Mérték, 1992 (1. évfolyam, 4-14. szám)

1992-11-01 / 9. szám

Bodor Pál szerint Hankiss Elemér útja járhatatlan ( ^ Fenákel Judit: Frauen in Osteuropa (5. oldal) _______| a demokratikus baloldal hetilapja (7. oldal) A szittyáktól az Európa­­házig (8. oldal) Főszerkesztő: Jovánovics Miklós Pallagi Ferenc N­építéletek M­ár megint a nép! Jön, megy, ítél, ha kell, tapssal, ha kell, fütyüléssel, azzal az arany szá­jával, a szent kezeivel, zászlókkal, transzparensekkel, darutollal, paripá­­san. Én meg csak nézem, hogy milyen jól csinálj­a. Mert mindig csak nézem, soha nem vagyok ott. Ülök a tévé előtt, álldogálok az utca túlfelén, tisztes távol­ból, hogy bele ne keveredjek, és sajná­lom azokat akik belekeveredtek. Mert én soha. A barátom se, a rokonom se, a kollégám se. Mások, mindig mások a nép. Van, hogy csodálkozom is, miért nem vagyok én nép, ha egyszer megvan hoz­zá minden adottságom. Tudok fütyülni, tapsolni, oda is ütnék néha, szidnám azt a jó édesanyját neki! - és mégsem. Mert azt hiszem, hogy a dolgokat úgy kell elintézni, ahogyan azt a nagykönyvek­ben megírták. Higgadtan, nyugodtan, kulturált emberekhez méltóan. Pedig egy ideje már tudom, hogy azokat a nagykönyveket kevesen olvassák, sőt az is felvetődik bennem olykor, hogy hü­lyeségek vannak beléjük írva. Vagy leg­alábbis itt, ezen a tájékon nem érvénye­sek azok a megállapítások, így kell, hogy legyen, különben min­denki megragadta volna azt a kínálkozó alkalmat, hogy a három évvel ezelőtti kezdet egy modern, demokratikus or­szág létrejöttéhez vigyen, s ne a Balkán­ra, a mocsok politikai birodalmába, ami felé most menetelünk. A kommunizmus a hatalmat most bir­toklók különösebb személyes erőfeszí­tései nélkül szíveskedett megbukni, a Nagy Szovjetunió előzékenyen térdre ereszkedni, a láger velünk együtt inogni méltóztatott, az ellenzék megegyezett a játékszabályokban, mi választottunk egy jólesőt, s rögvest hozzá is láttunk az Új Világ felépítéséhez. Megvitattuk, jó bőven, már az új parlament első ülésén, hogy környezetvédelmi vagy környezetü­­gyi legyen-e az a bizottság, amely azóta sem csinált túl sokat a környezet védel­mében, elkülönítettük a svájcisapkát a Szent Koronától, paktumoztunk, pfujol­tunk, három nap, három éjjel vetettük a költségeket, blokádkodtunk, ablakból integettünk, elhatárolódtunk s más egyéb fontos dolgokkal szórakoztunk, de a nép folyton közbeszólt. Enni akart, sőt afelől is érdeklődött, hogy holnap mit eszünk. Néha tüntetett, sztrájkolt egy kicsit - de igazán nagyon illedelme­sen -, és várt. S már az elejétől kezdve voltak akik gondoskodtak a szórakoztatásáról: hol torgyánkodtak neki, adta lobogósan, egészen a Blama Napjáig, hol szocdem szakadást játszottak a Dohány utcai do­hányon, újabban csurkálkodni divat, puccosan, parádésan, kommunistát za­bálva, világban kutálva, kicsit zsidózva, nagyon magyaron, életveszéllyel, kire­kesztéssel, kardosan, sisakosan. A nép meg szórakozik. Már az a része, amelyik kedveli az efféle mulatságokat, de mint látjuk, egyre többeknek jön meg a ked­vük a hacacáréhoz. Már nem csak ötvenhat talonba tett hő­sei dühösek, ha rendszerváltásról esik szó, már nem csak ők vonulgatnak go­lyóütötte mentéiket, megperzselt zász­lóikat mutogatva, mint egykor, a kiegye­zés után a járadékkal megalázott, konya bajszú 48-as honvédek. Velük megyen a keresztény nemzeti ifjú, bakancsosan, bőrfejjel, velük üvölt heccből, buliból a röplaposztogatni kirendelt határőr, a jo­viális polgár, gyermeke karját rángatva, a háziasszony cekkerével, benne az a rohadt drága krumpli, de zabálni azért muszáj. Egyre többen van a nép! Mi meg csak nézzük a tévéből, álldo­gálunk az utca túlsó felén - vigyázva, hogy bele ne keveredjünk, szomorkod­­va, hogy mi soha nem lehetünk ő -, és úgy teszünk, mintha nem értenénk az egészet. Elhatárolódást várunk azoktól, akik nem tehetik ezt meg. Tisztességről, er­kölcsről, európai normákról beszélünk azoknak, akik a szavazatok, a parlamen­ti erőviszonyok, a választási esélyek nyelvén értenek csak. Azt hiszi bárki is, hogy Antall úr nem tudja, mit jelent a szélsőjobb? De tudja. Fél is tőle, de ízléséhez, politikai eszmé­ihez sokkal közelebb áll az, mint bármi más, ami a legkisebb mértékben is libe­rális vagy akárcsak rózsaszínű. Fél­ő a Csurkától, a bőrfejűektől, a tagjait pró­bálgató mocsok­ Magyarországtól, hogyne félne. De még ennél is jobban fél, attól, hogy pártja szakadásásával ki­sebbségben marad, hogy teret kell en­gednie másoknak, akik folyton szabad­ságról beszélnek, mikor szerinte rend kellene, akik európáznak, pedig neki szebben zeng Imre herceg szűzi lilioma. Antall fél, és hisz. Hisz önmaga ka­rizmatikus erejében, abban a hiányban, ami mögötte van. Reménye, hogy nél­küle nincs jobboldali egység, így őt még a Csurka is meg akarja őrizni. És most ez még így is van. Most még szükség van rá, mert mögötte senki nem elég erős. De erősödik, keményedik az a szárny, amely - lehet, hogy már nem is soká - korántsem lesz olyan urasan kényes, mint a jelenlegi miniszterelnök, ha elér­kezettnek látja a leszámolás óráját. Ez a szélsőséges csoport jobban tudja, hogy mi történik az országban, hogy miféle elégedetlenségek gyűlnek, mint Antallék, de jobban tudják mindezt a parlamentben, pártokban politizáló szo­cialistáknál, liberálisoknál is. Hiszen az utca máris az övék. Azok, akik nem szoktak a nép lenni, kimentek egyszer sétálni a Parlement elé, virágot vittek, gyertyát gyújtottak, nevettek és örültek egymásnak, aztán elballagtak haza, mondván: megmutatták, most már tud­hatják. De nem tudják. Az utca azóta sem üres. Antall a sorsnak feszített homlokkal, komikus és drámai pózokkal játssza - nem játszhat mást, ez van rá kiosztva - a tragikus hőst. Bukása nyilvánvaló, a közönség máris füttyög olykor, csak a zsöllyék csendesek egyelőre, de ez ve­szélyes is. Egy hiú ripacs azt hiheti, hogy ha neki bukni kell, vele kell bukjon az egész darab. A színen pedig mi vagyunk. Mienk a díszlet, mi vagyunk a súgó, s ha a politika dilettánsai nem tolakodnának folyton előre, kiderülne az is, hogy mi játsszuk a főszerepeket is. Már ha még mindig ugyanaz a darab megy, amit há­rom éve elkezdtünk. Folyik a hezitálás, hogy kell-e népf­ront a szélsőjobb ellen vagy nem. Úgy látom, senki nem akarja. A kormányko­alíció centruma azért nem, mert akkor el kellene szakadni a saját szélsőségeseitől - és persze az ő szavazataiktól -, az ellenzék azért nem, mert nem döntötték még el, közülük ki a jövő pártja. A libe­rálisok attól félnek, hogy a győzelem küszöbén kellene a konc egy részéről lemondani a szocialisták javára, a szo­cialisták azért nem, mert nem szeretné­nek megtűrt vendégként a pad végén kuporogni. Egyikük a népszerűségi in­dexekben hisz, másikuk az időközi vá­lasztások eredményeiben. Csak abban nem hisz senki, hogy itt tényleg baj van. Illetve nagy baj lesz, ha még sokáig azt hiszik, nincs semmi vész. Or­vo­smeteoro lógi­a Médiapatt B­eállt a patthelyzet médiaügyben. A kormány elnököket akar cserélni, az ellenzék előbb törvényt szeret­ne, hogy az új elnökök ne mészárolhassák le ellenőrzés nélkül a stábok felét A kor­­mány úgy gondolja, hogy ha sikerül a csere, akkor egy vidám ország mosolyog majd rá a képernyőről. Pontosan tudjuk majd, hogy örömeinket kinek köszönhet­jük. Az ellenzék egynémely pártj­a azt gon­dolja, hogy ha sikerül a közszolgálati mé­diumok pártsemlegességét megőrizni, ak­kor mindenki tudni fogja, hogy a kor­mánytól beteg az ország. Mindkét elképzelésben van némi igazság - csak nem a teljes. Mert az országról szerzett benyomásaikat ugyan részben a képernyőről szerzik az embe­rek, de megátalkodott pragmatisták lé­vén fontosabbnak tartják azokat a be­nyomásaikat, hogy van-e állásuk, fizeté­sük, a pénzért mit lehet kapni a sarki boltban, hogyan és mennyiért lehet köz­lekedni, ha megbetegszik valaki a csa­ládban, ki gyógyítja, s mennyiért kapja a gyógyszert, meg kell-e keresztelni a gyereket, ha jó iskolába akarják járatni, nem árt, ha ennek érdekében a szülők a templomban is megesküsznek, aztán minden évben ki kell tölteni a jövede­lemadó-bevallást - nemsokára a vagyon után kíváncsiskodó űrlapokat is -, meg néha ruhát is kell vásárolni, bútort javít­tatni és minden hónapban muszáj kifi­zetni az egyre nagyobb villanyszámlát, sátoros ünnepeken illik egy komolyabb étterembe elvinni az asszonyt és a gye­rekeket - és így tovább. Ki tudja, miért, az emberek valahogy nem a képernyőkről szerzik be az életta­pasztalataikat. B. L. A tartalomból: Nemes László: Tulajdonképpen semmi? 2. oldal Vámos Miklós: Pro Pátria 2. oldal Veszélyben a köztársaság? 3. oldal Szántó Péter: Napóleon és a haleleség 3. oldal Molnár H. Lajos: Külön sztrapacska 4. oldal Major Árvácska: Egy szál gyertya a birkózófejűekért 6. oldal Hazafi József: Rokonok ’92 10. oldal Beke György: Képviselők és szenátorok B­ukarestben 11. oldal Fehér Klára novellája: Lámpaernyők 13. oldal Saáry Éva: Karavánok nyomában 17. oldal Szászi Júlia: Salzburgi anziksz 19. oldal Fodor Sándor: Bivaly 20. oldal Hegedűs Géza: Olvasólámpa 23. oldal Burjánzó városok Gazdasági szakírónk, Szekeres József ezúttal a városok több ezer éves fejlő­dését veszi szemügyre. Hogyan lett az agóra köré tömörülő poliszból húsz­milliós, levegőtlen, maffiáktól félő megapolisz?Egy példa:India3119 vá­rosából mindössze nyolcban teljes a szennyvízelvezetés. (9. oldal) Rökk­önzések Rökk Marika hat­van év múltán is­mét pesti színpa­don. Munkatár­sunk, Vadas Zsu­zsa az Operett Színház minapi premierjén nézett körül: mibe öltöztek a hazai és külföldi notabilitások a Ma­­rica grófnő parádés bemutatója alkal­mából ? Mit mond a hetvenkilenc éves primadonnáról két partnere: Besse­nyei Ferenc és Kibédi Ervin? (21. oldal) Szavak­­• •Össztűzben F­élek, hogy a szavak fellázadnak, odahagyják a szótárak elegáns rendjét, az újságlapok zaklatott ha­sábjait, a szónoki emelvényeket. Mind­ezt B­álint György megálmodta már egy­szer, zseniális publicisztikájában, A sza­vak felkelésében adva hírt a fenyegető veszedelemről. A televízióval azonban még nem számolhatott, a szavak vészes ellehetetlenüléséről még nem volt olyan karnyújtásnyira közeli élménye, mint nekünk. Nézem, hallgatom például a pedagó­gus pártalvezért, a lakitelki alapítót az Össztűzben, ahogy prófétai mosollyal és gesztusokkal csendre inti tapsoló híveit. Mindenki által ismert szavakat használ, például azt, hogy „kirekesztés”. Ami szerinte nincs, aki ilyet gondol, az vagy ostoba, vagy nem tud olvasni. Mert a kirekesztés gondolata meg sem fordul a kormányzó párt ideológusainak fejében. Ilyen aztán igazán nem található abban a bizonyos sokat vitatott tanulmányban. Amit természetesen szándékosan félre­magyaráznak. Na most, vagyunk né­hány tíz-, de talán néhány százezren is, akik szinte mást sem találunk ebben a jeles dolgozatban, mint egy - soha nem volt­­ „genetikailag” tiszta magyarság harcos védőbeszédét. S ha eme (nyilván­valóan homogénnek képzelt) magyar­ság, meg persze az ő pártja odavész, akkor Róma eldől, és rabigába görbéd. Most akkor kirekesztünk, vagy mégse rekesztünk ki? A „szeretetről” is szó esett ebben az Össztűzben. Amiről egy miniszter úr ál­lítólag oly szívhez szólóan beszélt vala­milyen nyilvános alkalommal. (Bezzeg erről nem számolt be az i gaz sajtó.) Lehet, hogy a köztársasági elnök is a szeretetről kívánt szólni október 23-án ott, a Parlament előtt, a szeretetről, a türelemről és megbocsátásról - neki ugyanis van mit megbocsátania. Más miniszter és képviselő urak, akik tehát olyan fontosnak tartják a szeretetet és a türelmet, újabb és újabb igazságtevési procedúrákba szeretnék hajszolni az or­szágot. A köztársasági elnök tehát ne beszéljen, majd fújolnak néhányan, akik el sem titkolták, ki a vezérük a szere­­tetben. Antiszemitizmus? Ugyan, kérem, hogy kerül ez ide? Hiszen a prófétalelkű alelnök is milyen jóban volt annak idején a szom­széd Schwartz nénivel. Lehet, hogy gye­rekként még nem tudta, de mint politikus­nak már illett volna megtanulnia, hogy az auschwitzi krematórium négyszögletes kéményén füstté lett megannyi Schwartz néninek mind volt egy jó szomszédja. Ami egyetlen másodpercre sem akadályozta a kakastollasokat és a nyilasokat, hogy Eichmann szerelvényei a megadott me­netrend szerint percre induljanak a végál­lomás felé. Szóval antiszemitizmus sincs, csak úgy véletlenül kerültek árpádsávosok a Kossuth térre. Nekem ugyan van egy sanda gyanúm. Ezeknek az uraknak és hölgyeknek a többsége pontosan tudja, melyik szó mit jelent, csak úgy érzékelik, nincs itt az ideje annak, hogy azt mondják, amit gondolnak. Még álcázni kell. Ott van az a fránya külföld, közben a szomszédok­kal, a tengerentúl azzal a Lantossal, ide­haza meg itt virul a liberális (sőt helyen­ként magát még baloldalinak is deklará­ló) sajtó. Meg az is kiderült, hogy a túloldalon szintén vannak felvonuló tízez­rek. Tehát: vigyázni kell! Még?! (bernáth) Kedves olvasóink! Szerkesztőségünk és kiadóvállalatunk új helyre költözött! Címünk: 1134 Budapest, Kassák Lajos u. 78. Telefon: 149-0791,140-9964,120-3474

Next