Médiakutató, 2001 (2. évfolyam, 2-5. szám)

2001 / 2. szám

MÉDIAKUTATÓ - ján vagy pedig lenyeli és megtartja magának; nem irigylem az ő helyzetüket sem". Alulról viszont a megújuló reformtörekvések idegesíthették az apparátus vezetőit. 1988 januárjában az Egyetemi Lapok Szakosztálya mégis megrendezhetett egy délelőtti vitát, amelynek hivatalosan az újságíró-szövetség választmányának felkéré­sére kidolgozott ellenprogram lett volna a témája. A felszólaló újságírók többsége azonban kifogásolta, hogy nem ismerhették meg az alternatív javaslatokat, és egyben bírálta a MÚOSZ-anyag bátortalanságát: „a dokumentum olvastán inkább a Kriterion Kiadó által megjelentetett, »Erdélyi jobbágyok panaszlevelei« című kis könyvecske jut az ember eszébe" - mondta például Langmár Ferenc (idézi Mélykúti 1988:42). A mindennapok gyakorlatában a május végi pártértekezletig kevés érzékelhető változás következett be. Halay Editet, a közgazdász főszerkesztőjét megrótták azért, hogy a pártból éppen akkor kizárt Király Zoltán képviselővel, szerkesztő-riporterrel készített interjút az egyetemi lap. A Fiatal Demokraták Szövetségének megalakításá­ról közölt Magyar Hírlap-kommentárra 1987 decemberében érkezett feleletet, a kor­mány lapjaként jegyzett újság a korszak végéig nem hozta le. A sajtó nem vett tudo­mást a Szabad Kezdeményezések Hálózatáról, illetve a Magyar Demokrata Fórum­ról. Az utóbbi mozgalom 1988. május 15-i rendezvényén jelentette ki Halmai Gábor jogász, hogy „a sajtószabadságot jogellenesen korlátozó minden magatartást bűncse­lekménnyé kell nyilvánítani", majd követelte, hogy „ne csak a hatalomnak legyen sajtója, hanem a sajtónak is hatalma" (Túlélés 1988:1-2). A párttagság és a pártapparátus győzelmes lázadását hozó MSZMP-értekezlet után tovább lazult a tájékoztatáspolitika mindenható ellenőrzése: a katonai költségvetés csökkentésének hangoztatása, vagy a parlamenti ügyrend antidemokratizmusának bírálata is szalonképessé vált. A Nagy Imre és társai kivégzésének harmincadik év­fordulóján Párizsban rendezett sírkőavatásról nem írhatott a magyar sajtó - igaz, ezt a hallgatást megglosszázta az Élet és Irodalomban Ludassy Mária: „a tévé elnöke úgy döntött, hogy tekintettel a Pere Lachaise temetőben történtekre, a magyar televízió nem kíván megemlékezni a francia forradalomról. És különben is: mi történt a Pere Lachaise temetőben?" (Ludassy 1988:8). A televízió műsorpolitikájában egyébként sem volt érzékelhető még a legkisebb nyíltságra való törekvés sem: Bereczky Gyula, a Központi Bizottság új tagjának szerepét „reakciósnak" nevezte egy radikális refor­mer újságíró. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya sajtóalosztályának vezetője, Csikós József viszont a távozó, de még hivatalban lévő Bányász Rezsőt bí­rálta a Mozgó Világ júliusi számában. Ebben a bizonytalan helyzetben, ebben­­a hatalmi vákuumban az újságírók több­sége várakozó álláspontra helyezkedik, tájékozódik: eltűnt ugyan a görcsös félelem a retorzióktól, de a mechanizmus él tovább, hiszen ugyanazok a főszerkesztők, akik korábban. Nincsenek új újságok, s a kormányt és Grósz Károlyt ugyanúgy nem lehet bírálni, mint elődjeiket" - értékelte az 1988 nyarát jellemző állapotokat egy újságíró. A lapszerkesztők igyekeztek beállni a sorba: a papírhiány miatti félelemben - a meg­szüntetésétől rettegve - még az Ország-Világ is létjogosultságát akarta igazolni azzal, hogy a szovjet sajtó leleplező írásait kezdte el közölni. Szakmai körökben az is elter­jedt, hogy a politikai vezetés elvileg egyetért az apparátus reformer erői által kidol­gozott koncepcióval, s nemsokára természetes személyek is alapíthatnak majd lapot. Márpedig a világtól való leszakadás megakadályozása, az ország modernizációja aligha volt elképzelhető a szabad vállalkozás és más szabadságjogok, így a gondolat- és sajtószabadság kibontakozása és garantálása nélkül. Természetesen az élet más területein is végrehajtott liberalizálás - szabadelvű gyülekezési jog, új egyesületi tör­vény - csak előkészíthette a társadalom tagjai által beindított spontán demokratizá­lási folyamatokat. A jogállamiság megteremtésétől pedig már csak egy lépés volt a végső cél: a többpártrendszeren­­ és a nyilvánosságon - alapuló politikai demok­rácia. 59

Next