Mérleg, 1974 (10. évfolyam, 1-4. szám)
1974 / 1. szám
Mindeddig feltételeztem — és úgy tanultam —, hogy az ember — a vele született értelmi képesség révén — képes felismerni Istent, és a felismerés olyan „kapcsolatot“ teremt, amelyet vallásnak neveznek. Megvallom, mindig kételkedtem abban, hogy minden ember képes erre a szellemi felismerésre, sőt néha még abban is kételkedtem, hogy minden ember eljut az „ember“ szellemi színvonalára. Vergote szavaiból arra következtetek, hogy a vallás az emberben csak mint társadalmi lényben fejeződik ki. Ebben nincs is semmi megbotránkoztató, hiszen az ember természeténél fogva társas lény. És ha az ember „fokozatosan válik emberré a kultúra és a vallás kölcsönhatásának“ eredményeként (225), akkor az is igaz, hogy nem minden ember jut el feltétlenül a teljes kifejlődéshez. Persze, itt valami furcsa — de hihető — kölcsönhatás lenne: a vallási igényt a társas emberi élet alakítja ki bennünk, ugyanakkor a vallás hozájárul a mi emberré fejlődésünkhöz ... (Azt viszont le kell szögeznünk, hogy a megváltás minden emberi lényre vonatkozik, nemcsak azokra, akik a kultúra és a vallás segítségével elérték a teljes emberi fejlettséget.) Ebben a megfogalmazásban — Vergote valláspszichológiai szemléletében — teljesen „ortodox“ az a nézet, hogy „az emberek csak úgy léphetnek kapcsolatba Istennel, ha beszélünk nekik Őróla“ (228). Ez a beszéd, folytatja Vergote, a kinyilatkoztatás. Ez a gondolatsor így logikusan vezet Krisztushoz, a teljes és közvetlen kinyilatkoztatóhoz, aki által Isten „e végső korszakban“ (Zsid 1,1—2) szólt hozzánk. De következik-e ebből az állításból az is, hogy az első vallásos kijelentések közvetlenül és érzékelhetően Istentől származnak? Hiszen különben mégis azt kellene tartanunk, hogy az első vallásos „beszélők“ képesek voltak felismerni saját erejükből ... És a primitívek mítosza honnan származik? Isteni kinyilatkoztatásból vagy emberi felismerésből? Akkor mégis képes az ember Istent felismerni társadalmi hatás nélkül? Vagy maga a társadalom léte, ténye felkelti a vallási igényt? Mindezek kérdések, problémák számomra. De szeretnék néhány szóban egy fontosabbnak látszó témát érinteni: a szerző bizonyára nem csak a pszichológiában, hanem a teológiában is járatos. Nyilvánvaló azonban, hogy ebben az interjúban nem foglalkozott a kérdés minden összefüggésével. Sőt, az sem sértő talán, ha azt állítjuk, hogy egy szaktudós bizonyos egyoldalúságra is hajlamos lehet. Nyilatkozatában lényegében a vallás pszichológiai gyökeréről, forrásáról volt szó. A vallás, mint az ember kapcsolata Istennel, elsősorban a pszichológia tudományához tartozhat (bár az említett társadalmi jellege érthetővé teszi a szociológia jogigényét). De ha a vallással kapcsolatban a kereszténységről is beszélünk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a mi vallásunk nem csupán szubjektív, pszichológiai igény, nem is csupán .