Reggeli Hirlap, 1923. április (32. évfolyam, 74-97. szám)

1923-04-01 / 74. szám

REGGELI HÍRLAP A kijózanodás útján Poincaré vallomásai a kamara pénzügyi bizottságának — Az Ouvre cikke a francia politikáról — Cuno kancellár beszédei — A német hazafias pártok és az Europe Nouvelle leleplezései — Ruhr-kérdés az angol alsóházban — Nemzetközi szocialista értekezlet a Ruhr kérdés ügyében Hegel mondja történelemfilozófiai munkájában, hogy nagy, történelmi korszakok kialakulása idején egy bizonyos ideig az esztelenségeknek­­ kell uralomra kerülniük, hogy végre az észszerű­­­ség juthasson diadalra. Az esztelenségek erő­­szakolása oda vezet ugyanis, hogy az emberek­­ saját bőrükön érzik meg állásfoglalásuknak, cselekvéseiknek következményeit, amit elkerül­hettek volna, ha bennük előbb a józan ész, az értelmes belátás kerekedett volna felül. A há­borúk megindítása, a békeszerződések egyoldalú zsarnoki diktálása, népek, nemzetek megnyomó-­­­rítása, országok földarabolása, mind azt mutatja, hogy a Hegel által megjelölt dialektikus szük-­­­ségszerűség értelmében egyelőre­­ az esztelen- í ség vetkőzik pőrére, hogy a legnaivabb, gondol­kodni és előre látni nem tudó embereknek is megmutassa mag­a, mert csak így józanodnak ki belőle a tömegek, csak így ismerik meg az esztelenség demagógiájának rútságát és végze-­­ tesen káros mivoltát. De akinek szeme van a látásra, az már ész-­­ reveszi a nap nap után mindegyre szaporodó jelekből a kijózanodás folyamatának a megindu­lását is. Kezdetben ez a folyamat mindenütt és minden irányban lassan halad, de ha egyszer megindult, mene­t mindegyre gyorsabbá válik, végül pedig katasztrófálisan zuhan s teljesen összetöri magát. Pon­­caré elvakult és esztelen imperialista külpolitikája Franciaországot úgy­szólván teljesen elszigetelte szövetséges társai­tól. Anglia a Ruhr-kérdésben nem támogatja,­­ mert ebben saját gazdasági érdeke, valamint belső politikai állapotai megakadályozzák. Bel­gium lassan lassan felmondja az eddig tett szol­­­­gálatot. Olaszország tehetetlensége már kezdet­től fogva nyilvánvalót volt. Mussolini politikája ahogy­ megbénítja Olaszországot befelé, éppúgy­­ lehetetlenné teszi kifelé. Poincaré magára ma­radva hadakozik a mindegyre növekedő ered-­­­ménytelenséggel és Franciaországra zúduló gaz­dasági bajokkal. A kamara pénzügyi bizottságá­nak legutóbbi ülésén most már be kellett valla-­­ nia, hogy a megszállás gazdaságilag teljesen csődöt mondott, szenet és kokszot nem tudtak­­ szerezni, a francia nehéz vasipar ennek követ-­­­keztében válsággal küzd. Ami az egész észtél s lényegből a francia politika számára megmaradt, az a­­ remény, hogy a németek alávetik ma­gukat mégis az erőszaknak és fizetni fognak erejükön felül is. De a remény hiú voltát a francia lapok egyál­talán nem titkolják s mindenütt kicseng soraik­ból a kijózanodás hangja. Ouvre legutóbb érkezett száma vezércikkben veti fel a kérdést:­­ „Miért nem közli a francia kormány végre“» terveit ?“ És megállapítja, hogy a francia köz-­­ gyerekünkért ... a beteg kis­fiánkért ... a szí­­­­vünk véréért. . . Az ember bambán nézett maga elé. Az asszony keze forrón tapadt a kezére, szemének esdeklő pil­­­­lantása belefúródott a szemébe, hallotta a szive ve­rését. . . Különös érzés vett erőt rajta. . . — Szívesen dolgozom Péter. . . Nem haragszom rád Péter. . . Vacsora is lesz — minden nap . . . I jó, friss vacsora. . . Ü is agyon, ha nem lesz. . . De ma tej kellett a gyereknek. . . Ma éjszaka for­dul a betegsége. . . Imádkozzunk, hogy jóra for­­duljon. ...­­ És a forró keze, mint a vaskapocs fogta meg az ura kezét, karja odafonódott a karjára, ziháló mel­léből suttogva tört elő a szó . . . — Csak az ital ront meg Péter. Én nem sajnálom tőled ... De mára már elég volt ... Ma nem szabad elmenned ... A gyerekünk meghal . . .­­ Itthon kell maradnod . . . Istennek tetsző áldozat­­ lesz... Im­ádkoztunk, hogy könyörüljön rajtunk...­­ És odaborult az ura mellére . . . Könnyek árja borította el a szemét, elfojtott sírásra nyíltak ajkai. A bölcső megingott ... A beteg gyerek hány­­j­kolódva fordult meg benne . . . panaszos nyöszörgés ! töltötte ba a szobát . . . — Hallod? Hal­od Péter ? — fordult riadtan az­­ asszony az urához — Péter az isten megáld, jer...­­ És húzta az embert a bölcső felé ... Az ment bódultan . . . megbüvölten . . . fejét a mellére hü­­lyesztve . . . nagy nehéz lépéssel s lerogyott a bölcső elé . . . És a szombat est csendjében az asszony szivéből forrón tört elő a sóhaj : — Miatyánk, ki a menyekben vagy . . . Ás ember csendesen, alázatosan, áhitattal mon­dotta utána . . . vélemény már megelégelte a diplomaták ravasz­kodását és körmönfont hazudozását, akik folyton egymást vádolják, valósággal azonban semmihez sem értenek. Nem az most a kérdés lényege, hogy januárban Poincarénak vagy Bergmannak volt-e igaza, hanem az, hogy megtudjuk végre mikép lehetne a pénzügyi gazdasági és politikai kérdéseket végkép megoldani. Arról van szó, hogy az országok kormányai elhatározták e már magukat arra, hogy népeik számára megteremt­­sék az új élet és béke lehetőségét... Vagy a kormány hallgatása tehetetlenségének bevallása?” — Ez a vezércikk már a francia polgárság kezdődő­ kijózanodásának a hangja. A szocialista munkásság kezdettől fogva elutasító magatartást tanúsított Poincaré erőszakos külpolitikájával szemben. Az oeuvre akkor a tapsolók közé tar­tozott. Most pedig már számonkér. Amilyen merev Poincaré magatartása az egyik oldalon, természetesen ugyanolyan merev a né­met politika vezető férfiainak magatartása a másik oldalon. Ami szükségszerű és természetes is. Cuno kancellár müncheni és stuttgarti beszédei­ben a további, változatlan ellentállásra és ki­tartásra buzdította úgy­­a megszállt területek, mint az egész német­­ irodalom lakosságát. Erős szavakkal bélyegezte meg újra a franciák jog­talan betörését és kijelentette, hogy: „Minden tárgyalás előfeltétele a megszállt területek ki­ürítése. Ameddig az erőszak és jogtalanság rendszere meg nem szűnik, addig a szerződés­szerű kötelezettségek teljesítése lehetetlen.“ Egy­ben kijelenti, hogy a brüsszeli tanácskozásról szóló hivatalos francia-belga kommünikét figye­lembe nem veheti, mert nem talál benne alapot arra, hogy Franciaország eláll annexiós szán­dékaitól. A hivatalos kormánnyilatkozatok szerint tehát az a látszat, hogy egyelőre a kormányok mere­ven állnak egymással szemben. Ámde ahogy Poincare harcias, engedetlen beszédét az Ouvre vezércikke kíséri, amely a francia polgárság részéről más húrokat penget, úgy Cuno kancel­lár beszédének is van mellék­zöngéje a centrum­párti Germania vezércikkében. A német katho­­likus párt berlini központi lapja „Németország teljesítő képessége” címmel vezércikkben fog­lalkozik a reparáció kérdésének a megoldásával s rámutat arra, hogy Franciaország és Német­ország vezető politikusai szavaikat illetőleg nem is állnak egymástól oly távol, mert Németország hajlandó kötelességeit teljesíteni, csak meg kell találni rá ez megfelelő formát. A békekeresés galambja tehát a legerősebb német polgári pártokból röppent föl. Németország polgársága és munkásosztálya a birodalom fenmaradásáért és egységéért élet­halálharcot folytat az imperialista, rablószándékú francia politikával szemben, a reakció azonban veszélyezteti a német egységet. Erről a reakciós táborról r­ntotta le a leplet pár napja Severing belügyminiszter a porosz országgyűlésben, abban a válaszában, amelyet Hauschild szociáldemokrata képviselő interpellá­ciójára adott. Egyszersmind bejelentette, hogy a vezetők közül többeket letartóztattak hazaárulás bűntette miatt, mert nemcsak a német köztár­saság ellen követtek el bűntetteket, hanem a német birodalom egysége ellen is, ezenkívül a legnagyobb megpróbáltatások idején kitűnt, hogy az ellenség szolgálatába állottak. A német reakcionáriusok osztályönzése azon­ban nemcsak a progresszív polgárság és szo­­cialista munkásság szilárdságán törti meg, ha­nem a kultúrnépek ébredező lelkiismeretén is. Angliában mind hangosabban emelnek szót most már polgári politikusok is Németország érdeké­ben. Az alsóházban a munkáspárt napirendre hozta a Ruhr kérdést és nem hagyja nyugton az angol kormányt. Most a munkáspárt olda­lára szegődött maga Lloyd George is. Mint az angol lapok írják, a független liberális párt, amelynek ő a vezére, arra akarja fölszólítani az angol kormányt, hogy az eddigi passzív maga­tartás helyett konstruktív angol politikát fog­­lalson a Ruhr kérdésben. Ennek a konstruktív angol politikának a tervezete nagyon hasonlít a munkáspárt követeléseihez, amely a békés megegyezést követeli észszerű alapokon. Ugyan­csak elhatározó lépéseket tettek az angol, belga, francia, német, olasz szocialista pártok is a Ruhr-kérdés s általában a jóvátételi kérdések megoldására nézve. A nevezett országot szo­­cialista pa­lamenti frakcióinak képviselői kon­ferenciára gyűltek össze e héten Berlinben, hol a főbb alapelvek tekintetében teljesen meg­egyeztek. A szocialista képviselők tárgyalásaikat most Párisban folytatják s minden országban egységesen lépnek föl, hogy a megegyezés út­ját egyengessék és megteremtsék a népek bé­kéjét. Amint tehát ezekből a jelekből is láthatjuk, az európai politika kezd lassan-lassan a kijó­zanodás útja felé kanyarodni. Migray József 2. oldal Vasárnap 19:­­3 április 1. Rendet akarunk írni . Dr. FÁBIÁN BÉLA nemzetgyűlési képviselő. Az országot darabokra tépték és a megmaradt kis részen folyik a tusa. Négy oldalról kiséri az ország minden lépését sanda gyanúval az ellen, kinek halálveszedelme az, ha itt, a országban nyugalom honol. Halálveszedelm«, mert akkor itt megszűnik a lázállapot, az egész­­séges test termelni kezd, megnő az ország von** ereje és egy fejlődő, gyönyörűséges jövőt igérő Csonkamagyarország a leghalálosabb propaganda a megszállott területek új kényuraival szembe* Ha itt néha, rövid kis időre a nyugalom napjai elkövetkeznek, odaát nyugtalanok az új hatal­masok. És amikor itt késeket köszörülnek lázító szavakkal forralják a vért, nyugodt pol­gárok házaira bombát hajigálnak, akkor odaát a nemzet ellenségei kezüket dörzsölik és boldo­gan összemosolyognak. Én nem tudom, olyan körmönfont, zava­r, okoskodás-e, amit most itt leírtam, vagy minden egyszerű ember számára is érthető tétel, melyet csak a beteg agynak nem értenek meg ? Se azok természetesen, kik nem akarják megérteni. Mert amiként a szemétnek konjunktúrája a forgószél, nyugodt időkben ott lapul meg az árkok mélyén és csak a forgószél veti fel a magasba, úgy a társadalmi szemétnek, a bacii­­lusoknak egyedüli konjunktúrája a nemzet rák­beteg teste. A bacilusok nem óhajtják tehát, hogy a nemzet teste ismét egészséges legyen, meg hisz a test gyógyulásával ők elpusztulnának, miként a forgószél szárnyain magasba röppenő szemét is az örök forgószél uralmát óhajtja nehogy a szél elültével ismét visszakerüljön ** árok mélyére. A nemzeti társadalomnak egyszer már le kel számolni a bacillus­ok­kal. Legyen az a baciillss sajtó, legyen a bacillus képviselő, legyen ez a bacillus elhelyezkedve az állami szervezet bár­mely részében, a nemzeti társadalomnak egész­séges ösztönnel el kell távolítani a szervezetéből, mert Magyarország létét veszély­ezteti. Mi, polgári demokraták, „akik soha nem vol­tunk híve semminemű forradalomnak és sem­minemű lázitásnak, a társadalom fejlődését másként, mint evolúció útján elképzelni nem tudtuk, abban látjuk történelmi szerepünket, hogy mi igenis mindenfajta lázitókkal és ka­tasztrófa­politikusokkal szemben képviseljük ez ország dolgozó polgárainak érdekét, azoknak az érdekét, akik rendet és nyuga­tat akarnak. Te polgár ne csak ne hallgass a lázitó szavára, de­ne tűrd, hogy lázitsanak, jogod van nem látni. A lázitó a te koronádat rontja, a te szád elől vessd el a falatot, a te gyermekeid lelkét mérgsül meg, a te gyermeki­­d elől veszi el a jövőt, a te hazád integritásáért folytatott küzdelmet teszi lehetetlenné. Polgárok, ne tűrjétek, hogy es országban továbbra is izgassanak és Jézusának, követeljetek rendet és nyugalmat! Jogo­­k vas hozzá ! Ti fizetitek az adót, ti tartjátok el a országot, nem a lázitóit. A dolgozó polgárság egyes rétegeiben külön­féle befolyások alatt egy fura felfogás alakult ki: mi csak dolgozunk és nem polti­zálunk. Ezt hangoztatják különösen azok, akik ezen letar­gikus álláspont hirdetésével maguk részére óhajtanak bizonyos e­lnyös pozíciókat szerezni A politika mindig csak kárára volt az ország­nak, nyom­orúságba taszította, viszályokat vetett — mondjuk ezen kiválasztottak —, ahelyett, hogy az ország boldogulásához szükséges nyu­galmas munkálkodás előfel­ételeit teremtette volna meg. Arról azonban megfeledkeznek, hogy a politika az a módszer, amely szerint egy ország élete irányittatik és kormányoztad!?. Ha tehát a lázitó politika megszűnt­sét óhajtjuk a® ország dolgozó polgárainak érdekében s helyébe

Next