Reggeli Hirlap, 1923. április (32. évfolyam, 74-97. szám)
1923-04-01 / 74. szám
REGGELI HÍRLAP A kijózanodás útján Poincaré vallomásai a kamara pénzügyi bizottságának — Az Ouvre cikke a francia politikáról — Cuno kancellár beszédei — A német hazafias pártok és az Europe Nouvelle leleplezései — Ruhr-kérdés az angol alsóházban — Nemzetközi szocialista értekezlet a Ruhr kérdés ügyében Hegel mondja történelemfilozófiai munkájában, hogy nagy, történelmi korszakok kialakulása idején egy bizonyos ideig az esztelenségeknek kell uralomra kerülniük, hogy végre az észszerűség juthasson diadalra. Az esztelenségek erőszakolása oda vezet ugyanis, hogy az emberek saját bőrükön érzik meg állásfoglalásuknak, cselekvéseiknek következményeit, amit elkerülhettek volna, ha bennük előbb a józan ész, az értelmes belátás kerekedett volna felül. A háborúk megindítása, a békeszerződések egyoldalú zsarnoki diktálása, népek, nemzetek megnyomó-rítása, országok földarabolása, mind azt mutatja, hogy a Hegel által megjelölt dialektikus szük-ségszerűség értelmében egyelőre az esztelen- í ség vetkőzik pőrére, hogy a legnaivabb, gondolkodni és előre látni nem tudó embereknek is megmutassa maga, mert csak így józanodnak ki belőle a tömegek, csak így ismerik meg az esztelenség demagógiájának rútságát és végze- tesen káros mivoltát. De akinek szeme van a látásra, az már ész- reveszi a nap nap után mindegyre szaporodó jelekből a kijózanodás folyamatának a megindulását is. Kezdetben ez a folyamat mindenütt és minden irányban lassan halad, de ha egyszer megindult, menet mindegyre gyorsabbá válik, végül pedig katasztrófálisan zuhan s teljesen összetöri magát. Poncaré elvakult és esztelen imperialista külpolitikája Franciaországot úgyszólván teljesen elszigetelte szövetséges társaitól. Anglia a Ruhr-kérdésben nem támogatja, mert ebben saját gazdasági érdeke, valamint belső politikai állapotai megakadályozzák. Belgium lassan lassan felmondja az eddig tett szolgálatot. Olaszország tehetetlensége már kezdettől fogva nyilvánvalót volt. Mussolini politikája ahogy megbénítja Olaszországot befelé, éppúgy lehetetlenné teszi kifelé. Poincaré magára maradva hadakozik a mindegyre növekedő ered-ménytelenséggel és Franciaországra zúduló gazdasági bajokkal. A kamara pénzügyi bizottságának legutóbbi ülésén most már be kellett valla- nia, hogy a megszállás gazdaságilag teljesen csődöt mondott, szenet és kokszot nem tudtak szerezni, a francia nehéz vasipar ennek követ-keztében válsággal küzd. Ami az egész észtél s lényegből a francia politika számára megmaradt, az a remény, hogy a németek alávetik magukat mégis az erőszaknak és fizetni fognak erejükön felül is. De a remény hiú voltát a francia lapok egyáltalán nem titkolják s mindenütt kicseng soraikból a kijózanodás hangja. Ouvre legutóbb érkezett száma vezércikkben veti fel a kérdést: „Miért nem közli a francia kormány végre“» terveit ?“ És megállapítja, hogy a francia köz- gyerekünkért ... a beteg kisfiánkért ... a szívünk véréért. . . Az ember bambán nézett maga elé. Az asszony keze forrón tapadt a kezére, szemének esdeklő pillantása belefúródott a szemébe, hallotta a szive verését. . . Különös érzés vett erőt rajta. . . — Szívesen dolgozom Péter. . . Nem haragszom rád Péter. . . Vacsora is lesz — minden nap . . . I jó, friss vacsora. . . Ü is agyon, ha nem lesz. . . De ma tej kellett a gyereknek. . . Ma éjszaka fordul a betegsége. . . Imádkozzunk, hogy jóra forduljon. ... És a forró keze, mint a vaskapocs fogta meg az ura kezét, karja odafonódott a karjára, ziháló melléből suttogva tört elő a szó . . . — Csak az ital ront meg Péter. Én nem sajnálom tőled ... De mára már elég volt ... Ma nem szabad elmenned ... A gyerekünk meghal . . . Itthon kell maradnod . . . Istennek tetsző áldozat lesz... Imádkoztunk, hogy könyörüljön rajtunk... És odaborult az ura mellére . . . Könnyek árja borította el a szemét, elfojtott sírásra nyíltak ajkai. A bölcső megingott ... A beteg gyerek hányjkolódva fordult meg benne . . . panaszos nyöszörgés ! töltötte ba a szobát . . . — Hallod? Halod Péter ? — fordult riadtan az asszony az urához — Péter az isten megáld, jer... És húzta az embert a bölcső felé ... Az ment bódultan . . . megbüvölten . . . fejét a mellére hülyesztve . . . nagy nehéz lépéssel s lerogyott a bölcső elé . . . És a szombat est csendjében az asszony szivéből forrón tört elő a sóhaj : — Miatyánk, ki a menyekben vagy . . . Ás ember csendesen, alázatosan, áhitattal mondotta utána . . . vélemény már megelégelte a diplomaták ravaszkodását és körmönfont hazudozását, akik folyton egymást vádolják, valósággal azonban semmihez sem értenek. Nem az most a kérdés lényege, hogy januárban Poincarénak vagy Bergmannak volt-e igaza, hanem az, hogy megtudjuk végre mikép lehetne a pénzügyi gazdasági és politikai kérdéseket végkép megoldani. Arról van szó, hogy az országok kormányai elhatározták e már magukat arra, hogy népeik számára megteremtsék az új élet és béke lehetőségét... Vagy a kormány hallgatása tehetetlenségének bevallása?” — Ez a vezércikk már a francia polgárság kezdődő kijózanodásának a hangja. A szocialista munkásság kezdettől fogva elutasító magatartást tanúsított Poincaré erőszakos külpolitikájával szemben. Az oeuvre akkor a tapsolók közé tartozott. Most pedig már számonkér. Amilyen merev Poincaré magatartása az egyik oldalon, természetesen ugyanolyan merev a német politika vezető férfiainak magatartása a másik oldalon. Ami szükségszerű és természetes is. Cuno kancellár müncheni és stuttgarti beszédeiben a további, változatlan ellentállásra és kitartásra buzdította úgya megszállt területek, mint az egész német irodalom lakosságát. Erős szavakkal bélyegezte meg újra a franciák jogtalan betörését és kijelentette, hogy: „Minden tárgyalás előfeltétele a megszállt területek kiürítése. Ameddig az erőszak és jogtalanság rendszere meg nem szűnik, addig a szerződésszerű kötelezettségek teljesítése lehetetlen.“ Egyben kijelenti, hogy a brüsszeli tanácskozásról szóló hivatalos francia-belga kommünikét figyelembe nem veheti, mert nem talál benne alapot arra, hogy Franciaország eláll annexiós szándékaitól. A hivatalos kormánnyilatkozatok szerint tehát az a látszat, hogy egyelőre a kormányok mereven állnak egymással szemben. Ámde ahogy Poincare harcias, engedetlen beszédét az Ouvre vezércikke kíséri, amely a francia polgárság részéről más húrokat penget, úgy Cuno kancellár beszédének is van mellékzöngéje a centrumpárti Germania vezércikkében. A német katholikus párt berlini központi lapja „Németország teljesítő képessége” címmel vezércikkben foglalkozik a reparáció kérdésének a megoldásával s rámutat arra, hogy Franciaország és Németország vezető politikusai szavaikat illetőleg nem is állnak egymástól oly távol, mert Németország hajlandó kötelességeit teljesíteni, csak meg kell találni rá ez megfelelő formát. A békekeresés galambja tehát a legerősebb német polgári pártokból röppent föl. Németország polgársága és munkásosztálya a birodalom fenmaradásáért és egységéért élethalálharcot folytat az imperialista, rablószándékú francia politikával szemben, a reakció azonban veszélyezteti a német egységet. Erről a reakciós táborról rntotta le a leplet pár napja Severing belügyminiszter a porosz országgyűlésben, abban a válaszában, amelyet Hauschild szociáldemokrata képviselő interpellációjára adott. Egyszersmind bejelentette, hogy a vezetők közül többeket letartóztattak hazaárulás bűntette miatt, mert nemcsak a német köztársaság ellen követtek el bűntetteket, hanem a német birodalom egysége ellen is, ezenkívül a legnagyobb megpróbáltatások idején kitűnt, hogy az ellenség szolgálatába állottak. A német reakcionáriusok osztályönzése azonban nemcsak a progresszív polgárság és szocialista munkásság szilárdságán törti meg, hanem a kultúrnépek ébredező lelkiismeretén is. Angliában mind hangosabban emelnek szót most már polgári politikusok is Németország érdekében. Az alsóházban a munkáspárt napirendre hozta a Ruhr kérdést és nem hagyja nyugton az angol kormányt. Most a munkáspárt oldalára szegődött maga Lloyd George is. Mint az angol lapok írják, a független liberális párt, amelynek ő a vezére, arra akarja fölszólítani az angol kormányt, hogy az eddigi passzív magatartás helyett konstruktív angol politikát foglalson a Ruhr kérdésben. Ennek a konstruktív angol politikának a tervezete nagyon hasonlít a munkáspárt követeléseihez, amely a békés megegyezést követeli észszerű alapokon. Ugyancsak elhatározó lépéseket tettek az angol, belga, francia, német, olasz szocialista pártok is a Ruhr-kérdés s általában a jóvátételi kérdések megoldására nézve. A nevezett országot szocialista palamenti frakcióinak képviselői konferenciára gyűltek össze e héten Berlinben, hol a főbb alapelvek tekintetében teljesen megegyeztek. A szocialista képviselők tárgyalásaikat most Párisban folytatják s minden országban egységesen lépnek föl, hogy a megegyezés útját egyengessék és megteremtsék a népek békéjét. Amint tehát ezekből a jelekből is láthatjuk, az európai politika kezd lassan-lassan a kijózanodás útja felé kanyarodni. Migray József 2. oldal Vasárnap 19:3 április 1. Rendet akarunk írni . Dr. FÁBIÁN BÉLA nemzetgyűlési képviselő. Az országot darabokra tépték és a megmaradt kis részen folyik a tusa. Négy oldalról kiséri az ország minden lépését sanda gyanúval az ellen, kinek halálveszedelme az, ha itt, a országban nyugalom honol. Halálveszedelm«, mert akkor itt megszűnik a lázállapot, az egészséges test termelni kezd, megnő az ország von** ereje és egy fejlődő, gyönyörűséges jövőt igérő Csonkamagyarország a leghalálosabb propaganda a megszállott területek új kényuraival szembe* Ha itt néha, rövid kis időre a nyugalom napjai elkövetkeznek, odaát nyugtalanok az új hatalmasok. És amikor itt késeket köszörülnek lázító szavakkal forralják a vért, nyugodt polgárok házaira bombát hajigálnak, akkor odaát a nemzet ellenségei kezüket dörzsölik és boldogan összemosolyognak. Én nem tudom, olyan körmönfont, zavar, okoskodás-e, amit most itt leírtam, vagy minden egyszerű ember számára is érthető tétel, melyet csak a beteg agynak nem értenek meg ? Se azok természetesen, kik nem akarják megérteni. Mert amiként a szemétnek konjunktúrája a forgószél, nyugodt időkben ott lapul meg az árkok mélyén és csak a forgószél veti fel a magasba, úgy a társadalmi szemétnek, a baciilusoknak egyedüli konjunktúrája a nemzet rákbeteg teste. A bacilusok nem óhajtják tehát, hogy a nemzet teste ismét egészséges legyen, meg hisz a test gyógyulásával ők elpusztulnának, miként a forgószél szárnyain magasba röppenő szemét is az örök forgószél uralmát óhajtja nehogy a szél elültével ismét visszakerüljön ** árok mélyére. A nemzeti társadalomnak egyszer már le kel számolni a bacillusokkal. Legyen az a baciillss sajtó, legyen a bacillus képviselő, legyen ez a bacillus elhelyezkedve az állami szervezet bármely részében, a nemzeti társadalomnak egészséges ösztönnel el kell távolítani a szervezetéből, mert Magyarország létét veszélyezteti. Mi, polgári demokraták, „akik soha nem voltunk híve semminemű forradalomnak és semminemű lázitásnak, a társadalom fejlődését másként, mint evolúció útján elképzelni nem tudtuk, abban látjuk történelmi szerepünket, hogy mi igenis mindenfajta lázitókkal és katasztrófapolitikusokkal szemben képviseljük ez ország dolgozó polgárainak érdekét, azoknak az érdekét, akik rendet és nyugatat akarnak. Te polgár ne csak ne hallgass a lázitó szavára, dene tűrd, hogy lázitsanak, jogod van nem látni. A lázitó a te koronádat rontja, a te szád elől vessd el a falatot, a te gyermekeid lelkét mérgsül meg, a te gyermekid elől veszi el a jövőt, a te hazád integritásáért folytatott küzdelmet teszi lehetetlenné. Polgárok, ne tűrjétek, hogy es országban továbbra is izgassanak és Jézusának, követeljetek rendet és nyugalmat! Jogok vas hozzá ! Ti fizetitek az adót, ti tartjátok el a országot, nem a lázitóit. A dolgozó polgárság egyes rétegeiben különféle befolyások alatt egy fura felfogás alakult ki: mi csak dolgozunk és nem poltizálunk. Ezt hangoztatják különösen azok, akik ezen letargikus álláspont hirdetésével maguk részére óhajtanak bizonyos elnyös pozíciókat szerezni A politika mindig csak kárára volt az országnak, nyomorúságba taszította, viszályokat vetett — mondjuk ezen kiválasztottak —, ahelyett, hogy az ország boldogulásához szükséges nyugalmas munkálkodás előfelételeit teremtette volna meg. Arról azonban megfeledkeznek, hogy a politika az a módszer, amely szerint egy ország élete irányittatik és kormányoztad!?. Ha tehát a lázitó politika megszűntsét óhajtjuk a® ország dolgozó polgárainak érdekében s helyébe