Reggeli Hirlap, 1923. január (32. évfolyam, 1-24. szám)

1923-01-21 / 16. szám

REGGELI HÍRLAP Haditudósítás a francia-német hadszíntérről A Reggeli Hírlap berlini munkatársától. Berlin, január 16. Gelsenkirchen. A kalauz az első osztályú kocák egyes fülkéire a következő szövegű cédulákat ragassza ki: ,A megszállott területek főparancsnokságának rendelete értelmében ezeket a fülkéket a további útszakaszokon csak ántanttisztek használhatják!“ Eégy francia katona — szabadságra utaztak haza, (mint valamikor a frontról) — az egyik fülkében kényelmesen berendezkedett. Igen jókedvűek voltak, kedélyesen diskurálgattak, csokoládét és kekszet szopogattak és egyik üveg széklét a másik után ürítettek ki. Eleknek ugyan hiába tartaak francia pacifista apostolok antimilitarista előadásokat. Kényelmesen fekszenek a puha üléseken és párnákon. A következő állomáson azonban két francia tiszt lép be. A négy katona kivonul a folyosóra, a két tiszt lefekszik a kiürített fülkében, a katonák ládáikon üldögélnek és egymás mellett szorongva, a vonat rázkódásától ide oda dülöngve elgondolkoznak azon, hogy kutyaélet a katonaélet minden csokoládé, szekt és bode zsebből kicsikart magas zsold ellenére is. * Essen nemcsak a munka, hanem a munkások városa. Semmi vidékiesség, semmi kisvárosias aátr. Ha a pályaudvart elhagyjuk, ide-oda siető tömegbe sodródunk. A villamos csak nehezen halad a munkára siető tömeg között. Egyik pompás száloda a másik mellett és egyik banfiók a másik után. Minden, amit csak Bzem és Sáj kíván, az emberek azonban nem az élet örömeiről, hanem a munkáról beszélnek. Sehol vidám női kacaj, sehol mosolygó gyermekarc, mindenütt csak munka, megfeszített munka. ... Mindig ugyanazok a szavak: — Nagy csirkefogó ez a Poincaré! — A franciák ma azt csinálják, amit akarnak Azután megint: — Ha Németország és Oroszország együtt mehetnének ezek ellen a fickók ellen . . . Ez a kifakadás jellemzi nemcsak Essent, nemcsak a Ruhr vidékét, hanem egész Nyugatnémetországot. A nemzeti vágyak ismét új erőre kapnak. A franciák tettei szítják. Azonban a nő annyira kimerült, oly sokat szenvedett már, hogy ma még minden cselekedetre képtelen. A franciák a szokásos csinadrattával vonultak be. Páncélautók, gázmaszkok, acélsisakok, lovasság, kerékpársztagok, a városháza és minden állami hiatal megszállása, defilrozás a főtéren, beszállásolás, minden úgy, mint 1918 előtt. Alaposan megfigyeltem a francia katonákat, arcaikon felszeg, kissé bocsánatkérő, egy csöppet sem harcias mosoly látszott. — Mintha csak bocsánatot kértek volna . — Mi nem tehetünk róla, parancsot kaptunk. A generálisok és törzstisztek azonban éppen oly mogorván és megvetően néztek a német civilbagázsra, mint négy év előtt. A francia katonai parancsnokság állandóan tanácskozásokat folytat a német munkások és mérnökök megbízottaival. Mindenáron a széntermelés fokozására akarják őket bírni. A mérnökök és munkások a tárgyalásokhoz jó képet mutatnak, elmennek és diskurálgatnak, tudomásul veszik aparancsot*, másnap aztán jelentik, hogy nem lehet ezeket végrehajtani.* A szénszindikátus székhelyének Hamburgba való áthelyezése igen ügyes sakkhúzás volt a németek részéről. A polgármester utasította a város tisztviselőit, hogy mindennemű magánérintkezéstől a francia tisztekkel tartózkodjanak. Ha a franciák valamit akarnak, úgy jöjjenek el a városházára és terjesszék előparancsukat. Ha ez teljesíthető, úgy a városi hatóságok végre fogják hajtani, ha teljesíthetetlen, úgy próbálják a franciák maguk végrehajtani. A polgármester parancsa miatt a francia delegációk dúlnak-fúlnak, azonban mit sem tehetnek, a polgármester nem tagadta meg az engedelmességet, arra azonban a városi tisztviselőket nem lehet kényszeríteni, hogy éjjel nappal rendelkezésére álljanak a francia parancsnokságnak. Így aztán a francia tisztek kénytelenek, ha bármire szükségük van naponta a polgármester előszobájában várakozni. Mert nem fogadja őket azonnal. Csak a beérkezés sorrendjében. A francia generálisnak is várnia kell. Basen egyébként nyugodt, a németek az utcán kitérnek a franciák elől, közben azonban összeszorítják fogaikat és öklüket és úgy gondolják: Eljön a mi időnk is! A fraciák szép lassan berendezkednek, mintha örökké itt akarnának maradni. A német hatóságokkal szemben a leglehetetlenebb követeléseket támasszák. Az egyik városi tanácsnok elmondotta, hogy megjelent nála egy francia törzstiszt és a békeszerződésre hivatkozva, csecsemője részére gyermekkocsit kért. Hitetlenkedve hallgattam ezt az esetet, mire a tanácsnok meghívott hivatalába és egy igen érdekes hivatalos írást mutatott meg. Ez az írás arról számol be,hogy mi mindent közetetek a francia megszállók az elmúlt évben a német kormánytól. A franciák a békeszerződés értelmében a mostani előnyomulás előtt 207 német községet tartottak megszállva. A megszállott községek közül a háború előtt csak harminchatban volt helyőrség. Mostan azután a franciák teljesen elárasztották az egész Ruhr vidéket. 1920 őszétől, 1922 januárjáig a németek 1400 lakószobát, 2600 irodát, 5000 ebédlőt, 10,502 hálószobát és 4600 konyhát rendeztek be a franciák számára. A berendezés, amelyet a franciák a békeszerződésere hivatkozva követeltek és megkaptak, a lehető legtökéletesebb, így például 2900 klubfotel szállítására kényszerítették a német kormányt. Azonkívül többek fölött 1800 nádasztalt, 6300 nádszéket, 2500 matracot, 3500 gyermekágyat, 9300, ruhaszekrényt, 3400 mosdót és 3000 nyugágyat zsaroltak ki a tisztek hölgyeinek és gyermekeinek kényelmére. A németektől kapott ágynemű és asztalterítők összes hossza több mint 3000 kilométer. Reparációk fejében azonban még ezeknél is furcább dolgokat zsaroltak ki a francia tisztek a németektől, így például az említett időszakban, vagyis berendezkedésük alatt 800 női íróasztalt, 500 toilette asztalkát, 200 ülőkádat, 16 000 vasalót, 18,000 szőnyeget, 175.000 asztalterítőt, 6900 teljes evős készletet, 5900 kavésszervizt, 8300 teakészletet, 25.000 porcehántálat, 72.000 rajnai borospoharat, 51,000 vörösborpoharat, 15,000 egyéb borospoharat, 45 000, pezsgőpoharat, 50.000 likőröspoharat, 80,000 söröskorsót és 9000 borhűtőt csikartak ki a németektől. Most ugyanígy kezdik meg működésüket Essenben és környékén. Itt is berendezkednek. Az említett főtiszt a békeszerződések értelmében már megkapta a gyermekkocsit. A városi tanács el van készülve arra, hogy egyszerre csak 10.000 darb manikűrkészletért fognak beállítani a francia ordonáncok. Azt hinlem a fenti kimutatásnál jobban nem lehet a francia megszálást jellemezi. A francia tiszteket csak egy cél bevitt, mint több pénzt összeharácsolni és mindent összezsarolni, amre majd otthon szükségük les , ha a pünkösdi királyság véget ért. Egyébként azonban addig is jól élnek. A megszálló csapatok parancsnoka, Degoutte generális a Hügel vilában rendezkedett be. A Hügel vilában a megszálás előtt a Krupp-család lakott, a legnagyobb német ágyagváros házán azonban most a francia trikolor leng és a bejárat előtt francia őrszemek állnak, igazán nem lesz okuk a franciáknak csotlákozni azon, ha a néniét türelem fájase nő majd az ég g ... W. AK. Találkozás írta: Pernetz Rezső . . . . Hamar elvégeztem, amiért Pestről leküldték és unottan, kesernyés szájjal álltam a vidéki város utasötletén. Kerestem valakit, valamit, amivel a hátralévő időmet eltöltölhetném. Feketehajú leány ment el mellettem . . . Szerettem volna megszokítani. Csak azért, hogy beszélhessek, hogy mondhassak valamit, mert a tétlenség kínozott. Uána is mentem, de bement a postaépületbe. Megvártam, amíg kijött és ekkor jobban szemügyre vettem, csakugyan fekete volt... De mégsem, mert a seme kék volt, a bőre meg olyan, mint a galambszárga,sintoltalaa feltár . . . Tarka, cigány kendő volt a Vállán és amint mellettem elhaladt, összehúzta azt magán és futólag rámtekintett, aztán hirtelen behunyta a szemét, mintha bántó fény érte volna . . . Nem mentem mára. Csak néztem, mert az is szórakozást okozott . . . Már féltem, hogy elnyeli a távolság, de amint befordul az a ca arson, megállott és hirtelen visszatekitett. Csak egy pillanatig, aztán, mintha elszégyelte volna magát, tovább sietett. . . Utána mentem. Szaladtam. Lábujjhegyen szaladtam, nehogy kinevesse a mohóságomat. S amint mellé értem, visszafutottam a szavamat, hangomat ijesztgettem, mert nagyon kedves szerettem volna lenni, így szóltam hozzá: — Visszanézett . . . Gondolom — azt merem gondolni —, hogy megengedi . . . Ekkor beljebb húzódott a falhoz. Nem szólt. — Nem válaszol, — mondtam aztán nyugodtabban — tehát belenyugszik és nincsen ellene kifogása . . ., mert a halgatás néma beleegygyezés . . . Erre sem válaszolt. Csak ment mellettem és úgy vettem észre, mintha fejre rakná fehércipős lábait. — Legalább nézzen rám, mondtam most már parancsolóan . . . — És ekkor rám nézett. Nem, hanem fölnézett rám. Szeme nagy volt, ijedt, meghunyászkodó . . Mintha azt mondta volna : ne bánts . . . — Most már legalább rám nézett, — mondtam megkönyebbülten . . . Sőt, beszéltem is a szemével . . . — És mit mondott a szemem ? — kérdezte és mintha megbátorodott volna. — Azt mondta a szeme, hogy fel. . . — Nem azt mondta a Szemem . . . Téve ! . . . Vagy képzelődő . . . Azt mondhatta a szemem, hogy maga egy kissé szemtelen ember . . . — Miért — kérdeztem ütődötten. Azért mert utána jöttem . . . ? Azért, mert ez az ismerkedési mód szokatlan.. . ? Pedig csak a formáról lehet szó ... De hát képzelje így: bálon találkoztunk s engemet egy jó ismerősöm mutat be magának, de aki nemigen tud többet rólam, mint akadozva a nevemet . . . Mondjuk, Csató Pál... Nem mond többet, mert hiszen ő sem ismer jobban, közelebbről . . . Ekkor fölvetette a fejét, közelebb jött hozzám, a tekintete fölengedett és a kendőjét szorongatva, halkan kérdezte: — Csakugyan, magát Csató Pálnak hívják?... — Nem, csak úgy mondtam, de hivaitnának annak is . .. Most egy ócska, dühdező falú ház elé értünk, amelyet vén, eres vadszőlő takargató. -- Én hazaértem, én itt lakom, mondta csöndesen és kezét az ajtó kilincsére tette. Be akart fordulni a kapun, de én visszatartottam. S inte belekapaszkodtam a szavaimmal, az akarásommal ! — Ne menjen el igy !.. Én még beszélni akarok magával!... Megtudni, hogy kinek, hogy hívják... mint él itt... mik a céljai... mivel tölti napjait, mit seret a legjobban... és... és hol szeretne élni ?... Nem nézett rám. Egyik lába a kapu alatt volt, a másik az utcán. Küzködve mondta : — De nézze, vihar lesz... És az égre mutatott, amely lobogva égett... — Akkor este találkoztunk !... Nem szólt. Gondolkozott... — Találkozzunk estéze, — ismételtem és lestem a szavát... — De hát hol ? — kérdezte bátortalanul . . . — Mondjuk — feleltem hirtelen — a szálló csarnok áham . . . Különben a negyvenhármas szobában lakom . . . Megijedem attól, amit mondtam. El is húzódtam tőle és nem néztem az arcába. Akkor sem láttam azt, amikor fitymálva ezt mondta: — Csirkefogó ! . . . Becsukta maga mögött a kaput és én ott maradtam az ócska ház előtt. . . Álltam, kezemet csüngettem, aztán erőltetett cemnörödömséggel , ezt elhamarkodtam . . . s eljött. . . Sürü fávol takarta az arcát és csak a hangjáról ismertem reá: megállapítottam ... És mégi 9. oldal Topárnán, 1928.JEK 21. Syárha’yi céget keresimn* Gszhországból áttelepitendő 150—200 munkást foglalkoztató újsomünk részére, legalább 500 négyzetméter beépített területet, vízvezeték, valany, esetlg g»zvezetékkel ellátva, lehetőleg a a villamos mentén, a két pályaudvar közelében. A gyárt helyiség legkésőbben folyó évi ápris h-iban átadandó. Azonnal elfogalható helyisigert lényegéen magasabbért fizetünk. A vételért cseh koronákban is fizethetjük Ajánlatok a telep és épület részletes leírásával és az ár megjelölésével .Háromszázezer szokol 82038* jeligére Schmacr József hirdeti irodájába, Budapest, Andrássy út 7.