovatában, habár többféle okból a felmerült pozitiv esetek felsorolását elkerültük: rámutattunk a medgyesi piaci mizériákra, az élelmiszer hamisítás és csalásra. A hasonló esetek ugylátszik, nem csupán medgyesi speciálitások, mint annyi sok más furcsaság. Hanem mindenütt az országban folyik e hamisítás. Onnan látszik, hogy a földművelésügyi miniszter, mint Budapestről kapjuk a hirt, egy uj élelmiszertörvényt készül alkotni, amely az eddigi enyhe mi­­miszteri rendeleteket és ferde városi sza­bályrendeleteket hatályon kiviil helyezné és az eddig zsinórmértékül szolgáló, tulajdon­képen közegészségügyi törvényt, az 1871. évi XIV. t.-cikket egy megfelelővel pótolni. A földművelésügyi miniszter e rende­letét, elődeinek rossz és sokszor lebirált, eredményre nem vezető szokásaitól eltérő módon adta ki. Nem zöld asztal mellett szándékszik e már fontossá nőtt kérdést megoldani, hanem a legközvetlenebb ténye­zőket, a városi polgármestereket hívja fel véleményadásra. Egészen uj eljárás, célravezető és ha egy csomó szakszerű, alapos véleményből nem lehet gyakorlati értékű, jó törvényt csinálni, annak most már oka nem a tör­vény hiányosságában, hanem a lanyha vég­rehajtásban lesz keresendő. Amennyire a miniszter álláspontját ez ügyben ismerjük, megállapíthatjuk, hogy fontos szerepe jut a városi közegészségügyi előadóknak, a tisztiorvosoknak, akik néhol vegyelemző intézetet lesznek kötelesek ve­zetni. (Ilyen felállítása iránt már Medgyes is tett első lépéseket, az ügy jelenleg szü­netel.) És az uj törvény nemcsak a hami­sított mezőgazdasági termény forgalomba­­hozóját sújtja büntetéssel, mint eddig, hanem az előállítót, a termelőt kutatja s az vonja magára elsősorban a súlyos büntetést. Ma épen az ellenkezője van: az eljáró hatóság beéri azzal, ha a forgalombahozót bünteti megs eredményezi, hogy a hamisítás tulajdon­­képeni forrását sohse sikerül bedugaszolni. A városok piaci kereskedelmére lendítő hatással fog lenni ez a törvény, ha elkészül, ha hamarosan készül el és összefüggésben lévén a piaci drágasággal, a közönség is nagy hasznát fogja látni. Hogy egy ilyen tervezet készülőben van, korántsem jelenti azt, hogy hatóságaink várják meg a törvény megalkotását zsebre­­dugott kezekkel. Sőt. Ez az elöhir foko­zottabb ambíciót kell hogy öntsön beléjük, mert csak igy lesznek képesek a baj orvos­lására megfigyelésen alapuló jó gyógyszert nyújtani. Nós tisztelt városi élelmiszer ellenőrző bizottság, fel a munkára! Az uj év feladatai *) Nincs szándékunk, de nem is fela­datunk országos ügyekkel foglalkozni. Nem zárkózhatunk el azonban azon tény előtt, hogy az ország iránya, mely politikai, de különösen közgaz­dasági és társadalmi téren halad, mi reánk nézve is a legnagyobb fontos­sággal bir. A fősulyt mi természetesen a közgazdasági és társadalmi haladás *) Fenti cikk írója, városunk egyik vezetőem­bere, ki magát megnevezni nem óhajtja. MEDGYES1 ÚJSÁG. istápolására helyezzük. Sajnálattal kell pedig ez alkalommal konstatálnunk, hogy szép hazánkban s igy minálunk szükebb körünkben is a társadalmi és szociális kérdések megoldása még mesz­­sze hátra van, ami annak jele, hogy kul­túránk a müveit nyugat kultúrájához képest csak a kezdet kezdetén van. Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy a törvényhozás az utóbbi években ezen a téren is komolyan munkához látott, felemlítjük a szegény-ügy rende­zését, a korházügy előmozdítását, a közegészségügyi szolgálat részbeni ren­dezését, a betegsegélyző pénztárak létesítését stb. Részben beváltak az uj intézmények, részben azonban csak gáncsra adtak okot, különösen a beteg­­segélyzőpénztárak. De mennyi tenni való van még hátra. A közgazdaság terén a városokban nagy az elégedet­lenség a nagy drágaság miatt. A föld­művelés érdekeit nagyobb mértékben mindeddig védő agrárius irány azonban, mely országos politikánkban felkapott, nézetünk szerint az ország nagy elő­nyére fog válni, mert Magyarország földművelő állam lévén, haladása, jóléte főképpen attól fog függeni, váljon a földművelés haszonhajtó foglalkozás-e? Sajnáljuk ugyan, hogy ebben a tekin­tetben a tisztviselő, tanitó s egyálta­lában fix fizetéssel biró állampolgárok érdeke, különösen ezen uj közgazda­­sági irány kezdetleges stádiumában, nem azonos, sőt bizonyos ellentétben áll a földművelés érdekeivel. Ezen sanyarú helyzet azonban idővel javulni fog. A földműveléssel foglalkozó la­kosság feladata leend, az időnek javára való fordulását saját érdekében kiak­názni, nem rablógazdasággal, hanem a földmivelési üzemek és az állatte­nyésztés fejlesztésével és minél inten­zivebb művelésével. Meg vagyunk győződve, hogy a jelenleg a nagy — Sikerült is engem kiütni a nyeregből. — Igen. Az enyém lett. Olyan boldog voltam, hogy . . . — Nem vagyok rá kiváncsi. — De nem tartott soká. Nemsokára beláttam, hogy nem olyan nő, mint amilyen­nek én hittem és amilyennek te verseidben leírtad. Szeszélyes, nagyigényü, zsarnoki természetű volt. Mindennapra jutott egy veszekedés; azzal keltünk, azzal feküdtünk. Hamar kiábrándultam a nagy szerelemből. Nem csoda. Pokol volt az otthon, hát nem jártam haza, inkább korcsmába mentem. Egy szép napon az asszony ... és ismét Rittyentett egy hosszút. — Hová?- Jó helyre. Egy dúsgazdag ember szöktette meg. Egy kis ideig csend volt. Látod szólalt meg a firkász — miért nem bántál jól vele. Annak az asz­­szonynak eltűrhetted volna a szeszélyeit. Nem becsülted meg. A táboronk hosszan nézett cimborájára. Azt hiszed ? Lehet. De hát ő miért nem tűrt? Miért keserített még jobban el? Miért nem vigasztalt? Mert nem szeretett. Ne beszélj! Nem szeretett! A feleségem lett, mert hizelgett neki, hogy meg akartam halni miatta, mert azt hitte, hogy gazdagabb vagyok, mert jobb állásom volt mint neked. Nem szeretett. Punktum! Én se szerettem! Örülök, hogy megszabadultam tőle. Szer­vusz firkász! Igyál! Ittak. Hát te, mit ziillesz itt? Honnan vetődsz ide? Mit csinálsz? Mit dolgozol?- Semmit. Minek? Kinek? Egyszer akartam nagy iró lenni. Ami láng, ami tűz volt bennem, beleöntöttem a verseimbe. A szivem vérével irtain őket. Én nem szeretek rá gondolni. De mert sokszor eszembe jut, sokszor iszok. Akkor felejtek. Szervusz! És ismét ittak. Aztán nem szólották semmit. Néztek egymásra merően, égő tekintettel. Majd ösztönszerüleg átnyúlva az asztalon, kezet fogtak. Miért? Nem tudtak; jól esett. Egyszerre azután meg­­csuklott a fejük és lehanyatlott. Sírtak. Szegény firkász! Mennyit szenvedsz! — Szegény tábornok, sajnállak. — Te talán boldoggá tetted volna! — Tied volt, elvesztetted, kétszeres gyötrelem. Aztán mindakettő azt gondolta másikról: — Mennyire szereti még mindig. Egy idő múlva cihelődtek. Egymást karonfogva mentek ki a kávéházból. Az utcán ismét róla beszéltek. A nevét nem említették. Az egyiknek jól esett róla beszélni a másiknak jól esett hallgatni. Lassan beértek a városba. Az előkelő világ egy mulatóhelye mellett vezetett el ütjük. Bent hangos nevetés, ének, kurjon­­gatás járta. Egy ismerős kacaj csendült ki a zagyva férfinótázás közül. Dermedten állottak meg, azután egy kis nyíláson benéztek. Nem csalódtak. A dörzsölő férfiak között ő mulatott. Az egyetlen nő volt. Ölelkeztek, csókolództak. A két férfi undorodottan fordult el. — Menjünk! Aztán mindenről beszéltek csak róla nem. Soha többet, pedig minden nap találkoztak, mert ismét jó barátok lettek.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék