Metropolis, 1997-1998 (1. évfolyam, 1-4. szám - 2. évfolyam, 1. szám)

1997-03-01 / 1. szám

módon nem kapcsolódó műkedvelő férfikórus vezetője a következő instrukciót adja: „A második részt érthetőbben.”­­ A mondat a film mértani közepén hangzik el, így egyaránt vonatkoztatható a karénekre és a film egészére. A férfikar bizonyos értelemben az ókori görög drámák kórusának szerepét veszi fel: összeköttetést képez a közönség és a drámai figurák között. Gothánnál ez az eszköz a történetből való kikacsintásként, színészi kiszólásként működik. Hasonló hatás érvényesül a film azon jeleneteiben is, amelyek végén a színészek várakozó tekintettel a kamerába néznek, csökkentve ezzel a kép és a néző közötti távolságot. Míg a narratívák halmozásának technikája az Ajándék ez a napban csak jelzésszerűen, különösebb hangsúly nélkül szerepel, Gothár későbbi filmjeiben - különösen az Idő vanban és a Melodrámá­ban — elsődleges kifejezőeszközzé válik. 1980 Annak felismerése, hogy a narratív szintek a kifeje­zésmód önálló jelentéssel rendelkező, független részei lehetnek, előtérbe hozza az elbeszélő kilétének kérdé­sét is. (Elbeszélő alatt itt nem kizárólag azt a szereplőt értjük, aki ténylegesen kommentálja a filmbeli esemé­nyeket, hanem azt a többé-kevésbé meghatározatlan személyt is, akinek a szemével az egész történetet látjuk.) A realisztikus hangvételű Megáll az idő egy­séges narratívát alkot: nincsen külső kommentár, nincsenek a főszereplőtől logikailag függetlenül zajló események. Gothár más filmjeihez képest feltűnő az alapvető elbeszélő eszközökkel való játék hiánya. Mindebből azonban paradox módon az következik, hogy ebben a filmben a cselekmény és a néző közötti tá­volság - például az Ajándék ez a nappal szemben - meg­sokszorozódik. A többi Gothár-film esetében ugyanis a legkülönfélébb csatornákon át érkező részismeretek szubjektív integrálásának kényszere által a néző a törté­net részesévé válik. A Megáll az idő ezzel szemben végig összetett információt ad: a tanároktól kezdve a főszerep­lő családjáig mindenhol teljesen komplex figurákkal ta­lálkozunk - és az, hogy a film során az egyikkel éppen­séggel több időt töltünk együtt, nem teszi szükségessé, hogy elgondolkozzunk azon, hogy ki a történet hőse. A nonszenszet megengedő gothári látásmód itt egyetlen kisebb tónusmódosítást hajt végre tárgyán: a hatvanas évek kopott, omladozó pesti valóságát a rock’n’roll korszak színes neonlámpáinak fényével kombinálva olyan valószerűtlen miliőt konstruál, amelyben már nem is a kor konkrét viszonyai, hanem

Next