Medvetánc, 1982/2-3
DOKUMENTUM - Hajnal István: Írásbeliség, intellektuális réteg és európai fejlődés
DOKUMENTUM: ÍRÁSBELISÉG ként, írás volt mindig, amióta emberi kultúrák voltak, mégsem keletkezett modern fejlődés. Azonban nem az írásról van szó, hanem az írásbeliségről, mint gondolkodás- és érintkezéstechnikáról. Nem a külsőleges eszközről, hanem gondolatobjektiválásról, amelynek mai tökéletessége hosszú évezredek fejlődésének eredménye. Mély pszichológiai gyakorlat s beidegződés hozta meg az írás mai fogalmát, szerepét, fejlődése párhuzamba állítható a nyelv kialakulásával, szerepével. Az egyszerű, ösztönöző hang és a rajzolt jel messze állott attól, hogy a kiképződött nyelv és írás gondolatfejlesztő szerepét játssza, hogy az objektivált kifejezés alakítólag hathasson vissza az emberre. Az írás az idegen, európán kívüli kultúrákban sehol sem tudta még elérni azt a fokot, hogy a szónak, beszédnek közvetlen megörökítője legyen, nem vált tiszta betűírássá. Többé-kevésbé mindenütt külön kellett írásban gondolkozni, az írást szinte le kellett fordítani a beszédnyelvre. Csak a hellén kultúrában alakult ki a következetes betűírás, az egyiptomi, babylon-asszíriai, föníciai évezredek gyakorlatából leszűrődve; „felfedezés”, amelyen száz és száz generáció dolgozott s amelynek tulajdonképpen az az értelme, hogy a rajzzal, kézvonással való objektiválás nem valami önálló, a művészethez hasonló lélektani munka, hanem a nyelvvel egybeolvadó gondolatkifejezés. A kezdeti fokon az írás természetesen „szakrális” jellegű. Ez a jelenség nem írástörténeti kuriózum, hanem mélyebb értelme van; történeti jelentőségű következménye pedig az írásos műveltségnek összeköttetése a papi réteggel, évezredeken át. Mieses kimutatta, hogy a különböző írásfajták keletkezése szoros összefüggésben áll a különböző vallásokkal, sőt, azok felekezeteivel, szektáival is, annyira, hogy nem a nyelv, nemzetiség, kultúra szabja meg valamely nép írását, hanem a vallás. Tévesen hozza azonban magával a vallásos érzelemmel közvetlen összefüggésbe, mintegy misztikus összeköttetésbe az írást. A szakrális jelleg egyenesen a mesterséges emberi kifejezőképesség fejlődésével függ össze. A primitív ember mindent, amit anyagiasan objektivált — rajzot, bábut stb. — csodásnak talált, nem ismerte saját alkotóképességét, mintegy megdöbbent saját alkotásától, rendkívüli erők közreműködését sejtette. A primitív írásban is, mint ahogyan az írásnak még ma is van valami, a szóbeli kifejezésen felülálló presztízse. Nem a vallás teremti tehát az írást, hanem némiképp az írás kelt „vallásos” képzeteket. Nem az a döntő, hogy a vallás uralkodik a kezdő kultúrán; az írás maga válik tiszteltté, szentté. Az íráshasználat, írásgondolkozás magától értetődő kezdőfoka ez s nem a primitív gondolkodásé általában, — hiszen azt lehet, a mindennapi életben, természetesnek, reálisnak elképzelnünk. Az írásgondolkozást nem szabad általában az emberi gondolkozással azonosítanunk, a fejlődés sokkal haladottabb fokain sem. Az írás mint a nyelvi kifejezéstől még igen elkülönült, csodált művelet, mesterség, a vallásos kultusz hordozóinak, a „papoknak” kezébe került és maradt fejlődésének első évezredein át, a papi réteg többnyire erősen őrködik, hogy kezében is maradjon. Azonban