Reggeli Hirlap, 1927. augusztus (36. évfolyam, 173-196. szám)
1927-08-20 / 188. szám
~1- 1*37 VII! 20 i Mussolini Nándor miskolci kőműves nem ért egyet rokonával, Benitoval 7 tárcát dirigál, hegedül és nem felejti el a szegény rokont Mussolini Mislcolc, augusztus 19. (A R. H. munkatársától.) Benito Mussolini nevét mindenütt ismerik az egész világon, a családját annál kevésbé. Talán csak apjának, testvéreinek, közeli rokonainak létezéséről emlékeznek meg a Duce pályafutásáról szóló munkák. Mussolini maga emlékirataiban és önéletrajzában is csak keveset beszél,családjáról. Arról, meg eddig bizony kevesen tudtak, hogy Mussolini egyik vérrokona, aki évtizedekkel ezelőtt vándorbotot vett a kezébe, elhagyta a kék egy Itáliát, Magyarországra jött és itt telepedett meg. Mussolini rokonára a miskolci Erzsébet-kórház egyik orvosa hívta fel a figyelmünket. A kórházba szállítottak a közelmúltban egy asszonyt, akinek férjét Mussolini Nándornak hivják és Miskolcon kőművesmester. Az asszoifent a kórházban megkérdezték: — Rokona-e Mussolininak? Meglepetésssel hallották a választ — Én magyar nő vagyok, de férjem Olaszországból jött Magyarországra és állítása szerint közeli rokona az olasz miniszterelnöknek. Felkerestük a miskolci Mussolinit. — A Sarolta utca 22. szám alatti házban lakik Mussolini Nándor. Havan év körüli, tagbaszakadt, vörösbajusza, egyszerű ember, fogadott bennünket. „Benito hatalmas lett, én kőműves“ ... — Mussolini Nándor, kőműves, vasúti nyugdíjas vagyok — mondja és rendkívül barátságosan kínál meg hellyel, amikor közöljük, hogy az a hír járja, hogy vérrokona Benito Mussolini olasz miniszterelnöknek. — Nagyon szívesen beszélek erről — feleli— ha kell okmányokkal is beigazolom, hogy csakugyan egy családból származom Mussolinival és ha bár ő hatalmas ember lett, én kőművesmester maradtam. Eddig semmilyen irányban sem próbáltam előnyt szerezni ebből a rokoni viszonyból. A nagyon egyszerű ház udvarán, a szemétdomb szomszédságában telepszünk le egy asztalhoz. Mussolini Nándor, kőművesmester bocsánatot kér, mert kissé idegen kiejtéssel beszél magyarul. Néhány kérdésünkre olaszul válaszol, látni, hogy bár jórégen Magyarországon lakik, mégis könnyebben fejezi ki magát olaszul, mint magyar nyelven. Lassan bár, de magyarul is kimagyarázza gondolatait. Így fölösleges a tolmács. a kőművesmester önéletrajza — 1983-ban kerültem Miskolcra. — meséli Mussolini Nándor — mint egyszerű kőművesmester. Akkoriban nagy vasúti építkezések folytak. Az államvasutakhoz állottam munkába, mint vasutas-kőműves először az Ummiskolci, később pedig az Ómiskolci osztálymérnökségen dolgoztam. Negyven éven keresztül megszakítás nélkül állottam a magyar államvasutak szolgálatában. Néhány évvel ezelőtt nyugdíjba mentem, azóta nyugdijamból élek és csak nagynéha vállalok magánmunkát. — Feleségemmel szegényesen, de nyugodtan éldegélünk, nincs nekem semmi különleeges kívánságom, meg vagyok elégedve, csak bizony’ a nyugdíjam keveslem, mert mindössze hétszázezer koronát kapok, ebből csak szűkösen futja. Itt megáll és amikor családi körülményeiről, hozzátartozóiról érdeklődöm, közbevág. . — Mindjárt megmutatom a születési bizonyítványomat és a családi okmányaimat. Tudom, hogy ez érdekelni fogja Önt. Előkerül az olasz nyelvű születési bizonyítvány, amelynek adataiból kitűnik, hogy Mussolini Nándor 1868. szeptember 8-án Campo Fornidoban, Udinében, Pavia de Milánó tartományban született, tehát ott, ahonnan Benito Mussolini famíliája is elszármazott. Apja Mussolini Jacomo állatorvos volt. — Atyám megletősen szűkös viszonyok között élt és így csakhamar halála után önmagunkra voltunk utalva — folytatja. Atyám unokatestvére volt Benito Mussolini édesatyjának. Benito Mussolini tehát nekem másodunokatestvérem, mert Nagyapánk közös volt. Margit nevű leánytestvérem és Johanna nevű fivéremmel hárman árván maradtunk. Hugóm férjhez ment, én és fivérem kivándoroltunk, miután mindketten hat elemi elvégzése után kőművesek lettünk, születési helyünkről először Rómába mentünk, majd innen munkánk közben végigjártuk egész Olaszországot. Sokáig voltunk Veneziában, Páduában, Parvában, Livornóban, Udinében, de nagyon sokáig tartózkodtunk különböző helyeken, mindenütt ott ahol csak munkát kaphattunk. 1891-ben Olaszországból Németországba vándoroltunk és Münchenben éltünk két éven át Itt sem maradtunk sokáig hanem rövid bécsi tartózkodás után Magyarországra kerültünk. Én 1893-ban Miskolcon telepedtem le míg fivérem Mussolini János Szolnokon alapított otthont ő a közelmúltban meghalt. Magyar állampolgár lett a miskolci Mussolini Több mint harminc éves vasutas szolgálatom alatt feletteseim teljes megelégedését vontam magamra, soha sem volt velem semmi baj, mert mindig józanéletű szorgalmas ember voltam. Mivel kenyerem Miskolchoz kötött, elhatároztam, hogy megszerzem a magyar állampolgárságot és itt élem le az életemet. Mutatja is magyar állampolgársági igazolványát, amivel eddig szavait még jobban megerősítette. A miskolci Mussolini honosítási okirata a következő: Szám: 8780 1909. I. Honosítási okirat Eredetileg olasz állampolgár, de Miskolc törvényhatósági joggal felruházott város részéről a községi kötelékbe való felvétel iránt biztosított Mussolini Nándor, született 1868. évben, magyar állam- vasúti alkalmazott, miskolci lakos, pasa- ; mint 1863-ban született feleségét, Szabados Máriát, továbbá az 1897-ben született József és 1889-ben született Nándor nevű kiskorú gyermekeit az 1879. évi L. törvénycikk értelmében honosítjuk. Hr. Bezerédy államtitkár, Budapest, 1909. január hó 2-án. „Az olasz nagykövet felajánlotta, hogy költözzem vissza Olaszországba — Mikor járt utoljára Olaszországban — kérdeztük. — 1911-ben voltam otthon néhány hétig — hangzik a válasz, — meglátogattam a rokonaimat, de őszintén szólva negyven év alatt alig találtam ismerőst és hozzátartozóim nagy része meghalt. Azóta közbejött a háború, én állandóan munkában töltöttem napjaimat, költséges utazás miatt azóta egyszer sem jártam Itáliában, pedig mit tagadtam, egyszer még szeretném látni szülőföldemet. Ki tudja miben lesz az... Itt elmereng az öreg Mussolini, majd így folytatja: — Új hazámban jól érzem magam és beletörődtem sorsomba. A honvágynál is erősebb a családi kötelék, feleségem beteg és most már éppenséggel nem utazhatnék el.Rövid szünet után Mussolini Nándor írást vesz elő. Az iratból kitűnik, hogy a közelmúltban a budapesti olasz követség felhívta sürgős ügyben, utazzon Budapestre és jelentkezzen a követségen. — Az olasz követség Miskolc város polgármestere útján felkért arra, hogy feltétlenül jelenjek meg a konzulátuson — mondja ezután. Itt a generálkonzul nagyon szívélyesen fogadott, elmondotta, valahogyan értesülést szerzett rólam és arról, hogy Mussolini miniszterelnöknek a rokona vagyok. Gondoltam, hogy emiatt hívnak fel, jóelőre magammal vittem tehát személyi okmányaimat, de egyszersmind bemutattam azt is, hogy magyar állampolgár vagyok és elmondottam, hogy miként kerültem Magyarországra. — A főkonzul úr örömmel állapította A miskolci Mussolini a Dúcéról Most arra tereljük a szót, hogy valamiképen megismerjük Mussolini Nándor kőművesmester véleményét a dacéról. — Kiderül, hogy Mussolini Nándor kőművessége nehéz napjaiban szocialista lett és szocialista elveit máig sem hagyta el. Azt mondja Benito Mussoliniról, hogy szocialista volt, mint minden olasz munkás, legalább abban az időben, amikor Olaszországból elindult, hogy két keze munkájával keresse meg kenyerét. — Azt hiszem hogy Mussolini, ha megállapítja rokonságunkat, sel fog rajtam anyagilag segíteni, hiszen ő nagy hatalom ura, azonban még sem gazdag ember. A további beszélgetések során azután a miskolci Mussolini elmondja, hogy teljesen tisztában van a fascizmussal. Nem titkolja véleményét, bizony nem nagyon szimpatikus neki a fascizmus, amit Mussolini teremtett meg. — Nem nagyon jó a politikai helyzet ma Olaszországban — jelenti ki határozottan, amiből aztán meggyőződhetünk róla, hogy a miskolci Mussolini szocialista elvének megfelelően nem szimpatizál a fascista rendszerrel. Szavaiból kiderül, hogy Mussolini mára fascista szempontból sem óhajt visszavándorolni Olaszországba, pedig az a fascizmus emelte ki az ismeretlenség homályából a ducét és a fascizmusnak köszönhetné a miskolci kőművesmester, ha Benito Mussolini valamilyen díszes állással, vagy kitüntetéssel jutalmazná meg messze idegenbe elszármazott rokonát. Amikor búcsúzunk, Mussolini Nándor még ezt mondja: — Ha feleségem felgyógyul, talán még ebben az évben elmegyek néhány hétre Milánóba, de semmiesetre sem maradok tovább ott, mert nem akarom elmulasztani egyetlen elsején sem nyugdíjam felvételét. Hogy mikor megyek majd haza látogatóba, egyik napról a másikra határozom el, mert az követ úr kilátásba helyezte, hogy útlevél nélkül is iratokat ad nekem, amivel nyugodtan utazhatom Olaszországban... Soltész Imre dr. a miskolci Mussolini szociatista és nem megy vissza Itáliába, még nagyköveti hívásra sem Az idegen írta: OLÁH GYÖRGY Már harmadszor találták itt a pásztorok hajnalban. A vad körtefa alatt üldögélt és a lovát szólongatta. Szegény állat fölpuffadt hassal hevert a gyepen, görcsösen nyújtogatta lábait, nagy zavaros szemgolyóján rémülten tükrözött az ég. Káromkodva könyörgött neki! — Állj fel Kesely! Állj fel, ne állj fel! Rugdosni kezdte a nagy rengő állati testet. Közben a fáról záporban pergett az ázott szirom, fehér pettyekkel lepte be az állatot. Bosszúsan nézett fel a vizes pillangózáporra, a Boldogságos Szüzet szidta. Még egyet rúgott szegény állaton, aztán sántikálva indult felfelé. Puskáját használta mankónak. Rozsdásan csordult meg a kovaszerkezet otromba kereke. Ereszkedett a sáros meredekeken lejjebb-lejjebb. Fenhangon kesergett magában: — Istenem milyen jó állat volt... de derék állat volt... Pedig mer enni sem igen volt mit szegénynek... Itt beteg képzeletében megjelent az a vérbefagyott paraszt, akit múltkor félig agyonvert egy nyaláb szénáért. Hogyne! — hördült fel a riasztó képre. — Hát minden utolsó paraszt egyenígyen, sütött kemencénél háljon ezen a világon, csak mi kóboroljunk itt kiverve szennyben, tetüben, rongyban... évek óta mint a kutyák? Ha nekem cafatnyi ingem sincsen, miért legyen annak a büdös parasztnak. Jó darabig szitkozódott magában. Nem volt már ez igazi kesergés, hiszen lelkiismerete napról-napra süketebb volt a vér és a kegyetlenkedés képzeteivel szemben. Esztendőkig gyűlt, fülledt, kiáltozott benne az elkeseredés... Ó, mennyit készültek már haza, mennyit reménykedtek, hányszor jött a hír, hogy újra zászlót emelhetnek! De az élet foszlásával lefoszlott a ruha is, vele együtt lassan a fellengző indulatok. Rekedt káromkodásba fűlt minden. És a tetű, a rongy tehetetlenségében egyre dühösebben kezdett vágyni egy kis meleg életre, kemencére, asszonyra.. Az ura már rég elszakadt tőle... vele együtt minden emberség.. Mindennap újabb és újabb módot kellett neki kiagyalni egy falás kenyérért. Naphosszat szimatolt a kerítések alatt, vagy a nyájak körül kegyetlen szivósággal, hogy egy kocát, báránykát, vagy egy kis gyümölcsöt szerezzen a szegény hegyi falucskákban. — Ha nagyon szorongatta az éhség, puskáját használta, állati erőszakkal rabolt a védtelentől... Már koldulni sem átalott sokszor egy-egy darab puliszkáért vagy krumpliért, eltávozóban aztán le-beütögetett a külső kerítéseknél egy-egy tarka tyukocskát és azonmód vértől csatakos tollazattal dugta a lópokróc alá. Ha paraszt jött szembe, mindig lekiáltott! — He nem láttad erre az uramat Beke Gergelyt? Törökország felé ment! Biztos volt benne, hogy rég a föld alatt van szegény, de azért megkérdezte mindig mindenkitől. A jámbor parasztok rendesen csak bámultak, nem értették a csodálatos jövevényt, kinek két nagy fácántól fülelt a süvegénél, parasztnadrágján szivalaku bőrdarab volt térdeplőnek. De akármilyen rongyos volt, látták rajta, hogy vitézi ember, valami pólyák, tatár vagy kozák. Hát tisztelettel bámultak rá meg arra a nagylapockájú sovány lóra, melynek patái már úgy állottak az örökös csavargástól, mint egyegy szétrepedt kolomp. Most már ló sincs. Gyalog sántikálhat lefelé. Lenne messze-messze, ahol óriási völgypanorámára nyílik a lejtő, a hasadékban tetők látszanak... A felhőzet már világosodik, alacsonyan füstölög, mint a gőz... Nagy fénytavak nyilnak. Egyszer csak szemben három hegycsúcs merül elő a felhőkből... három túlvilági sziget. — Úsznak a felhőgomolygás felett fönn, magasan havasan üvegfényben, elszoritja a szivet a látvány... Már csak árnyék rémlik.. Pára ereszkedik a völgyre, fehér függöny. Bár odafönn a fehér űrben most lövell ki a nap, fényét felissza a köd. Világít ez a vak fehérség, ő úgy jár benne, mint a tenger fenekén a búvár, vakon tapogat előre. A tárgyak vörös árnyékként rémlenek el mellette. A nap is csak üres fehér holdgolyó odafönt. Sántikál a hegylejtőn, mintha folyton a világűr szélén járna, a világ meredek partjain. Egy lépés és künn lebeghetne a fehér semmiben, hol csak köd van, köd, fényben úszó köd.* Csurog a ködje az arcán végig, jéghidegen csiklandoz. Minden tapad ettől a szörnyű nedvességtől jaj, ruhája is ott.yilkosodott már, csontig borzongat... Soha még nem érzett ilyen forró didergést. Egy hang szól tompán, mint a kolomp. Valahol itt a közelben, mégis mintha messze-messze tengerekről jönne. Lépések riasztják fel. Nagy fehérgubás alakok, kosarak nyöszörögnek vállukon. — Itt mennek el közvetlen előtte. Egy-egy kosár szinte az orra előtt bukkan fel a ködből. Óh Istenem, micsoda báránycímerek, kenyerek, vörösre sült kacsák. — Eltűntek már... De tágult szeme előtt egyre ott kápráznak még a ködben, nagyra nőtt báránycombok, kenyerek piros punjai, ronggyal lekötött pálinkás csobolyák és ki tudja mi minden drága finomság. Bámul, bámul és mikor már a leptik visszhangja sem kong a ködben bődül el haragosan, hosszan. — Adjatok! Jaj miért nem ugrott utánuk? Miért nem ragadta el és falta fel az egészet? Künn kellett volna meglesni őket a mezőkön? Hiszen a puskájában még van ólom és ha sánta is, ördög hasogat a lábában, még tán el tudna bánni egy pár rongyos paraszttal! * Fut utánuk Bipegve izzadtam A harang rozsdás hangja egyre közelebb kong. Újabb kosaras alakok rémlenek fel. Egész tömegek mozoghatnak előtte.» Utólért őket, utói... — Akármi is lesz. Jaj csak ne hasogatna már a lábam. Hé! álljatok meg, álljatok! Adjatok valamit a Krisztusotokat, mert lenyúzom valamennyit! Nem állnak meg. Még jobban sietnek. Úgy látszik nem értik. Közéjük kell lőni majd megértik! — Hogyne hát itt mindenki egyen-igyon. No megálljátok az Isteneteket csak jöjjetek ki a templomból a megszentelt kosarakkal, majd künn a mező szélén elbánok veletek. Beállók közétek koldulni sírva, egyszer csak összeesem, ájultnak játszom magam, aztán aki visszamarad velem a csoportból, annak az ég legyen izgalmas! Szinte vigyorog az ötletre. Puskáját nézegeti, a tőr kifogasodott élén huzogatvégig markát Bizony sok vér folyt már ezen a rozsdás pengén, liba, kacsa, ember vére. Itt kong már a harang közvetlen felette. Nő itt a templom, úgy bukkant ki a ködből, hogy észre sem vette, pedig már majd beleütközött. Hogy lángol odabenn hátul az oltár! Alkonyati tűz sugárzik a sötét tolongás felett, száz és száz gyertyalángtól ragyognak az ikonosztáz kapui idegesen reszketve. Fut, felhőzik, csigázik ezeken a kapukon az aranydísz. Ilyennek tarthatja itt a nép a menyország kapuját. És mennyi szentkép, nagyszakállu szentek sorakoznak, zord, öreg pópák, bádogmerev palástban. És mind teleszórva kristállyal. A templom csodatevő Máriájának megfeketült képébe is egy nagy gömbölyű csillogó ezüst szív van beillesztve a keble tájékán és birsalmaalakú koronáján aranyveret. ...Miért nem jönnek már? Mit óbégatnak az előtt a sok aranycifraság előtt, mikor ott van előttük a sok ennivaló, a nagy púpos kenyerek és vörösresült borjúcombok, amilyeneket ő álmában sem falatozott. Miért nem jönnek? Fegyverét nézegeti. Énekhangok jönnek belülről. Négy öreg paraszt imádkozik énekhangon, félmázsás imakönyvekből. Óh, micsoda könyörgés bujkál ennek a négy öreg embernek az énekében. Egyhangú és recitáló a dallam, mint a nyáj menése, alázatos, földig borult... Mégis milyen kifejezhetetlen vágyak jajongnak bennük. Alkonyi tűz... De nem lángol. Hiába visz egy-egy hang az égi magasságok felé, nem csap át ujjongásba, a búbánat örök melankóliája ül rá. Örök egyhangú jóság üli azéneket folyton alkonyi hangulatban. Most csengő szól, borzong a hangja a hideg köveken, mintha, ezüstpénzek hullanának. Földig borul a nép. Most kel HKOCWSLI UIHK.AS" ~ z ===== meg, hogy mint nyugdíjas magyar államvasúti alkalmazott megélhetésem biztosítva van, ennek dacára felajánlotta, hogy lehetővé teszi Olaszországba való visszatérésemet. Elmondotta, hogy milyen köztiszteletnek, megbecsülésnek örvend a Mussolini név és biztosított, hogy nagyhatalmú rokonom minden bizonnyal támogatóm lesz. Én az ajánlatot nem fogadtam el, habár az nagyon megtisztelő és kedvező volt. Egybeforrtam a magyar földdel, megelégedett vagyok, nyugdíjam is arra késztet, hogy ittmaradjak, megköszöntem tehát jóindulatú ajánlatát és a nagykövet úrnak elmondottam, hogy nem akarok, csak legfeljebb látogatóba megyek Olaszországba, öreg napjaimat itt akarom leélni Miskolcon, ahol annyi jóemberem él és ahol kenyeremet kerestem évtizedeken át. — A nagykövet úr kijelentette, hogy mindenkor segítségemre lesz és hogy személyemről az olasz kormányt értesíteni fogja — fejezi be előadását. — Amikor elbúcsúztam, csak annyit mondtam, hogy nagyon jó lenne, ha valamivel segítene rajtam Benito Mussolini, de nem hagyom itt nyugdíjamat, második hazámat.