Miskolczi Estilap, 1917. március (26. évfolyam, 48-74. szám)

1917-03-01 / 48. szám

2 MISKOLCZI ESTI LAP . Szombathy László irta meg. Az ő ideális, költői lendületű érzéseit mind belevitte fogalmazványaiba. Azt szokták mondani, hogy a főjegyzőnek van aranytolla. Itt azonban Szombathy László főszámvevőnek is volt aranytolla. Ideális és költői érzéseit még a rideg számok birodalmába is belevitte. — Most, amikor úgy látom, hogy egészsége visszatért, a gondviselés kegyelméből erőben, a régi, szeretettel, baráti jóindulattal és tisztelettel kívánom, hogy pihenését hosszú ideig élvezhesse. — Szívem egész melegével mélyen meghatva búcsúzom el tőle, az Isten áldja meg és adjon neki továbbra is sok jó egészséget. Kérem, hogy érdeklődjék ezután is a város ügyei iránt s mi mindenkor szívesen fogadjuk és kérjük ki szives tanácsait. (Hosszas éljenzés és taps.) Percekig tartó taps és éljenzés után Szombathy László főszámvevő meghatottan vett búcsút a törvényhatósági bizottságtól. Beszéde így hangzott: Amidőn elmúlt, lezajlott időknek sok minden emlékezéseivel együtt itt állok a bizottsági közgyűlésnek a színe előtt, nem tagadom, — mert hiszen nem is tagadhatom, — hogy ebben a pillanatban bizonyos elfogadások fájdalmas, de egyidejűleg a jóleső, megnyugtató érzése hatja át bensőmnek világát. Fájdalmas az érzésem, mert hiszen minden válás, egy vagy más tekintetben, kisebb vagy nagyobb mértékben a legtöbbször bizonyos fájdalommal is jár. Érzi ezt még talán a vándorló madár is, mely pedig jól tudja, vagy ösztönszerűleg érzi, hogy vissza fog térni e hagyott fészkébe az újra érkező tavasznak a virulatán. Mennyivel erősebben kell ezt éreznem én nekem, mert ebben a pillanatban, midőn tudom, látom, érzem, hogy a kérlelhetetlen, semmiféle alkuvást meg nem tűrő időnek magával hozta körülményei folytán életcélom, rendeltetésem, tulajdonképeni élethivatásom befejeztetett, az elmúltnak emlékezete lett. De jóleső s megnyugtató is az érzésem, mert ha az emlékezés szárnyainak a segítségével visszatekintek hivatalos működésemnek iS esztendejére, egy tükörlapot nézek amelyben látom a bizottsági közgyűlésnek, látom az én feljebbvalóim elnéző, támogató jóindulatát; látom a velem együtt munkálkodó tisztviselőtársaimnak minden rokonszenvét, és látom hivatalos állásomnak sokszor nagy, nehéz és fárasztó, de mindig igaz és becsületes törekvésű munkásságait. A közel négy évtizedes ebből a munkásságból egyfolytában 37 esztendőt töltöttem el a nagyfontosságú számvevői hivatal intéző s vezető állásában. E hosszú idő alatt tanúja és résztvevője voltam sok siker kockázta munkálkodásnak, de tanúja és résztvevője voltam én sok nagy, nehéz és fáradozó küzdelmeknek is. Láttam egy villámok cikázta fergeteges éjszaka után a bősz elem pusztításait, rombolásait s a városnak szomorú virradását rettenetes képét. De láttam a gyorsan elősietett újraéledést is, láttam az emelkedést, a fejlődést, a haladást, az alkotásokat. Ha eszembe jut az az idő, midőn 38 esztendővel ezelőtt a legelső, bizony nagyon szerényke költségvetésemet és zárszámadást — még akkor az örök pihenőre tért, nekem kedves emlékezetű Kőris Kálmán főpénztárnokkal együttesen — elkészítettem, midőn a mostani több mint kétmilliós költségvetési és 18 millió tiszta vagyonmérleggel szemben bizony alig számba vehető eredményekkel kellett és lehetett elszámolni, látom a teljesen szegény városnak az előhaladás és boldogulás érdekében kifejtett, minden küzdelmes törekvéseit És amidőn ezekre a küzdelmekre most visszaemlékezem: mintegy ön- s kéntelenül is odatapad a tekintetem arra a képre, mely ennek a mai közgyűlési termünknek a falát diszíti. És ebben a pillanatban — midőn az emlékezésnek a szövetneke érzéseimet áthatja és megvilágítja — mondhatni, mintegy eleven képe lesz ez a kép és kilép az aranyozott keretből a rá emlékezésnek ebbe a világába, e pillanatra életet nyert alakja annak, ki negyedszázadon keresztül küzdött, harcolt, fáradozott ennek a városnak az igazaiért, akinek minden cselekedete, érzése, minden gondolata, álma, vágyakozása abban forrott eggyé, hogy az ő — immár itt hagyott — városa nagy, boldog, virágzó legyen. E gondolatok és érzések között látom és nézem én mostan Soltész Nagy Kálmán első polgármesteremnek elbucsúzásom e pillanatában köztünk megjelenő emlékét. Közvetlen utána, az ő örökébe lépett dr. Szentpáli István polgármesterem most más helyen és módon szolgálja és védi törvényhozói tiszte mellett a szívével ugyancsak összeforrott ennek a városnak a javait és érdekeit és az ő általánosan ismert érzéseinél fogva jóságos törekvése, igyekezete különösen ebben az átváltozott, felforgatott világban, az ő városának ,és városa polgárainak a lehetőség szerint tanácsaira, segítéseire lenni Az a néhány esztendő, melyet polgármestersége idejében hivatalos állásomban vele eltölteni szerencsés voltam, felidézője sok hasznos együttmunkálkodás, sok hasznos együttműködés minden kellemes, igaz emlékezéseimnek. Miután pedig most nem vagyok abban a helyzetben, hogy et ez alkalommal személyesen is köszönthetném, a most már szintén eltávozó volt főszámvevője eltávozása alkalmából ezúton küldi el hozzá tiszteletének és szeretetének emlékező meleg érzéseit. És mit mondjak búcsúzó pillanatomban az én polgármesteremről ? Mit mondjak, mit fejezzek ki arról, ki ez örökéletű város történetében, a küzdelmekkel izgalmakkal tele legközelebbi múltat s a jelent képviseli ? Mit mondjak, mit fejezzek ki arról, kinek tudvalevőleg két családja van. Az egyik: az ő meleg, pihenő otthona, imádott gyermekei a másik pedig az ő szeretett városa Midőn a családi tűzhelynek s a város ügyeinek, érdekeinek a szeretete nála egymással versengésre kél, hogy melyiket helyezi a másiknak fölébe, bizony sokszor nehéz eldönteni. Ahogy én őt ismerem, tudom, nagyon rossz néven venné tőlem, ha én elbucsúzásom e rövidke pillanatait most arra használnám fel, hogy az ő nagy tudását, az ő nagy akaraterejét s a munka iránti lelkes szeretetét, működésének érdemeit, tisztviselői, különösen jelenlegi helyzetének a megfigyelését s a lehetőség szerinti segítéseit, a város egész közönsége, különösen pedig a szegényebb néposztály érdekében a háború okozta sebek enyhítésére szolgáló — országosan is ismert és elismert nagyszabású gondoskodásait és nem törődve semmiféle türelmetlenségekkel, sőt éppen ezeknek az érdekében is kifejtett, sokszor erejét emésztő küzdelmeit és fáradalmait — ez alkotóimnál bővebben is emlegessem, ismertessem. ■ Azt azonban, még ha rossz néven veszi is, búcsúzó érzéseimből fakadólag kényszerülve vagyok kifejezni s kijelenteni, miszerint boldognak és szerencsésnek éreztem és érzem magamat, hogy hivatalos állásomból kifolyólag is mindezeknek a közvetlen közelből szemlélője, megismerője s hogy nagy rátörő munkásságainak csekély erőm és tehetségemhez mérten sokszor vele együtt közreműködő, segítő társa lehettem. És boldognak és szerencsésnek fogom magam érezni, ha a nyugdíjba vonulásom idejében is még neki — amennyire erőm megengedi — olykor-olykor némiképen rendelkezésére lehetek. Midőn főszámvevői állásomból emlékeimet magammal vive és majdan megőrizve elmegyek, visszaemlékezve az utóbbi időnek nagy nehézségeire, visszaemlékezve az utóbbi éveknek , különösen a háztartási egyensúly fentartása érdekében kifejtett együt-tes küzdelmeinkre, de visszaemlé-kezve tanúsított, tapasztalt figyelmes jóságokra is: a nagyra becsülés és szeretetem melegével búcsúzom most az én fiatal polgármesteremtől, ki-vánva neki további nagy nehéz és küzdelmes feladatai teljesítéséhez a gondviselésnek erőt, kedvet, türelmet és kitartásokat ajándékozó minden jóságait — és búcsúzom tisztviselő és hivatalnok társaimtól, akik engem kartársi vonzalmukban mindig részesítettek. De nem mulaszthatom el azt sem, — mert hiszen a gondolataimnak és érzéseimnek, mondhatni mintegy parancsoló szava ez, — hogy eltávozásomnak ez utolsó perceiben itt nyíltan a bizottsági közgyűlés illetékes fóruma előtt is, meg ne emlékezzem azokról, kik nagy fontosságú hivatalos működéseimnél évek során keresztül hozzám a legközelebb állottak, hogy meg ne emlékezzem az én számvevőségemről, számvevőségi munkatársaimról, akiknek a nagy felelősségeimet megkönnyítő elismeréseket, is érdemelt munkásságaira velük együtt én is azzal a büszkeséggel tekinthetek vissza, mely talán némi igazolást is találhat annak az emlékezésében, amidőn az ország legelső, híres, mondhatni rettegett miniszteri szakvizsgálója, György Henrik, a szám-vevőségnél utóbb teljesített vizsgáktait e szavakkal fejezte be: „Uraim, ne vegyék rossz néven tőlem, hogy szemükbe dicsérem önöket, de nem tehetek másképen “ Mint amiképen vissza szokott térni a lenyugvó nap, hogy fényességével bevilágítsa és megaranyozza a hajnali életre újra ébredő természetnek, szépségeit, a mezőknek virágait, a számomra hátra levő kis időben is még úgy fog viszatérni én hozzám is minden napnak a hajnalhasadásaival a mindenekre, a mindezekre való hűséges emlékezés. És amidőn még ezek után a bizottsági közgyűlés szíves elnézését kérve, hogy ezekben a gondokban és küzdelmekben gazdag időkben nagybecsű figyelmüket hosszasabban is igénybe vettem — kifejeztem köszönetemet az én polgármesteremnek azokért az érdememen felüli méltatásokért, amelyekkel mint a nekem becses és értékes elismerés és megemlékezésével távozásomat megkönynyíteni jóságos volt és amidőn hivatalos állásom kötelezettségeinek teljesítésétől véglegesen elvárok, kérem az elnöklő főispán urat, akinek csekélységemet kitüntető, megajándékozó figyelmes, jóságos akaratait évek során keresztül mindig leírni és élvezni szerencsés voltam, kérem a törvényhatósági bizottságot, kérem a tanácsot, a pénzügyi bizottságot, melyeknek a körében sok éven át olyan sokat munkálkodtam és kérem tovább működő munkatársaimat, engedjék meg, hogy a velem szemben mindig tapasztalt jóindulatot — mint nekem becses és drága emlékező ajándékot — további utamra magammal elvihessem és legyen szabad elbúcsúzó szavam befejezéseképen érzéseimnek minden igazaival és melegségeivel kifejezést adni annak a kívánságomnak, hogy ez a szeretett avasalatti város, melynek 4 évtizeden át hűséges sáfárja mindig igyekeztem lenni, a sötét fellegek mielőbbi eloszlásával is találja meg továbbra is, találja meg minden időkben a fejlődésnek, emelkedésnek, az előrehaladásnak és boldogulásnak minden szépséges virágos útjait. Újra hosszas éljenzés és taps hangzott fel a poétikus búcsúbeszédre, majd dr. Tarnay Gyula főispán méltatta a búcsúzó főszámvevő érdemeit, majd Gercse Bertalan törvényhatósági bizottsági tag indítványára elhatározta a közgyűlés, hogy Szombathy László érdemeit, a polgármester és Szombathy László beszédét jegyzőkönyvében megörökíti Ezután a közgyűlés többi tárgyait gyors egymásutánban letárgyalták. A fontosabb határozatokat lapunk legközelebbi számában közöljük. 1917 március 1. vizsgázott fogtechnikus modernül fölszerelt, aseptikus műterme Miskolczon, Csabai kapu 2. szám alatt (mindszenti templom mellett) Telefon 406. van Telefon 406. Platina- és aranykoronák, aranyhidak, csapfogak, kancsuk és aranylemezes fogsorok, valamint arany-, ezüst- és cementtömések, jótállás mellett, mérsékelt áron készülnek. 4 Foghúzás és szaktanács teljesen ingyen. Fogjavítások saját laboratóriumomban 3 óra alatt elkészülnek ELADÓ egy pár ujj, finom anyagból készült zsebrócsizma, (nem nagy lábra.) Megtekinthető Tepper Sándor fodrászüzletében (Kazinczy utca.) I* a Manus Csillapban. SZÍNHÁZ. * ♦ ♦ — A színház bérlete Öt százalékos áremelés. A tegnapi városi közgyűlés a színházat utóbbi egy évre, vagyis 1918. szept. 1-ig Palágyi Lajos színigazgatónak adta bérbe. A helyárakat március 1-től kezdve 5 százalékkal felemelték. Az ekként befolyó összeget a színház tatarozására fordítják. Színházi műsor: Szerdán: Váratlan vendég. Csütörtökön: Falu rossza. Nyomatott SZELÉNYI és TÁRSA könyvnyomdájában Miskolczon, Romaring utca.