Medgyesi Ujság, 1914 (10. évfolyam, 418-452. szám)

1914-01-04 / 418. szám

Megjelenik minden vasárnap X. évfolyam418. szám Medgyes, 1914. január 4. Szerkesztőség: Medgyes, Kő-utca 50.1. em. A közlemények és hirdetések e cimen: előfizetési és hirdetési dijak a kiadóhivatal cimére küldendők. Előfizetési árak: Negyedévre 2 kor., egyes szám 16 fillér. Társadalmi hetilap. Hivatalos hirdetések 100 szóig 10 korona, azonfelül minden 100 szó 3 kor Magánhirdetések megegyezés szerint. Nyílttér soronként 40 fillér. FIGYELŐ. Hétfőn volt alkalmunk hallani a polgármester expozéját. Mindenben egyetértünk vele, a terveivel s azzal, hogy rendkívüli nagy megerőltetés, anyagi áldozathozatal vár a város polgárságára. Alá is írjuk ezt, hiszen a hasonló városok közt elsők vagyunk a modern fejlődés terén s bár pénzbe, drága pénzünkbe kerül, büszkeséggel tölt el bennünket. Megvalljuk mégis,hogy kissé egyoldalúnak tartjuk azt a fejlesztési irányt amit a város tiszteletreméltó, agilis polgármestere követ. Egy irányú, majdnem üzleti a tanács elé tűzött akció. Pedig a haladásban, a fejlődésben óriási szerepe van a kultúrának. Kulturális téren stagnál a város, ezt a teret teljesen átengedte az önző egyesületeknek, ő semmit nem tesz a kultúráért, mintha ez cselekvési terrénumán kívül állana. E tekintetben ujjmutatással szolgálni nem akarunk. Kozmopolita városunkban, talán ekkor magunkkal, magyar fajunkkal szemben elfogultak lennénk s e felszólalásunk értékében csökkenne. Még egy hiányt találunk az expozében. Hol van az alkotások sorában az oly régen megígért közfürdő? Eddig a vízvezetéktől tették függővé, most, hogy a vízvezeték hajszálnyira van tőlünk, mélyen elhallgatják a fürdőt. Kilencezer embernek nincs szüksége fürdőre? Nem fontosabb, vagy legalább is olyan szükséglet ez, mint a trotoár, a díszes táncterem, vagy a (maholnap országos hírű) toronyóra? A tanács urai ezt nem látják be, lapunk hangja nem elég erős és a városatyák, csakhogy zsebekbe ne kelljen újra nyúlniok, nagy lelki megelégedéssel elhallgatják a fürdőt. Minek is? Hiszen c-tég, na, lakkcipőnk fénye csorbát nem sz-.-r ven a-. ' aszta!’, járdán, a parkettem -táncteremben t-,cgy mi van azon velul, a ruha alatt, avval ki törődik, okannyi mindent elfed.* Hála istennek elmúlt, sóhaj búik fel, kivm megmondani hányan, a múlt évre gondolva, amely bizony nem kényeztetett el. Kevés reményt vatott meg, sok megpróbáltatáson vitt keresztül. És most mintha megkönnyebbülve, lidércnyomástól szabadulva, vigabban eveznénk kisded sajkánkkal tovább az ismeretlen és mindig homályos jövőbe. Némileg indokolt is a megkönnyebbülés, mert igaz, hogy semmi biztosat nem tudhatunk jövőnket illetőleg, de a múlt év annyi mindent megtagadott, hogy a minket mindig kísérő remény hangosan súgja, hogy úgy tovább nem mehet. Vajha kevesebb csalódás érne s több reménységünk öltene testet az ismeretlen új évben. Sápadások. Amikor, délelőtt megérkeztem Álomországból (még küzdök s biztatom magam: Fiam aludj, még szorítom le a szememet, még állítom az agyamat, de mégis kinyitom a szememet, olyan, olyan idegen körülöttem minden: a lámpa halott és a roló résen jövő világosság ébreszgeti az ájult képeket a falon és én vagyok a legidegenebb. Hát felébredek, hát kezdődik a másik élet: a rosszabb, csúnyább, kegyetlenebb. Álomország, ott jobb mindenki hozzám. A hajamra teszik a kezüket. Megsimítnak. Megcsókolnak. S délelőtt, ha felébredek, arra kel gondolnom, hogy most majd a hajamhoz azért nyúlnak, hogy megborzolják. Azért simítlnak, hogy behasítsák körmükkel az arcomat és azért csókolnak, hogy elvegyenek engem magamtól. Elhagynak. Temetés nélkül fogok feküdni. És nem lesz hangom, hogy sírjak. Hát felébredek. Köhögés ráz meg. Elnézem: vér, az enyém, megreszketek, a szomszédban telefon cseng és valamerre egy bánatos cseléd nótáz. Vagy tán csak a nótája bánatos. Gondolni akarok: Jolánra tán és a többi nőre, előveszem a tárcámat, egy képet nézek: valaki nekem adta, hogy, ha szomorú vagyok, megnyugtasson. Leejtem a képet s már el is felejtem, köhögök és gyűlölöm a szobámat. Gyűlölöm a szobámat, mely lassan ébredez, a szél árnyéka nyújtózkodik és a díván lomhán fekszik a földön, fáradtan szunnyad, mert most bús ölelésemmel nem háborgatom. Az íróasztalon fehér papírok vannak szétszórva. Mi is az? Igen. Éjjel valami nagyon szépet akartam írni és hozzá is fogtam, de, emlékszem, hirtelen sírni kezdtem és már nem tudom, hogy miért. — Jó volna, fiam, felkelni, az agyat megnyugtatni, valamit csinálni, sétálni . . . Fölriadtam. — Ki van itt? — kérdeztem, de nem feleltek. — Itt vagyok? — szóltam újra, megreszkettem és a könnyűm kibuggyantak lázas szememből. — Itt vagyok? — kérdeztem maga Újévre. (R. I.) Egy angol folyóirat karácsonyi számának címlapján a következő kép jelent meg: Az öreg december, mint nagyapa egy kis unokát tart a karján és ez a kis unoka, ez január. Nagyon kedves, bájos kép. Igazi angol humor van benne és nem tudjuk, hogy a rajzoló szánszándékkal tette-e, vagy csak a kép bájossága kedvéért, de van benne valami, tini mintha szomorú prognózis lenni. A kis január, amit belekap a vén december szemébe, mintha azt mutatná hogy ez a két hónap, az elmúlt esztendő utolsó hónapja és a kisded gyermek, a jövő esztendő csecsemőhónapja, olyan agyon szeretnék egymást, olyan bizalmas lábon állnának egymással Az öreg december pedig karján hordja a kis januárt, amely az ő teste, az ő lelke, ez ő unokája. Ha végiggondolunk ezen az esztmdőm bizony . ..m .• gy fog el bennünket, mik . eszünkbe, • g y arat ti az a.-neCempér nőnapja fogja rarír mani, karján tartani a jövő mnna , de az 1914-es esztendő első hónapja sem fog megnyugvást hozni Az sem lesz jobb, vígabb, kedvesebb, az sem lesz enyhébb, mint ennek az utolsó hónapnak az unokája, az is ebből a szomorú családból származott gyermek lesz. Nem hihetjük el. Nem szabad elhinnünk. Mert ha még ezt is elhinnék, akkor már valóban szomorúan, kétségbeesetten, csüggedten kellene lehajtanunk a fejünket és azt várnunk, hogy — bocsánat az ünnepélyes alkalomhoz nem illő triviális kitételért — mikor üt bele az isten nyila ebbe a kerek világba. Egy hosszú esztendő utolsó napján letarolt erdőkre, elhervadt reményekre, megritkult embersorokra tekinthetünk vissza az egész világban, de különösen a magunk házatáján. Háború, katonai készenlét, járványok, árvízveszedelem, ezek a képek jutnak eszünkbe a szerencsétlen 1913-as évre gondolván. Mintha az utolsó ítélet napja következett volna el. Mintha ezt az évet a másik tatárjárás évének szánta volna a Gondviselés. Nem tudjuk, valóban olyan sokat bűnöztünk, annyira megromlott-e ennek az országnak a népe és ennek a népnek lelke, hogy útj Szodoma és Gomorrha sorsa vár reá. Nem tudunk semmit és ma már bizonytalanok vagyunk minden iránt. Bizalmatlanok vagyunk a múlt iránt, mert úgy érezzük néha néha, hogy bizony kár volt ezer esztendőn keresztül karunk megfeszítésével, vérünk hullásával, védelmezni ezt a földet, ha ilyen szomorú pusztulásra vagyunk kárhoztatva. Bizalmatlanok vagyunk a jelen iránt, nem hiszünk senkinek és senkiben, nem hiszünk semminek és semmiben. Mert nem hihetünk és nem bizhatunk azok után, amik bennünket mar és kezemmel végigsimogattam az arcomat, mely nedves volt és hideg. — Ki vagyok? — gondolkoztam. A kezem a nyakamra hullt és körülfogta. A A szememből könnyek ömlöttek és nem láttam semmit. Nem láttam semmit, mert éjszaka volt, az ágyamon feküdtem és Álomországból jöttem meg, sápadtan, mint egy tikkadt vándor az árokszélen. Nagy tündérkertről álmodtam, arany- és ezüstlevelű fákról és a virágoknak olyan illatuk volt, mint az asszonyoknak. Beléptem a kapuján. Valamelyik fán egy madár kezdett énekelni és én ráismertem, hogy amit énekel, az Mendelssohn. És távolról a párja felelt neki halvány Chopin-etüdökkel és amikor a koncertnek vége volt, az arany és ezüstlevelek összecsengtek és én olyan zajtalanul léptem, mintha csak a lelkem lettem volna. A nap sütött, sugarai olyanok voltak, mint egy szőke leány haja és átlátszó ujjaimmal bele is akartam nyúlni azokba, mint a Jolán hajába tegnap, amikor fehér szobájában kibontotta.