Enyedi Nagy Mihály et al. (szerk.): Magyarország Médiakönyve 2002. Első kötet
7. Jelképek birodalma - Bodó Sándor: Múzeumok és régiók változó világa
BODÓ SÁNDOR Múzeumok és régiók változó világa Nem vitás, tabukat sorra döntő korunkban minden érték megkérdőjelezhető, s az értékeket hordozó képviselő intézmények jövőbeli sorsa felett is meg lehet csendíteni az elmúlás lélekharangját. Ennek az általános gondolatnak a jegyében fogalmazza meg nyomatékosan feltett kérdésével György Péter a kulturális hierarchia „átrendeződését”, a kulturális intézmények „korrózióját”. Nem vitatható persze az a megállapítása, hogy az utóbbi években a magas kultúra fenntartásához szükséges számos intézmény küzd válsággal, ahogyan pl. jelzi azt 2002 augusztusában egyik napilapunk címsora és elemző írása is: „A könyvtár éljen vagy haljon(Népszabadság, 2002. augusztus 19.). Nem vitatva a kulturális (esetünkben múzeumi) hierarchia messzi távolban - talán - ködös körvonalait, ehelyütt a közeli jövő gyorsan elénk kerülő közigazgatási-szervezési kérdésére kívánom a figyelmet ráirányítani. Nevezetesen arra, hogy miként alakítható-igazítható a magyar múzeumok szervezete az Európai Unióhoz csatlakozás előkészületei során nélkülözhetetlen közigazgatási átszervezés, a régiók kialakítása során. A múzeumok tevékenységének kulcskérdése mindig is az intézmények tulajdonlása-működtetése volt. Törvények a 20. század közepéig nem foglalkoztak a múzeumok alapítóival, tulajdonosaival. Múzeumokat bárki létrehozhatott. Érdemes felvázolni, hogy a 19. században és a 20. század első felében kik voltak azok a jogi és magánszemélyek, akiknek a ma működő magyarországi múzeumi hálózat gerincét köszönhetjük. A hazai művelődés és tudományosság első modern intézménye - a nemzeti könyvtár és múzeum - gróf Széchényi Ferenc 1802. november 25-i felajánlásával, császári jóváhagyással és az Országgyűlés 1807-es XXIV. (tulajdonba vevő) törvénycikkelyével jött létre. Így indult el az a történelmi fejlődés, amely létrehozta mintegy száz év alatt a kiemelkedő gyűjteményekkel rendelkező állami tulajdonú múzeumok sorát. Figyelmet érdemlő időbeli egybeesés, hogy Erdély egykori kormányzója, báró Bruckenthal Sámuel ugyancsak 1802-ben végrendelkezett arról, hogy a 18. század második felében nagy áldozatokkal létrehozott és a nagyszebeni palotában elhelyezett könyvtárát és gyűjteményeit a szász közösségre hagyja. Ez utóbbi múzeum pedig mintapéldája az egyéni tulajdonból elinduló, később közösségi, városi, vármegyei tulajdonba került intézményeknek. A magyar múzeumok számszerű gyarapodásának meghatározó időszaka a 19. század második fele és a 20. század első évei. Néhány kiemelkedő szervező egyéniség (pl. Römer Flóris és Marosi Arnold) munkája, ill. a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlései, valamint az 1897-től működő Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége tevékenysége nyomán folyamatosan gyarapodott a múzeumok száma és gazdagodtak gyűjteményei. A létrejött múzeumok tulajdonosait tarka kép jellemezte. Egy-egy intézmény esetén pedig a „tulajdonos személye” olykor többször is változott. A vidéki múzeumok tulajdonosairól lássunk néhány konkrét példát. Rómennek a győri múzeum 1858-as elindításában meghatározó szerepe volt. Egyik 1857-es, a Győri Közlöny-