Reggeli Hirlap, 1924. április (33. évfolyam, 76-99. szám)
1924-04-06 / 81. szám
V Mérnap, 1924 április hó 6. 11. oldal REGGELI HÍRLAP ■fa . ■ Kacagó gyermeksereg Április hó 3-án és 4-én tartotta a színházban mesedélutánjait a Reggeli Hírlap kis •Haséinak kedvence, Oszkár bácsi. A csütörtöki és pénteki mesedélutánokon, így alkalma volt kis olvasóinknak megismern dök Oszkár bácsit, aki gyönyörű meséiből mondott el néhányat, megkacagtatva a színház nézőterén ülő gyermeksereget. Oszkár bácsi nagyon boldog volt, hogy itt csupa jó gyermeket talált és megígérte Nagyapónak, hogyha a miskolci gyerekek továbbra is jók lesznek, el fog még jönni és szebbnél-szebb meséket fog újra mondani. Bár ezek a mesedélutánok nagy anyagi áldozatokat követelnek tőlünk, ígérjük, hogyha jók lesztek, akkor Oszkár bácsi a nyár folyamán újra mesélni fog nektek. ♦0^0» ÁLLATMESÉK Irta: OSZKÁR BÁCSI I. A róka és a szőlő Egyszer a róka a kert mellett sétált. Észrevette, hogy a kert tele van ültetve finom •■őlővel. — Ejnye — mondotta —, de jó volna ebből • szép szőlőből enni. Az ám, csakhogy a szőlőkert köröskörül Magas és sűrű kerítéssel volt körülvéve. A róka be akart bújni a kertbe, de a kerítésen sem tudott beimiszni. A feje még csak befért volna, de a teste, az sehogysem ment. A rókának az orrát nagyon csavarta az illatos, finom szőlő. Nem is tudott a szőlőkerttől elbúcsúzni, leült a kert mellé. Be-benézett oda szomorúan s igy szólott: — Még ha belepusztulok, akkor is be kell jutnom a szőlőkertbe. Elmúlt egy nap, elmúlt két nap, elmúlt három nap s a róka az éhségtől már majd elpusztult, mégsem mozdult el a szőlőkert mellől. A negyedik nap megpróbálta, hátha a kerítésen be tudna már mászni. A sok koplalástól úgy lefogyott, hogy végre sikerült a kerítésen keresztül bújnia. A róka nagyon boldogan és nagyon éhesen hozzálátott a szőlőevéshez. Reggeltől estig falta az ízletes szőlőt. Annyit evett, hogy már Biczogni sem tudott. Elaludt s bizony hajnalfelé ébredt fel. Haza akart menni. Ki akart mászni a kerítésen, de a sok szőlőtől kövér lett, hogy nem fért ki. Most már nagyon megbánta, hogy bemászott a szőlőskertbe, de nem tudott magán sehogysem segíteni. Várt a szőlőskertben egy napig, várt két napig, várt három napig, de nem birt a kerítésen kimászni. A negyedik nap így szólt: — Még ha belepusztulok is, akkor is ki kell jutnom a szőlőskertből. Miután három napig nem evett, ismét oly ’ sovány lett, mint volt. Újból megpróbálta, hogy kitör-e már a kerítésen? Végre nagynesteren sikerült neki a kerítésen kimásznia. Amikor szerencsésen kijutott a szőlőskertből, így szólt: — Most már igazán nem tudom, minek bújtam be a szőlőskertbe s minek ettem azt a sok szőlőt, amikor most éhesebb vagyok, mint voltam. Azóta sok idő múlt el, de a róka többet soha, de soha nem ment a szőlőkért tájékára me sem. Igaz, hogy azóta nem érte ilyen kellemetlenség. A kis kacsa Ez a mesém is a rókáról szól, de szó van benne egy kis kacsáról is. Egy szép nyári délután a kis kacsák vidáman futkostak a zöld mezőn. A kacsa-mama vigyázott rájuk, hogy a kis kacsák el ne tévedjenek. Az egyik kis kacsa nagyon kiváncsi volt az erdőre. A mezőről látta az erdőt, a sok magas fát és szerette volna azt közelről is megnézni. A kiváncsi kis kacsa elmaradt a többi kis kacsától. Egyszer csak észrevette, hogy az erdőben van és nem találja azt az utat, amely a mezőre vezet. Eltévedt. Elmaradt a többi kis kacsától. Már megbánta, hogy a mamájának nem fogadott szót. Leült egy fa alá és sírni kezdett. Amint a kis kacsa a fa alatt sírt, arra jött egy róka, aki, amikor meglátta a kis siró kacsát, igy szólt: — -- Miért sírsz, miért sírsz, te kis kacsa? — Hogyne sírnék, hogyne rínék, amikor nem fogadtam szót jó anyámnak, aki mondtotta, hogy be ne menjek az erdőbe, mert eltévedek és én mégis bementem és most eltévedtem, nem tudok az erdőből hazatalálni. — Sehse sírjál, kis kacsa — mondotta a róka — majd megmutatom én neked az utat. ’ Meglátod, hogy vacsorára otthon leszel. Elindult a kis kacsa a rókával. Mentek, s mendegéltek, de a ravasz róka a kis kacsát ■J nem a mezőre, hanem beljebb az erdőbe csalja. Egyszer csak egy patakhoz értek. A patak vize nagyon mély volt. Megszólalt a róka: -- Szomjas vagyok, de jó volna a patak vizéből inni! — Hát igyunk — szólt a kis kacsa. — Én nem tudok úszni és félek, hogy beidesem a patakba — felelte a róka. A kis kacsa jószivü volt. Megsajnálta a rókát s igy szólt: -~ Tudod mit, róka koma? Én a patak szélén beúszom a vízbe. Te ráállsz a hátamra ! s akkor nyugodtan ihatsz vizet, mert nem eshetsz bele a gyorsan folyó patakba — ! nyugtatta meg a sis kacsa a rókát. í ügy is történt.^ A kis kacsa bement a pa- takba. A róka rálépett a kis kacsa hátára és úgy ivott a patak vizéből. Amikor a róka már elég vizet ivott és nem volt már szomjas, a kis kacsa hátán keresztül a partra szaladt. Ott a róka megállóit s megvárta a kis ka-csát. Egy pár perc múlva jött a kis kacsa. A hálátlan, ravasz róka nem szólt egy szót sem a kis kacsához, hanem ráugrott, széttépte és megette. Azóta a kis kacsák nem bíznak a róka barátságában. El is kerülik a találkozást. S azóta mondják az emberek: Akármilyen nyájas is a róka, s A kis kacsa nem áll vele szóba.