Miskolci Jogászélet, 1925 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1925-09-01 / 9. szám

(Hí) MISKOLCI JOGÁSZÉLET 5 Kozma Sándor 1625. szeptember — 1925. szeptember A trianoni Magyarország annál szebb és inten­zívebb kulturéletet él, minél jobban érzi feldarabolta­­tását és magára hagyatottságát. Azokat a nagy állam­férfiakat, tudósokat, költőket, írókat, művészeket, akik valaha a nagy Magyarországért éltek és dolgoztak, akiknek emlékezete a Kárpátok alatt és az erdélyi havasok között éppen úgy él, mint a Bánát rónasá­­gain, azoknak a nagy magyar férfiaknak sorsát el nem döntheti, emlékezetét ki nem törölheti a trianoni papí­ros okmány. Nem lehet egy olyan nemzetnek örökkön élő és természetes határait elrabolni, amelyeknek fel nem épített, de a lelkekben élő Pantheonja telve van olyan nagy férfiakkal, aminők: Széchenyi, Kossuth, Deák, Petőfi, Vörösmarty, Arany, Jókái, Madách. Akiknek élete, működése és alkotásai túllépték nagy Magyarország határait és eszméik együtt haladnak a nagy kulturállamok halhatatlanjaival. A magyar Pantheonban régen az emlékezet arany­­betűivel van felírva a kegyelet és hódolat márvány­táblájára Kozma Sándor neve, ki a magyar jogász­­világnak egyik alkotó és szervező kitűnősége, a nehéz és kezdetleges időkben kodifikáló ereje és büszkesége volt. A legelső királyi főügyész, a legnagyobb főállam­­ügyész, aki megteremtette, megszervezte s a fejlődés magas szintjére emelte a magyar ügyészi intézményt. Születésének századik évfordulóján, a késői borús idők epigonjainak kötelességük megállani ennél a határ­kőnél, amely a legnagyobb és legszebb büntetőjogi intézmény megszervezését, megalapozását és az élettel való összeforrottságát jelenti és kegyeletes tisztünk fel­idézni a nagy magyar igazságügyi államférfiúnak, Kozma Sándornak soha ki nem alvó emlékezetét. Az ötvenes és hatvanas évek politikai és jogászi tanulmányait a haza bölcsének , Deák Ferencnek köze­lében, gondos megfigyelés, alapos elkészítés után növelte és öregbítette. Alig 32 éves korában került az állam igazságügyeinek szolgálatába, s rövid idő után ott találjuk a legfelsőbb bírói karban, majd a meg­szervezett államügyészség élén. Évtizedekig volt mint főállamügyész annak a legnagyobb büntető hatóságnak vezetője, irányítója, bölcs és igazságos kezelője, áldott szivü szelleme. Az ügyészi vádhatóság az ő vezérlete alatt telje­sen emancipálta magát. Hatalmát minden politikai, társadalmi befolyástól menten, önállóan gyakorolta és az ügyészi kar — az ő vezetése alatt — szinte egy uj államot alkotott a modern igazságügyi államban. Vezér volt, akihez az újonnan megszervezett ügyészi kar éppen úgy mint a későbbi generáció, szinte gyermeki tiszte­lettel és szeretettel ragaszkodott, akinek nevét úgy em­lítették az országban, mint az igazságnak, az ember­szeretetnek egyik apostolát, aki az ügyészi széken is bölcs és megszívlelendő emberi tanokat hirdetett, aki oktatott, irányt adott és javított. Kétségtelen, a feudális Magyarorzág újjáépítési korszakában neki is reformernek kellett lennie. Az ő újítása azonban a nemzeti szabadelvűség történelmi pillérein nyugodott, amely féltette az igazságügyi kodi­­fikációt és törvényalkalmazást azoktól az irányzatoktól, amelyek a magyar néplélektől távol állottak. De szabad­­elvűsége, mind amellett a kulturember lelki mélységei­ből fakadt, mely nem tűrte az ügyészi pódiumon az elfogultságot, a maradiságot, nem ismert előítéletet, társadalmi kiváltságokat, nem tűrt különbséget ember és ember között akkor, amikor vádlóként állott a nyilvá­nosság előtt, amidőn az ember legféltettebb kincséről, szabadságáról és becsületéről volt szó. Gyönyörű és örök időre szóló testamentumot ha­gyott hátra a magyar ügyészi karnak egyik vádbeszé­dében. Nyíltan hirdette, hogy a magyar ügyészi kar­nak nemcsak a vádemelés kötelessége. Ha a gonddal és bizonyítékokkal megalapozott vádat megemeli és fen­­tartja, legyen erkölcsi bátorsága elejteni ezt a vádat abban a pillanatban, amidőn meggyőződött arról, hogy a vádnak alapja nincs. Ilyen elvek hangoztatásával a magyar ügyészségi intézmény iránt az első és nehéz időkben nemcsak hogy rokonszenvet ébresztett, hanem azt valósággal népszerűvé tette. Kozma Sándor fellépése előtt a vádhatóság fogal­mához a közönség fantáziájában olyan fogalmak fű­ződtek, mintha a vádhatóságnak minden körülmények között feladata volna az üldözés és a bűnbe jutott ember szigorú megbüntetése és megalázása. Tudatában annak a nagy hatalomnak, amelynek évtizedekig irányítója és vezetője volt. Kozma Sándor állandóan azt hirdette, hogy inkább szabaduljon egy bűnös a véletlen folytán, a büntetés elől, mert ez még a javulás útjára térhet, mintsem hogy ártatlan ember szenvedjen, mert ennek hite végleg megrendül az államhatalom igazságosságá­ban és igen könnyen a bűnözés útjára tér. Nem a politika homályos szemüvegén, nem a forradalmi időktől megzavart elmék felfogásán keresz­tül kell felemelkednünk Kozma Sándor személyéhez. A mélységbe kell leszállanunk, mint a nemes ércet kutató bányásznak és a tisztultabb emberi érzések gór­csövén kell analizálnunk annak a férfinek lelki tulajdon­­ságait, akinek századik születési évfordulóját ünnepli most a magyar jogász közönség és a magyar nemzet­nek minden hűséges és kulturált polgára. Ez a lelki analízis és magasabb szemlélődés állítja elénk, az emlékezés kegyeletteljes perceiben, Kozma Sándor alakjának gyönyörű reliefjét, szellemé­nek fensőbbséges vonásait és alkotásainak örök emberi szépségeit. Az ő igéi és tanításai hassák át azoknak a lelkét, akik ma az ő örökében élnek és az igazságért­­harcolnak. Kovács József dr. Kriminalitás és bevándorlás í. Sok vita folyik a felett, hogy vajjon van-e létjogosultsága azoknak a tudományos kutatásoknak, amelyek a gyakorlati élet igényeinek érvényesülését nem mozdítják elő. Ha a gyakorlatiasabb álláspontra helyezkedünk, úgy alig kímélhető meg a büntetőjog­tudomány attól a szemrehányástól, hogy körében bi­zony sokan jártak a tiszta spekuláció mesgyéjén. Gondoljunk csak azokra az évezredeken keresztül folytatott és főleg a 16—18. században úgyszólván állandóan napirenden tartott törekvésekre, amelyek a büntetés jogalapját és célját igyekeztek tisztázni és megállapítani. Könyvtárakra megy azoknak az iro­dalmi próbálkozásoknak terjedelme, amelyek ezen kér­dés megoldását megkísérelték. Szemben ezekkel a joggal improduktíveknek mondható elmefuttatásokkal viszont kétségtelenül annál gyakorlatiasabb irányt követnek azok a kutatások, amelyeknek komplexuma a büntetőjogtudomány segéd­­tudományai körében krimínamaetiologia címen ismeretes. A bűnözés okait kutató megfigyeléseknek óriási nagy gyakorlati értéke elvitázhatatlan! Arról, hogy a bűnözést sikerülhetne a társadalmi

Next