Medvetánc, 1987/3-4
Pártos Gyula: A magyar híradástechnika dilemmái
MAGYAR HÍRADÁSTECHNIKA sítható fejlesztő csoportra. A valódi piaci funkciók az új körülmények között ki sem fejlődhettek. A vállalat fő feladatává az államosítást követően a hazai piac ellátása vált. Új irányt szabott a fejlődés menetének az 1957-től az előző fejezetben jellemzett szovjet kooperáció, amely hosszú időre stabil piacot biztosított, és sokáig nem kényszerítette ki a gyorsabb műszaki fejlesztést. A crossbarrendszerre történő áttérés lassúsága is erősen összefügg azzal, hogy mind a hazai monopolvevő (a Posta), mind a szocialista piacok ellentmondásosan viszonyultak a változásokhoz. A BHG fejlesztőgárdája már a crossbar korszakban is csak az alközpontoknál tudott eredményes fejlesztést megvalósítani. A nagyobb anyagi és szellemi erőkoncentrációt követő főközponti fejlesztést a KGST-együttműködés sem tudta megoldani, így a nyugati licencvásárlás bizonyult az egyetlen megoldásnak. Az 1968-as licencvásárlást azonban nem követhette a gyors megvalósítás, mert különböző okokból (az ATSZK gyártásához szánt szocialista importalkatrészek minőségi hibájából adódó termeléskiesés, a Magyar Posta megrendeléseinek visszaesése, szabályozómódosítások stb.) a vállalat 1970—73 között történetének legsúlyosabb válságát élte át. A központi segítséggel történő kilábalás után, tehát jelentős késéssel, csak az V. ötéves tervidőszakban indulhatott meg egy jelentős beruházás a licenctermék gyártásának felfuttatására, tehát akkor, amikor már a fejlett tőkésországokban az elektronikus beruházások folytak. A licencvétel, -honosítás és a licenctermék gyártásának a mérlege impozáns számokkal jelezhető pozitív eredményeket és nem teljesült ígéreteket, problémákat egyaránt tartalmaz. 1971—86 között mintegy 1,5 millió AR-vonalat gyártottak, több mint 10 milliárd forint értékben. A hazai piac igényeit (amelyek sajnos most is elmaradtak a korábbi prognózisoktól), teljes mértékben ki tudta elégíteni a vállalat. Az AR-termelés 57 százaléka került belföldre, 42 százaléka szocialista exportra. Az előzetes ígéretektől viszont drasztikusan elmaradt a tőkés export (1981-ben sikerült először exportálni s a tizenöt év alatt összesen egy százalékra rúgott). A licencvételhez kapcsolódó tőkés exportkötelezettségeket a vállalat más termékek, szolgáltatások exportjával teljesítette. Az ötödik ötéves tervi beruházás hiteleit a vállalat visszafizette 1985-ig, de ez az adósságteher korlátozta a vállalat elektronikus fejlesztési lehetőségeit. Megmutatkoztak a licencvásárlás és a honosítás folyamatának további gyengeségei a lassúság, a licencadónál jóval alacsonyabb szervezettségi színvonal és hatékonyság. A belföldi piac ellátását szem előtt tartó, autark (importhelyettesítő) fejlesztéspolitika szemszögéből tehát ez a licencvételen alapuló fejlesztés talán sikeresnek tűnik. Kevésbé sikeres, de még mindig pozitív a kép, ha önmagában az műszaki lépéstartást, követést tekintjük eredménynek. A felsőszintű gazdaságpolitikának a licencpolitikához fűzött elvárásai, reményei (amelyeket a vállalat ígéretei is alátámasztottak) között azonban az is sze