Reggeli Hirlap, 1927. augusztus (36. évfolyam, 173-196. szám)

1927-08-20 / 188. szám

8 == A TITOKZATOS „HABSBURG ASSZONY“ „Habsburg asszomy“ vagy a&mk „ m® aste a bérévé** ’ Ismét egy „Habsburgasszony“ jelent meg Bécs látóhatárán, ezúttal nem „Habs­­burgi férfi“, mint négy évvel ezelőtt, ami­kor egy öreg házaló halála után kiderült, hogy az öreg nem volt más, mint „János főherceg“ red­e „Orth János“ és nem is egy „Rudolf trónörökös“­, mint aki nem­régiben Magyarországon merült fel, ha­nem ezúttal egy asszony, illetőleg kisas­s­­zony, aki titokzatos szavakba öltöztetve adja tudtul a világnak, hogy ő a Habs­burg-házból való;; egy titokzatos, eddig teljesen ismeretlen Habsburgasszony... Meglátogattuk az újdonsült „Habsbur­g­asszonyt“ a Bécs közelében levő Mödling melletti Vordebrühlben, ahol egy szép kis villában lakik, szemben azzal a villával, amely­ben Marekék­ laknak, akiknek bizto­sítási csalási pere néhány hónappal eze­lőtt az egész világot lázban tartotta. Csak egy kis rét választja el a két villát egy­mástól... Mödlingben és Vorderbrühelben min­denki ismeri a „Habsburasszonyt, dacára, hogy nem régen lakik ott mert hiszen csak másfél évvel ezelőtt költözött Len­gyelországból Ausztriába. Mindenki isme­ri bár ő senkit sem ismer, mert sohase mozdul ki villájából. Senki sem tudja, igazi nevét. A Franziska Dittner von Dittrichswaldau kisasszonyt mindenki csak ezen a különös néven ismeri: „a macskabárónő.“ Van t. i. három macskája: a Heinz, a Franz és a Tommy. Nagyszerű angóra macskák, és három kutyája: Lord, Nepp és Nelly. De amint az ilyen esetben min­dig történni szokott, egyszerűen még húsz macskát költ a mödlingi nép a bárónő há­rom macskájához és három kutyájához, csakhogy jogosultságot adjanak a már köztudatban átment névnek. ..macskabá­rónő“. A „macskabárónő“, vagyis a „Habs­burgasszony“ a Vorderrühli Liechten­­strasse 5. sz. alatti villában lakik... a la­­jtás antik bútorokkal szépen van beren­dezve a bútorokat még lem­bergi lakásá­ból hozta magával, mikor Lengyelország­ból másfél évvel ezelőtt kiutasították volt. Sok fáradtságba kerül, amíg rávesszük a bárónőt, hogy származásáról elmond­jon valamit. „Neumarktban, Sziléziában­­­most cseh­­szilézia) születtem, — meséli mégis — 1868. március hó 10-én.“ Megmutatja az útlevelét, amelyben ezek az adatok szintén szerepelnek. „Anyám, amikor­ férjhez ment apámoz mindössze 15 és féléves volt és az én születésemkor tizenhat és fél­esztendős. Anyai nagyapám egy gróf volt. A házasságot Svájcban kötötték.. . Titkos házasság volt. Mihelyt Bécsben ne­szét vették a dolognak, kényszeritették agámat, hogy lépéseket tegyen a házasság érvénytelenítése iránt. A házasságot tény­leg érvénytelenítették és agámnak el kel­lett hagyni az anyámat. Tíz éves voltam, amikor apám Nápolyban meghalt. Anyám­ 1916-ban halt meg. Apám nem volt tulaj­donképen ausztriai, de magasrangú tiszt volt osztrák szolgálatban és vérrokona a császári családnak. A legjobb ifjúkori ba­rátja volt a későbbi mexikói császárnak, Miksának. Anyám a házasság érvénytele­nítése után újból férjhez ment egy auszt­riai grófihoz és magasrangú tiszthez. Eb­ből a második házasságból szintén szár­mazott egy gyermek, féltestvérem, aki három évvel fiatalabb, mint én és aki je­lenleg Peulában. Délamerikában, mint gazdag farmer él. Amikor, még Lengyel­­országban, összes családi ékszereimet el­lopták volt, öcsém egy ideig haragudott reám, mert nem egészen igazságtalanul, azt állította, hogy tulajdonképen én is okozója vagyok a családi szerencsétlen­ségnek, — s­záza­t­ve­nni at m­i 11­i­ár­d­n­y­i értékű ékszerről volt szó. — azért vádolt így, mert egy házi depóiból, ahol az ékszer ed­dig őrizetben volt, Lembergbe, a lakásom­ra hoztam az ékszereket. (Azelőtt az ék­szerek a bécsi Depositen Bank egy fafe­­jében voltak elhelyezve, ez a bank tudva­lévően megbukott.) Azóta azonban, hogy az ékszerlopás tör­tént, itt volt már nálam Mödlingben, látogatóban. Mindent elkövettünk, hogy a bárónő többet, illetőleg világosabban beszéljen, hogy neveket mondjon és világosan fe­jezze ki magát, ő azonba­n erre nem volt kapható, egyelőre nem akarja titkát vagy titkait elárulni, legalább is nem teljesen. Aztán tovább beszélt: „A­nyámnál voltképen sohasem voltam hosszabb ideig, nevelőszüleimnél laktam mindig. Dittrichswalden név alatt íro­gattam is. Többek között egy könyvet ír­tam­ Erzsébet királynéról. Joggal állítha­tom, hogy nagyon kedves embere voltam a királynénak, szeretett, anyai barátnőm volt. Néhány útjára is elk­ísértem volt így vele voltam Korfuban és Miramare­­ban. A császárné és királyné nagyon-na­­gyon keveset beszélt és minden egyes szó amit sejtett, amit valakihez intézett, egy gyöngy volt, drága ajándék. Ferenc Jó­zsef császárral úgy érintkeztem, akár az agámmal. (Mödlingben az a kószabír is szálldogál, hogy a bárónő Ferenc József leánya. Persze ez csak kószabír, amit a bárónő nem erősít meg.) Gyámom a szü­leim házasságának érvénytelenítése után Albori generális volt, akit maga Ferenc József császár nevezett ki gyámomul.“ „Most memoárjaimat írom, de memoár­jaimban sem fogok világosabban beszélni származásomról, mint ahogy most önnel szemben beszéltem, mert egy szent eskü köt erre és az eskümet nem akarom meg­szegni“. A titokzatos „Habsburgasszony“ nem akart többet szólani. Vájjon ki fog-e de­rülni valaha féltve őrzött titka, szárma­zásának ködös rejtélye? G. J. dődik a szentelés. Miért nem jönnek már? Mit állnak odabent, mint a barmok? Ezek is kínozni akarnak engem? Ne várjatok csak! Végre már jönnek. Puffog a bocskor, nyöszörögnek a kosarak. Ó micsoda éte­lek! Kitágult szemmel megy a parasztok után, pedig nehéz a lába, süt, sajog, cipe­li, mint valami gerendát. Egyre a kosa­rakat nézi, mereven, kolduló tekintettel. Véres verekedések járnak képzeletében. Még akkor is a kosarakat követi a tekin­tetével, amikor meg kell állania, hogy lecsavarja forró lábáról a rongyot. Bab­rál, piszmog lekuporodva. Egyszer csak azt érzi, hogy állnak fö­lötte. Fölnéz. Csakugyan. Körülállták őt a hosszúhajú parasztok, nagy körben és bámulnak rá. — Ezek most megfognak és megölnek engem, — riad meg­ és hogy ijedtségét le­leplezze, rájuk förmedt: — Na, mit bá­multok? Azok csak állnak, nem értik szavát, bá­mulnak csodálatos szelídséggel. Egyszer csak mintha megbátorodna, az egyik ki­lép a sorból, odasompolyog. Feltakarja kosarát, közvetlenül az orra előtt. — Mit akarsz? — csodálkozik, de már önkéntesen nyújtja kezét az ennivalók fe­lé, szeme bódultan jár a sok álomszerű drágaságtól, izgatottságában nem tudta hova kapjon. Akkor már a többiek is odasompolyognak lassan-lassan, leteszik a kosarat eléje, egész koszorú veszi őt már körül. Mit akarnak ezek az emberek? Ez bizt­­osan csel? Valamit akarnak? Vagy tán félnek, le akarják kenyerezni? Önkénte­lenül kapkodja az ételeket és tömi ma­gába, tenyérnyi darabokban rágja a húst, kenyeret össze-vissza, hogy könnye is kicsordul bele. Közben gyanakodva néz. De valami ismeretlen melegség vesz rajta erőt a ráragyogó szemektől. A csodálatos nagy tiszta tekintetek azt mondták neki: Tessék, tessék! Nem érti a dolgot. Hogy, hát ezek csak, úgy adnak? Csak úgy? Semmit sem kérnek érte. Nem érti. A szánalom, alázat, jó­ság már idegen fogalmak előtte. C­sak va­­lami furcsa nagy melegséget érez. Durva zsákvastag ing­ van ezeken az embereken barna ráncokban fonnyadt a nyakuk, de ilyenkor templomból jövet lelkesen ra­gyog a szemük, az imától, az énektől. — Honnan ennyi irgalmas jóság? Ennyi melegség ebben a durva, káromló hang­­súlyu nyelvben. — Tessék, egyék, Isten nevével! — rak­ják elébe mindenüket boldogan és mo­solyogva nézik, hogy falatozik. Egyszer csak azon veszi észre magát, hogy ő is köszönget, szívből nyiltan köszön min­dent,­­ mintha ezek az emberek őt na­­gyon-nagyon szeretnék. De miért, miért! Érthetetlen. Lám, az előbb is odaadta ne­kik fegyverét, kattogtatta, zörgette felé­jük és ezek a csodálatos emberek nem ijedtek meg, úgy fogták meg a csövét, mintha sohasem láttak volna fegyvert. Hogy lehet, hogy ennek a gubás, bocsko­­ros népnek éppen olyan öröm a Mária­­ikép, ima és ének, mint ez a hús, pálinka, meg­ a többi javak. Ebben a faluban csak annak a három nagyszakállú öreg szer­zetes pópának szolgál mindenki, meg a Máriának. De honnan értette volna ő ezt? Csak érezte, míg sebe egyre jobban sajog, egy­re jobban szédereg vele a világ­, egyre in­kább szívén érzi ezt a sok tiszta gyerek­tekintetet. Hát ezeket az embereket akar­ta ő bántani, kirabolni? Egy pillanatig felragyogott előtte az előző istentisztelet emléke, az ikonosztáz tűzfénye, honnan olyan szomorú, mégis túlvilági magassá­gok felé emelkedő ének sirt. Egyre job­ban ébred benne a vágy, hogy valahogy odahajoljon ezekhez az emberekhez, akik testvérek. Láz borzongatja s a borzongás­ban folyton jobban rémlik felé a túlvi­lági ének. Óh, hát ezeket az embereket akarta ő megölni? Kérdezi magától egy­re jobban szégyenkezve. Nagy nyugta­lanságában talán földre vetné magát, ha már nem tartanak nagy jámbor kezek. Istenem, hát miért éltem? Mit akartam eddig? Egy istállóba viszik be, végigfekszik az alacsony odú zugában, nagy szuszogá­­sokat őrlő zúgásokat hallani, egy tehén lehet oldalt a sötétben. A parasztok mind ott vannak körülről, kínálgatják, mert szenved. Kiüvegesedett szemmel ül. Óh, ha úgy tudna imádkozni, énekelni, mint előbb ezek az emberek. Próbálkozik.­­ Közben véresebbnél­ véresebb képek bánt­ják. Lázas verekedéseket lát, véres pa­­rasztruhát, nyöszörgő bárányt, felriad, törölgeti a forróságban hidegen csurgó homlokát. Felül, de csak nem múlnak a véres káprázatok. Újra egy véres paraszt fekszik előtte. Egy bárány sír emberi han­gon. Istenem, mit akarsz velem? Kínosan vergődik, ordítani szeretne. Aztán halvá­nyodni kezdenek a képek. A sebláz meleg borzongatásai jönnek, csodálatos kelle­mesen süllyed el lassan körötte minden. Hangosan horkol a csendben. Valami, nagy határozatlan fénnyesség­­re ébred. Mi az? Hol van? Mintha lángra lobbant volna körötte minden. Talán az Ikonosztáz kapui lángolnak előtte. No, a nagy fekete Mária kép is itt van a lá­bainál. Csillog-villog a gömbölyű ezüst­­szív. Óh, mennyi gyertya! És mennyien veszik őt körül. No, hisz az istállóban van, hosszúhajú parasztok tolongnak körötte meghajolva a geren­dától. Hogy ragyog az arcuk a fényben, mely besugározza az odú minden zugát, szinte angyali világosság van. Óh, mi­lyen boldog most ő, csak egyszer hozzá­juthatna és elmondhatná mindezt. Mint­ha még mindig a szivén érezné a sok te­kintetet. Határozatlan és testetlen örö­mök remegnek szivében. Angyali vilá­gosság van. Mintha egy fényes űrben le­begne. Énekelni kezdenek. Velük énekel, tisz­tán, kivehetően, mintha értené nyelvü­ket. Kicseng a hangja a kórusból, cseng­ve szárnyal, fönn, fönn, magasan és tisz­tán, mint egy mindentől megszabadult lélek. Fehérszakállú papok jönnek füstö­lővel, csengetyű szól és lassan-lassan tömjénfelhők borítják el a fényességet, minden összekavarodik a fehéren világí­tó ködben, csak messze-messze látni ha­tározatlan lángolásokat. Aki azon az éjszakán elment az istálló mellett, örökös énekszót hallott belülről. A csodatevő Mária képét is elvitték már rég onnan, a szent papok is aludni tér­tek, de az odú sötétjében folyton csengett tisztán, magasan: — Óh, Mária miloszteva! Felülve énekelt az idegen, szemei csil­logtak a sötétben, mindig lázasabban, lá­zasabban rajongott a hangja. Mind messzebb, messzebb hallatszott a falu csendjében: — Óh, Mária miloszteva! Másnap reggel azt beszélte a nép, hogy a Boldogságos Szűz az éjszaka ott járt az istállóban az idegennél. — Egy öreg nyavalyatörős asszony, aki éjfélkor szent földért ment a templom küszöbé­hez csuporkájával, saját szemével látta, amint hosszú palástjával keresztülsuhant az udvaron. Látta, amint tűzesőben jött, sok-sok ragyogó szikra hemzsegett köröt­te. Egy nagy misekönyvön hozta a Jé­zuskát, épen olyan birsalmaalakú korona volt a fején, mint a templomi képen. Kö­rötte angyalok suhogtak, tüzes kék ingek­ben, fénylett az ingük, mint a holdvilág­, cifra faggyú gyertyákat hoztak kezükben. Arra is esküszik, hogy Szent Péter és Szent Icinád is ott jöttek a menetben, földet sepert a szakálluk és színarany füstölő meg kereszt csörgött a kezük­ben. — Mindjárt láttuk, hogy szent ember volt, — magyarázták a parasztok. — Talán maga az egyik apostol, — tü­­nődözött az egyházfi, — hiszen éppen a múltkor beszélte Bazil atyuska, hogy szentek néha a földön járnak, koldusok alakjában. Nem csoda, ha este már azt követelte a nép a klastromi atyáktól, hogy papi díszben gyertyákkal hozzák ki a sebláz­tól kiszederjesedett holttestet. Aztán sze­kérre rakták, koporsóját beborították drága miseruhákkal. És énekelve vite ki a falu népe a hegyek közül a messzi­­messzi síkra, hol nagy hasas fellegek bo­­lyonganak és napfoltok suhannak végig. Napokig vitték hangos énekszóval. Még egyszer csak a párás ég alján, mint egy tenger szélén felbukkantak a szent város hagymakupolái Sok-sok aranygomb egymás hegyén-hátán csillogva, mint a szappanbuborékok. Ott temették el a legnagyobb kolostor templomában a többi szent közé. kkögen sörlap Este a gyártelepen A nap leszállt. Köröskörül az emberi szenvedés is elcsendesedett. Némultan áll a nyár. Sötét van. Csak a hold terül szét az ágon, mint a pávamadár; szemkápráztatón, bőségesen. Ó, sugárzás! Én a munka fáradt gyermeke vagyok. Pihenni szeretnék. Pihenni. Most azonban mindannyiunknak harcolni kell! Harcolni a nagy kertvárosokért, ahol majd nyugodalmas házak mosolyog­______­­nah . . . * Szerzőnek most megjelent kötetéből. Irtják az erdőt A hegy pereméről tekintek a völgybe. Tizenkét domboldal fekszik előttem s mindegyikről a favágók nehéz fejszecsapásait hallani... Irtják az erdőt. Irtják az erdőt és hirtelen megdobban a­­szívem­. . . Valamikor ott volt az én állandó tanyám, ahol most már csak a kecskerágók piros­­lámpája ég. Onnan néztem a tarka felhőkaravánt! Onnan vágytam a messzeség felé! Onnan! Onnan! ahol most már csak a kecskerágók piros­­lámpája ég. VERSEK* Írta: SIMON ANDOR csalódott veréb a rádió mikrofonja előtt Vanzetti a park Monceauban Páris, augusztus 19. Nem igaz, hogy manapság nincsenek gyerekek. Az összes párisi kertek teli vannak velük. És a templomok előtt gondosan elkerített udvarok állanak a rendelkezé­sükre, ezel a felirattal: „Csak gyerekek­nek!“ Ma délután a Parc Monceauban jár­tam. Régi, régi park, romokkal, szob­rokkal, tóval és a tavon hattyúk, vad­­kacsákat vegyesen. Gyerekek paradicso­ma. — A szegény gyerekeké. Mert a gazdag gyerekek most Dauvilleben lu­bickolnak. De nálunk a gazdag cseme­ték se élnek ilyen boldogan, mint itt a proletárok. Az öreg fák derekát a leg­izmosabb legény se tudná átölelni. A le­vegőt mintha az őserdőből hozták volna. Rigó az több látható, mint a mezőkön, mert itt az Állatvédő Liga védelme alatt állanak és a rigó tisztában van ezzel, éppen ezért nyugodtan szaporodik, fü­tyül és este bátran hunyja álomra sze­meit, nem kell neki felelőtlen elemektől tartani. És a vénkisasszonyok! Igazi, csalódott, puritán vénkisasszonyok — Yvonne! Nem megy a vízből? — Henri! Ereszd el a farkát, mert ha­rapós! De Henri azért se ereszti, mire az eb csaholni kezd vésztjóslóan és a kisasz­­igy vesződik egész nap idegen embe­rek rajkóival. A költő, akinek verssoraira már alig emlékeznek, a márványba faragott köl­tő lehunyt szemekkel sütkérezik a na­pon. A­­­eje búbján, szép göndör már­ványhajában galambok tollászkodnak és a lábai előtt, a gyepen, üres szardiniás dobozok, mintha hódolata jeléül helyez­te volna oda valaki. Ezek közül a gye­rekek közül egyik se akar majd költő lenni. Sokkal reálisabbak. A­ szökőkút csobog, a padokon fáradt munkások sakkoznak. Azt mondja az egyik: — Amerikában megint felrobbantottak egy templomot! — Sacco és V­anzetti... — Jó, jó — hördül fel a másik — rendben van, ők ártalanok, de hogy jön hozzá az a másik száz ártatlan ember, akik szintén nem vétettek semmit, hogy most Sacco és Vanzetti miatt halálra se­besül­jön az elvtársak bombájától? — Hja, a demonstráció ... A nyári vendéglő terraszán felharsant a zene. A középen mikrofon, amely a muzsikát szétkiabálja a világba. Mellet­te tábla, nagy betűkkel: Kéretik csend­ben lenni! Ez a mikrofon miatt van, amely nagyon szenzibilis és a­z­égcseké­­­lyeb zörejre is reagál. Félkaréjban böl­csők sorakoznak, pihenő nevelőnőkkel a volánnál, akik a zenét szürcsölik szom­jasan. Csend, a fák is lélegzetvisszafojt­va susognak és ekkor, valahonnan a ma­gasból, egy félájult veréb hullott alá. Egyenesen a mikrofonra szállott, mintha Védelmet keresne. Ugyanekkor ott ter­mett egy veréb-dada is, amely a hölgy nyomába szállott és lázasan csiripelni kezdett a verébnő fülébe. Ki tudja, mi­lyen ajánlatokkal üldözte? De a másik hallani sem akart a dologról és undorral elrepült. A Isis temperamentumos francia veréb egyedül maradt a helyszínen és a rádió mikrofonján szétcsiripelte hallat­lan bánatát az egész világon. Egy csalódott veréb a Pare Monceau­ban ! Hátha meghallja valahol Kamcsatká­ban, vagy Am­erikában egy másik pár­­talan veréb?... (T. I.) . szony ép jókor ér oda: az ingerült ku­tya az ő lábikrájába kap Henrié helyett. Értesítem a nagyérdemű közönséget, hogy késműves és műkőször­üs műhelyemet Széchenyi u.­­5. sz. alól Rákóczi­ u. 2. (kapu) alá helyeztem át kések, ollók, ezüst evőeszközök, orvosi műszerek és minden e szakmába vágó munkát pontosan eszközlök A nagyérdemű közönség szives pártfogását kérve, tisztelettel »az A O £1 17 S7 TTE Dll^ késamivel és műköszörüs IV! nL M d Mut "S. U ii fii & I», Rákóczi u utca 2. szám &&M VIII 20

Next