Reggeli Hirlap, 1927. augusztus (36. évfolyam, 173-196. szám)

1927-08-20 / 188. szám

~1- 1*37 VII! 20 i Mussolini Nándor miskolci kőműves nem ért egyet rokonával, Benitoval 7 tárcát dirigál, hegedül és nem felejti el a sze­gény rokont Mussolini Mislcolc, augusztus 19. (A R. H. munkatársától.) Benito Musso­lini nevét mindenütt ismerik az egész vi­lágon, a családját annál kevésbé. Talán csak apjának, testvéreinek, közeli roko­nainak létezéséről emlékeznek meg a Du­ce pályafutásáról szóló munkák. Mussoli­ni maga emlékirataiban és önéletrajzában is csak keveset beszél,családjáról. Arról, meg eddig bizony kevesen tudtak, hogy Mussolini egyik vérrokona, aki évtizedek­kel ezelőtt vándorbotot vett a kezébe, el­hagyta a kék egy Itáliát, Magyarország­ra jött és itt telepedett meg. Mussolini rokonára a miskolci Erzsé­­bet-kórház egyik orvosa hívta fel a fi­gyelmünket. A kórházba szállítottak a közelmúltban egy asszonyt,­ akinek férjét Mussolini Nándornak hivják és Miskol­con kőművesmester. Az asszoifent a kór­házban megkérdezték: — Rokona-e Mussolininak? Meglepetésssel hallották a választ — Én magyar nő vagyok, de férjem Olaszországból jött Magyarországra és állítása szerint közeli rokona az olasz miniszterelnöknek. Felkerestük a miskolci Mussolinit. — A Sarolta­ utca 22. szám alatti házban lakik Mussolini Nándor. Havan év körüli, tag­baszakadt, vörösba­jusza, egyszerű ember, fogadott bennünket. „Benito hatalmas lett, én kőműves“ ... — Mussolini Nándor, kőműves, vasúti nyugdíjas vagyok — mondja és rendkívül barátságosan kínál meg hellyel, amikor közölj­ük­, hogy­ az a hír járja, hogy vér­­rokona Benito Mussolini olasz miniszter­elnöknek. — Nagyon szívesen beszélek erről — fe­leli— ha kell okmányokkal is beigazolom, hogy csakugyan egy családból szárma­zom Mussolinival és ha bár ő hatalmas ember lett, én kőművesmester maradtam. Eddig semmilyen irányban sem próbál­tam előnyt szerezni ebből a rokoni vi­szonyból. A nagyon egyszerű ház udvarán, a sze­métdomb szomszédságában telepszünk le egy­ asztalhoz. Mussolini Nándor, kőmű­vesmester bocsánatot kér, mert kissé ide­gen kiejtéssel beszél magyarul. Néhány kérdésünkre olaszul válaszol, látni, hogy bár jórégen Magyarországon lakik, mégis könnyebben fejezi ki magát olaszul, mint magyar nyelven. Lassan bár, de magya­rul is kimagyarázza gondolatait. Így fö­lösleges a tolmács. a kőművesmester önéletrajza — 1983-ban kerültem Miskolcra. — me­­­séli Mussolini Nándor — mint egyszerű kőművesmester. A­kkoriban nagy vasúti építkezések folytak. Az államvasutakhoz állottam munkába, mint vasutas-kőműves először az Umm­iskolci, később pedig az Ómiskolci osztálymérnökségen dolgoztam. Negyven éven keresztül megszakítás nél­kül állottam a magyar államvasutak szol­gálatában. Néhány évvel ezelőtt nyugdíj­ba mentem, azóta nyugdijamból élek és csak nagynéha vállalok magánmunkát. — Feleségemmel szegényesen, de nyugodtan éldegélünk, nincs nekem semmi különle­e­­ges kívánságom, meg vagyok elégedve, csak bizony’ a nyugdíjam keveslem, mert mindössze hétszázezer koronát kapok, eb­ből csak szűkösen futja. Itt megáll és amikor családi körülmé­nyeiről, hozzátartozóiról érdeklődöm, köz­bevág. . — Mindjárt megmutatom a születési bi­zonyít­­ványomat és a családi okmányai­mat. Tudom, hogy ez érdekelni fogja Önt. Előkerül az olasz nyelvű születési bizo­nyítvány, amelynek adataiból kitűnik, hogy Mussolini Nándor 1868. szeptember 8-án Campo For­nidob­an, Udinében, Pavia de Milánó tartományban született, tehát ott, ahonnan Benito Mussolini famíliája­ is elszármazott. Apja Mussolini Jacomo állatorvos volt. — Atyám megletősen szűkös viszonyok között élt és így csakhamar halála után önmagunkra voltunk utalva — folytatja. Atyám unokatestvére volt Benito Musso­lini édesatyjának. Benito Mussolini tehát nekem másodunokatestvérem­, mert Nagy­­apánk­ közös volt. Margit nevű leány­­testvérem és Johanna nevű fivéremmel hárman árván maradtunk. Hugóm férj­­hez ment, én és fivérem kivándoroltunk, mi­után mindketten hat elemi elvégzése után kőművesek lettünk, születési helyünkről először Rómába mentünk, majd innen munkánk közben végigjártuk egész Olasz­országot. Sokáig voltunk Veneziában, Pá­­duában, Parvában, Livornóban, Udinében, de nagyon sokáig tartózkodtunk különbö­ző helyeken, mindenütt ott ahol csak munkát kaphattunk. 1891-ben Olaszország­ból Németországba vándoroltunk és Mün­chenben éltünk két éven át Itt sem ma­radtunk sokáig hanem rövid bécsi tartóz­kodás után Magyarországra kerültünk. Én 1893-ban Miskolcon telepedtem le míg fivérem Mussolini János Szolnokon ala­pított otthont ő a közelmúltban meghalt. Magyar állampolgár lett a miskolci Mussolini Több mint harminc éves vasutas szol­gálatom alatt feletteseim teljes megelége­dését vontam magamra, soha sem volt ve­lem semmi baj, mert mindig józanéletű szorgalmas ember voltam. Mivel kenyerem Miskolchoz kötött, elhatároztam, hogy megszerzem­ a magyar állampolgárságot és itt élem le az életemet. Mutatja is magyar állampolgársági iga­zolványát, amivel eddig szavait még job­ban megerősítette. A miskolci Mussolini honosítási okirata a következő: Szám: 8780 1909. I. Honosítási okirat Eredetileg olasz állampolgár, de Mis­kolc törvényhatósági joggal felruházott­­ város részéről a községi kötelékbe való­­ felvétel iránt biztosított Mussolini Nán­­­­dor, született 1868. évben, magyar állam-­­ vasúti alkalmazott, miskolci lakos, pasa- ; mint 1863-ban született feleségét, Szabados Máriát, továbbá az 1897-ben született Jó­zsef és 1889-ben született Nándor nevű kiskorú gyermekeit az 1879. évi L. tör­vénycikk értelmében honosítjuk. Hr. Be­­zerédy államtitkár, Budapest, 1909. január hó 2-án. „Az olasz nagykövet felajánlotta, hogy költözzem vissza Olaszországba — Mikor járt utoljára Olaszországban — kérdeztük. — 1911-ben voltam otthon néhány hétig — hangzik a válasz, — meglátogattam a rokonaimat, de őszintén szólva negyven év alatt alig találtam ismerőst és hozzá­tartozóim nagy része meghalt. Azóta köz­bejött a háború, én állandóan munkában töltöttem napjaimat, költséges utazás miatt azóta egyszer sem jártam Itáliában, pedig mit tagadtam, egyszer még szeret­ném látni szülőföldemet. Ki tudja miben­ lesz az... Itt elmereng az öreg Mussolini, majd így folytatja: — Új hazámban jól érzem magam és be­letörődtem sorsomba. A­ honvágynál is erősebb a családi kötelék, feleségem beteg és most már éppenséggel nem utazhatnék el.Rövid szünet után Mussolini Nándor írást vesz elő. Az iratból kitűnik, hogy a közelmúltban a budapesti olasz követség felhívta sürgős ügyben, utazzon Buda­pestre és jelentkezzen a követségen. — Az olasz követség Miskolc város pol­­gármestere útján felkért arra, hogy fel­tétlenül jelenjek meg a konzulátuson — mondja ezután. Itt a generálkonzul na­gyon szívélyesen fogadott, elmondotta, valahogyan értesülést szerzett rólam és arról, hogy Mussolini miniszterelnöknek a r­okona vagyok. Gondoltam, hogy emiatt hívnak fel, jóelőre magammal vittem te­hát személyi okmányaimat, de egyszers­mind bemutattam azt is, hogy magyar ál­lampolgár vagyok és elmondottam, hogy miként kerültem Magyarországra. — A főkonzul úr örömmel állapította A miskolci Mussolini a Dúcéról Most arra tereljük a szót, hogy valami­képen megismerjük Mussolini Nándor kőművesmester véleményét a dacéról. — Kiderül, hogy Mussolini Nándor kőmű­­vessége nehéz napjaiban szocialista lett és szocialista elveit máig sem hagyta el. Azt mondja Benito Mussoliniról, hogy szocialista volt, mint minden olasz mun­kás, legalább abban az időben, amikor Olaszországból elindult, hogy két keze munkájával keresse meg kenyerét. — Azt hiszem hogy Mussolini, ha meg­állapítja rokonságunkat, se­­l fog rajtam anyagilag segíteni, hiszen ő nagy hatalom ura, azonban még sem gazdag ember. A­ további beszélgetések során azután a miskolci Mussolini elmondja, hogy telje­sen tisztában van a fascizmussal. Nem titkolja véleményét, bizony nem nagyon szimpatikus neki a fascizmus, amit Mus­solini teremtett meg. — Nem nagyon jó a politikai helyzet ma Olaszországban — jelenti ki határo­zottan, amiből aztán meggyőződhetünk róla, hogy a miskolci Mussolini szocialis­ta elvének megfelelően nem szimpatizál a fascista rendszerrel. Szavaiból kiderül, hogy Mussolini már­­a fascista szempont­ból sem óhajt visszavándorolni Olaszor­szágba, pedig az a fascizmus emelte ki az ismeretlenség homályából a ducét és a fascizmusnak köszönhetné a miskolci kőművesmester, ha Benito Mussolini va­lamilyen díszes állással, vagy kitüntetés­sel jutalmazná meg messze idegenbe el­származott rokonát. Amikor búcsúzunk, Mussolini Nándor még ezt mondja: — Ha feleségem felgyógyul, talán még ebben az évben elmegyek néhány hétre Milánóba, de semmiesetre sem maradok tovább ott, mert nem akarom elmulaszta­ni egyetlen elsején sem nyugdíjam felvé­telét. Hogy mikor megyek majd haza lá­togatóba, egyik napról a másikra határo­zom el, mert az követ úr kilátásba helyez­te, hogy útlevél nélkül is iratokat ad ne­kem, amivel nyugodtan utazhatom Olasz­országban... Soltész Imre dr. a miskolci Mussolini szociatista és nem megy vissza Itáliába, még nagyköveti hí­vásra sem Az idegen írta: OLÁH GYÖRGY Már­ harmadszor találták itt a pászto­rok hajnalban. A­ vad körtefa alatt üldö­gélt és a lovát szólongatta. Szegény ál­lat fölpu­ffadt hassal hevert a gyepen, görcsösen nyújtogatta lábait, nagy zava­ros szemgolyóján rémülten tükrözött az ég. Káromkodva könyörgött neki! — Állj fel Kesely! Állj fel, ne állj fel! Rugdosni kezdte a nagy rengő állati testet. Közben a fáról záporban pergett az ázott szirom, fehér pettyekkel lepte be az állatot. Bosszúsan nézett fel a vizes pil­langózáporra, a Boldogságos Szüzet szid­ta. Még egyet rúgott szegény állaton, aztán sántikálva indult felfelé. Puskáját hasz­nálta mankónak. Rozsdásan csordult meg a kovaszerkezet otromba kereke. Ereszke­dett a sáros meredekeken lejjebb-lejjebb. Fenhangon kesergett magában: — Iste­nem milyen jó állat volt... de derék állat volt... Pedig mer enni sem igen volt mit szegénynek... Itt beteg képzeletében megjelent az a vérbefagyott paraszt, akit múltkor félig agyonvert egy nyaláb szénáért. Hogyne! — hördült fel a riasztó képre. — Hát minden utolsó paraszt egyen­­ígyen, sütött kemencénél háljon ezen a vi­lágon, csak mi kóboroljunk itt kiverve szennyben, tetüben, rongyban... évek óta mint a kutyák? Ha nekem cafatnyi ingem sincsen, miért legyen annak a büdös pa­rasztnak. Jó darabig szitkozódott magában. Nem volt már ez igazi kesergés, hiszen lelki­­ismerete napról-napra süketebb volt a vér és a kegyetlenkedés képzeteivel szemben. Esztendőkig gyűlt, fülledt, kiáltozott ben­­ne­ az elkeseredés... Ó, mennyit készültek már haza, mennyit reménykedtek, hány­szor jött a hír, hogy újra zászlót emelhet­nek! De az élet foszlásával lefoszlott a ru­ha is, vele együtt lassan a fellengző indu­latok. Rekedt káromkodásba fűlt minden. És a tetű, a rongy tehetetlenségében egyre dühösebben kezdett vágyni egy kis meleg életre, kemencére, asszonyra.. Az ura már rég elszakadt tőle... vele együtt minden emberség.. Mindennap újabb és újabb módot kellett neki kiagyalni egy fa­lás kenyérért. Naphosszat szimatolt a kerítések alatt, vagy a nyájak körül ke­gyetlen szivósággal, hogy egy kocát, báránykát, vagy egy kis gyümölcsöt sze­rezzen a szegény hegyi falucskákban. — Ha nagyon szorongatta az éhség, puská­ját használta, állati erőszakkal rabolt a védtelentől... Már koldulni sem átalott sokszor egy-egy darab puliszkáért vagy krumpliért, eltávozóban aztán le-beütöge­­tett a külső kerítéseknél egy-egy tarka tyukocskát és azonmód vértől csatakos tollazattal dugta a lópokróc alá. Ha paraszt jött szembe, mindig le­­kiáltott! — He nem láttad erre az uramat Beke Gergelyt? Törökország felé ment! Biztos volt benne, hogy rég a föld alatt van szegény, de azért megkérdezte min­dig mindenkitől. A jámbor parasztok rendesen csak bámultak, nem értették a csodálatos jövevényt, kinek két nagy fá­cántól­ fülelt a süvegénél, paraszt­nad­rágján szivalaku bőrdarab volt térdeplő­nek. De akármilyen rongyos volt, látták rajta, hogy vitézi ember, valami pólyák, tatár vagy kozák. Hát tisztelettel bámul­tak rá meg arra a nagylapockájú so­vány lóra, melynek patái már úgy állot­tak az örökös csavargástól, mint egy­­egy szétrepedt kolomp. Most már ló sincs. Gyalog sántikálhat lefelé. Lenne messze-messze, ahol óriási völgypanorámára nyílik a lejtő, a hasa­­dékban tetők látszanak... A felhőzet már világosodik, alacsonyan fü­­stölög, mint a gőz... Nagy fénytavak nyilnak. Egyszer csak szemben három hegycsúcs merül elő a felhőkből... három túlvilági sziget. — Úsznak a felhőgomolygás felett fönn, magasan havasan üvegfényben, elszorit­­ja a szivet a látvány... Már csak árnyék rémlik.. Pára eresz­kedik a völgyre, fehér függöny. Bár odafönn a fehér űrben most lövell ki a nap, fényét felissza a köd. Világít ez a vak fehérség, ő úgy jár benne, mint a tenger fenekén a búvár, vakon tapogat előre. A tárgyak vörös árnyékként rém­lenek el mellette. A nap is csak üres fehér holdgolyó odafönt. Sántikál a hegy­­lejtőn, mintha folyton a világűr szélén járna, a világ meredek partjain. Egy lé­pés és künn lebeghetne a fehér semm­­i­­ben, hol csak köd van, köd, fényben úszó köd.* Csurog a ködje az arcán végig, jéghide­gen csiklandoz. Minden tapad ettől a szörnyű nedvességtől jaj, ruhája is ot­­t­.yilkosodott már, csontig borzongat... Soha még nem érzett ilyen forró dider­gést. Egy hang szól tompán, mint a kolomp. Valahol itt a közelben, mégis mintha messze-messze tengerekről jönne. Lépé­sek riasztják fel. Nagy fehérgubás ala­kok, kosarak nyöszörögnek vállukon. — Itt mennek el közvetlen előtte. Egy-egy kosár szinte az orra előtt bukkan fel a ködből. Óh Istenem, micsoda báránycí­­merek, kenyerek, vörösre sült kacsák. — Eltűntek már... De tágult szeme előtt egyre ott kápráznak még a ködben, nagyra nőtt báránycombok, kenyerek pi­ros punjai, ronggyal lekötött pálinkás csobolyák és ki tudja mi minden drága finomság. Bámul, bámul és mikor már a leptik visszhangja sem kong a ködben bődül el haragosan, hosszan. — Adjatok! Jaj miért nem ugrott utánuk? Miért nem ragadta el és falta fel az egészet? Künn kellett volna meglesni őket a me­zőkön? Hiszen a puskájában még van ólom és ha sánta is, ördög hasogat a lá­bában, még tán el tudna bánni egy pár rongyos paraszttal! * Fut utánuk Bipegve izzadtam A ha­rang rozsdás hangja egyre közelebb kong. Újabb kosaras alakok rémlenek fel. Egész tömegek mozoghatnak előtte.» Utólért őket, utói... — Akármi is lesz. Jaj csak ne hasogatna már a lábam. Hé! áll­jatok meg, álljatok! Adjatok valamit a Krisztusotokat, mert lenyúzom vala­mennyit! Nem állnak meg. Még jobban sietnek. Úgy látszik nem értik. Közéjük kell lőni majd megértik! — Hogyne hát itt mindenki egyen-igyon. No megálljátok az Isteneteket csak jöj­jetek ki a templomból a megszentelt ko­sarakkal, majd künn a mező szélén elbá­nok veletek. Beállók közétek koldulni sírva, egyszer csak összeesem, ájultnak játszom magam, aztán aki visszamarad velem a csoportból, annak az ég legyen izgalmas! Szinte vigyorog az ötletre. Puskáját nézegeti, a tőr kifogasodott élén huzogat­­végig markát Bizony sok vér folyt már ezen a rozsdás pengén, liba, kacsa, ember vére. Itt kong már a harang közvetlen fe­lette. Nő itt a templom, úgy bukkant ki a ködből, hogy észre sem vette, pedig már majd beleütközött. Hogy lángol oda­benn hátul az oltár! Alkonyati tű­z sugár­zik a sötét tolongás felett, száz és száz gyertyalángtól ragyognak az ikonosztáz kapui idegesen reszketve. Fut, felhőzik, csigázik ezeken a kapukon az aranydísz. Ilyennek tarthatja itt a nép a menyor­szág kapuját. És mennyi szentkép, nagyszakállu szen­tek sorakoznak, zord, öreg pópák, bádog­­merev palástban. És mind teleszórva kris­tállyal. A templom csodatevő Máriájá­nak megfeketült képébe is egy nagy gömbölyű csillogó ezüst szív van beil­lesztve a keble tájékán és birsalmaalakú koronáján aranyveret. ...Miért nem jönnek már? Mit óbégatnak az előtt a sok aranycifraság előtt, mikor ott van előttük a sok ennivaló, a nagy púpos kenyerek és vörösresült borjú­­combok, amilyeneket ő álmában sem fala­tozott. Miért nem jönnek? Fegyverét nézegeti. Énekhangok jönnek belülről. Négy öreg paraszt imádkozik énekhangon, fél­mázsás imakönyvekből. Óh, micsoda kö­nyörgés bujkál­­ ennek a négy öreg em­bernek az énekében. Egyhangú és recitá­ló a dallam, mint a nyáj menése, aláza­tos, földig borult... Mégis milyen kifejez­hetetlen vágyak jajongnak bennük. Al­­konyi tűz... De nem lángol. Hiába visz egy-egy hang az égi magasságok felé, nem csap át ujjongásba, a búbánat örök melankóliája ül rá. Örök egyhangú jó­ság üli az­­éneket folyton alkonyi hangu­latban. Most csengő szól, borzong a hangja a hideg köveken, mintha, ezüstpénzek hul­lanának. Földig borul a nép. Most kel­ HKOCWSLI UIHK.­AS" ~ z ===== meg, hogy mint nyugdíjas magyar állam­­vasúti alkalmazott megélhetésem biztosít­va van, ennek dacára felajánlotta, hogy lehetővé teszi Olaszországba való vissza­térésemet. Elmondotta, hogy milyen köz­tiszteletnek, megbecsülésnek örvend a Mussolini név és biztosított, hogy nagy­hatalmú rokonom minden bizonnyal tá­mogatóm lesz. Én az ajánlatot nem fogad­tam el, habár az nagyon megtisztelő és kedvező volt. Egybeforrtam a magyar földdel, megelégedett vagyok, nyugdíjam is arra késztet, hogy ittmaradjak, megkö­szöntem tehát jóindulatú ajánlatát és a nagykövet úrnak elmondottam, hogy nem akarok, csak legfeljebb látogatóba me­gyek Olaszországba, öreg napjaimat itt akarom leélni Miskolcon, ahol annyi jó­emberem él és ahol kenyeremet kerestem évtizedeken át. — A nagykövet úr kijelentette, hogy mindenkor segítségemre lesz és hogy sze­mélyemről az olasz kormányt értesíteni fogja — fejezi be előadását. — Amikor el­búcsúztam, csak annyit mondtam, hogy nagyon jó lenne, ha valamivel segítene rajtam Benito Mussolini, de nem hagyom itt nyugdíjamat, második hazámat.

Next