Medvetánc, 1985/4 - 1986/1
Lengyel László: Politikai magatartás és gazdasági viselkedés egy kis ország jövőképében - Gombár Csaba írásához
EGY KIS ORSZÁG JÖVŐKÉPE a gyasztási stílus újrahangolásának lehetősége. Olyan fogyasztásnak, amely nemzeti alapú, nem is nyugatias. Álljunk meg: szembe kell néznünk azzal, hogy a magyar társadalom első fogyasztási reflexe nem nyugati típusú, hanem keleti jellegű, inkább orosz, mint angol. „Nagy utazó volt, de tudtommal csak addig nyújtózott, ameddig újságírói szabadjegye ért. S a valóságos ország bejárásán kívül még többet utazott elmosódó emlékekben, belső tájakra, ahol gyöngéd vagy fantasztikus hasonlatfüzérek ringanak, járt határszéli fészkekben, szánon, kocsin, tutajon, vicinálison. Krúdy egyszersmind a legoroszabb írónk is, a szó múlt századi értelmében. Ha mindig áll az óra, s a nappalt ugyanúgy végigheverészik, mint az éjt, fokról fokra szétzilálódhatnak a tudatformáló, racionális erők, az egykedvű tetszhalálig. Mondjuk egy régi orosz udvarházban. A név magától kínálkozik: Krúdy közelítette meg legjobban - és szinte lehetetlen, hogy ne olvasta volna - az orosz irodalom egyik nagy remekét, az Oblomovot.”11 Ugyane cikkben Cs. Szabó csak úgy odaveti másik gyöngyszemét: nem véletlen, hogy Huszárik Szinpádja „lepergett a kevéske idegen nézőről, elsöprő világsiker volt ellenben egy másik magyar film, a Mefisztó, mert a 20. század uralkodó embertelenségéről szól”. Igen, itt Oblomov és Stolz ütközése, egyben egy évtizedes váltásé is: a belső világba merengő keleties fogyasztó, a 80-as évek Magyarországán könyörtelen beilleszkedő, illetve nyugatias fogyasztó-vállalkozó. Ez nem nosztalgiahullám, hanem fejlődési folyamat. Krúdy lehanyatlása, hátrább szorulása párhuzamos a nyugatias, amerikanizált tömegfogyasztás megismerésével és elsajátításával, illetve a nagyszervezetek - lakótelepek, hivatalok — morzsoló hatásával. Ez utóbbiakból, a gyakorlatias új középosztály nem az álmokban, hanem legalább részben Stolz, a vállalkozó módján akar kimenekülni. Fiaik pedig a Beatrice, majd az Edda és a HBB keserű nótáiban ordítják szét a betonvárosok reménytelenségét. Ez már nem Krúdy vagy Mándy József városa, nosztalgiákban sem. Megértem Szabó Miklóst, aki a nyugatias fejlődéshez - nem feltétlenül az amerikanizálthoz - szeretné közelebb látni a magyar társadalomfejlődést, inkább tömegpszichológiai vonásnak, nosztalgiának érzékeli a Szinbádok vitágát. Valójában mégis inkább a társadalomfejlődés keleties tárgyi reflexéről volt és van szó. Babits, Kosztolányi, Szép Ernő, Karinthy Frigyes példája kerül elő. Hosszú lenne felidézni mindazokat az írásokat, amelyek összefoglalóan Pilinszky találó soraiban fejthetők ki: „Szemben a cselekvés vakhitével, egyedül a szemlélődésen nevelt gondolat érhet célba. A leggyorsabb cselekvés is csigalassúságú a szemlélődésben fogant minőségi gondolat sasröptéhez mérten.”12 E kör újraértékeli történelmi és irodalmi múltunkat: „Babits tudott valamit, amit Ady például nem tudott. Nagy lángolóink, Petőfi, Ady, meghalva bizonyos történelmi pillanatokban, nem juthattak el a tapasztalás olyan köréig, ami életemnek - életünknek — meghatározója volt; nem láthatták át vesztes háborúk utáni korszakok konstellációit, nem tanulhattam tőlük azokat a viselkedési normákat, amelyekkel az ember a némaságra, a tehetetlenségre reagál. Sem zászlóbontások, sem diadalmas várostromok, sem hősi halálok nem vártak ránk - legfeljebb néhány, csalódással teli másodpercre — nekünk a lemondást, a visszahúzódást kellett megtanulnunk, reményeink, úgynevezett hiteink lombtalanodását. Tőle pedig, Babitstól, éppen az elveszett csaták étoszát, a fél halál illemtanát tanulhattuk a háború alatt és még előbb is. És valami délibábos józanságot, amely évezredekben gondolkozik, barlangi tűzlopást jégkorszakokban. Sajnos még ő sem nyújthatott alaposabb oktatást, mélyebb szintű beavattatást az ügyekben - csakugyan, mit is kell csinálni ilyenkor? Milyen arcot kell vágnia az írónak, amikor az a dolga, hogy hallgasson? Sokszor, nagyon sokszor szokták idézni: »... vétkesek közt cinkos, aki néma...«, azt azonban kevesebbszer: »Van némaság, mely messze hallik«.”13 És ide kellene idéznem Vas István gyönyörű versét a Cambridge-i elégiát, vagy Henry Esmond-esszéjét, amely azt a történeti leckét adja: hogyan kell viselkedni protestáns angol