Felsőmagyarországi Reggeli Hirlap, 1936. március (45. évfolyam, 51-75. szám)

1936-03-22 / 69. szám

1936. III. 22. (! Hofi!Uh­ait!) Lábsülyedése van? láb­ai „Hol kezdődik a zenekultúra (­ oh­onMis) A Magyar Jövő múlt vasárnapi számában „Hol kezdődik a zenekul­túra“ cím alatt közlemény jelent meg­, amelynek írója Hajdú Béla, élesen fájlalja, hogy a hivatalos ze­nekultúra a mai kor problémáival semmi közösséget nem érez, a kor­szerűség vágányain előre száguldó muzsikusokat nem részesíti támo­gatásban, abból a célból, hogy azok lelki közösségbe léphessenek az em­bermilliók tömegeivel. Ennek okát pedig abban látja, hogy a zenekul­túrát képviselő „beavatottak társa­sága“ még mindig az általa kisajá­tított és a közönségre ráerőszakolt klasszikus zeneszerzőkön rágódik, az 50—100 év előtti zenei alkotáso­kat könyökbe­ szántó unalmassággal ócska gramofonlemezekként ismé­telgeti s ami még­ nagyobb baj, ezt még csak nem is művészi meggyő­ződésből teszi, hanem sznobizmus­ból, mert érdemtelenül magas polc­ra helyezve kedvenceit, csak színleli azt, hogy valóban értékeli és élvezi őket, hazugságba és önámításba csalván ezáltal közönségét is. Az eredmény az, hogy zenekultúránk helyben topog, tehát nincs. E radikális művészet­politikai ál­lásfoglaláshoz legyen szabad egy pár szót hozzászólni. Mindenkinek egyet kell érteni az­zal az állásponttal, hogy a korszerű művészi törekvések figyelembe nem vétele, azok részéről, akik e törek­véseket hivatva volnának előmozdí­tani, különösen akkor, ha ember­milliók várják azt, bűnös mulasz­tás. A művészet bizonyos tekinte­tekben valóban állandó fejlődés és e fejlődéssel szemben egyetlen kul­­túrtényező sem helyezkedhet pasz­­szív álláspontra. Kérdem azonban, meg­kívánja-e ez a fejlődés, hogy a múltbeli érté­kek lomtárba helyeztessenek, meg­engedhető-e, hogy a korszerű törek­vések érvényesülése érdekében az elmúlt korok lángelméi feláldozhas­sanak?— A közleményéből félreért­hetetlenül kiolvasható a szándék, hogy az olyan elkönyvelt értéket, mint pld. Arany Toldira, véglege­sen a középiskolák tanóráira, az ál­tala is említett Bachot, Mozartot pedig az agyonhallgatás múzeumá­ba kellene száműzni. Vagy ha ilyen messzire mégsem lehetne menni, leg­alább is kritikai revízió alá kellene venni őket, mert véleménye szerint „az örökös trónra ültetett klasszi­kusok ugyanúgy kihívják a kriti­kát maguk ellen s éppoly távol ál­lanak az abszolút tökélytől, mint minden ma élő művész“. Való igaz, h a földi ember csak vágyakozni tud a tökéletességre, elérni azt talán so­hasem fogja, de az még bizonyo­sabb, hogy még a vágyakozástól is távol áll az a ma élő művész, aki az elmúlt korok nagyságainak kritizá­­lásával kezdené munkáját. A cikk­írót, mint festőművészt sem úgy is­merjük, hogy egyet is megfestett volna képei közül, ha az lett volna az ára, hogy Tizian vagy Rem­brandt alkotásainak örökértékét ki­sebbítse. ő, aki egyúttal kritikus is, jól tudja, hogy két különböző do­log ítéletet mondani a régiekről és újat alkotni, amely utóbbi esetben a művész legfeljebb nem követi a múlt mestereit, de azért nem kiseb­bíti individuális értékeiket. Miért kívánja tehát a korszerűség érdeké­ben, hogy a zeneművészet klasszi­kus nagyjai némuljanak el a meg­szigorított kritika súlya alatt? Ha a mai kor muzsikus lángelméi való­ban lángelmék, Bach vagy Mozart megtépázása nélkül is azok és a klasszikusok mellett fognak érvé­nyesülni, nem pedig azok rovására és nincs a világnak az a „kultur­­banszövetkezete“, amely érvényesü­lésüket megakadályozhatná. Maga Bach, Mozart és a többiek is így érvényesültek annak idején és hogy a zenei „beavatottak társasá­ga“ még ma is reájuk esküszik, ez inkább kritikán felüli zsenialitásuk mellett bizonyít, mintsem amellett, hogy a beavatottak sznobok és ön­ámítók volnának. Koruknak ezer és ezer muzsikusa közül választották ki ezeket a szellemóriásokat s 100— 150 év zenei irányítóinak egyöntetű ítélete abszolút értéküségükről ta­lán mégis csak autentikusabb­ véle­mény, mint az a körülmény, hogy a mai közönség egy része unalmas­nak érzi őket. Félreértés ne legyen, nem védőbeszédet akarok tartani a XVIII. és XIX. század muzsikus nagyságai mellett, mert arra nin­csen azoknak semmi szükségük és szavakkal különben sem lehetne bi­zonyítani zsenialitásukat. Ha valaki egy zeneműben a maga erejéből nem tudja felfedezni az örökéletű elemet, nincs más eszköz, amellyel megértésre lehetne bírni, mint maga a zenemű, amelyet pedig nem ért az illető. Vájjon ez a meg nem értés nem kézzelfoghatóbb magyarázata-e a klasszikusokkal szemben jelentke­ző unalomnak, mint „az öntudatos előretörtetés vágya?“ Én ezt az unalmat nagyon hasonlónak talá­lom ahhoz, amely egy-egy maga­sabb nívójú vallási vagy filozófiai előadás alkalmával szokta elfogni Filléres takarítás Parketsúrolószappan-------kg. P 0’48 Vera beeresztő viasz — kg. P 0’80 Vera parkett és padlópaszta'dkg. P 0’40 Vera bútorpaszta —-------dkg. P 0’06 Diadal tisztitópor festett bú­torhoz ----------------— dkg. P 0.04 Csillag fémtisztitó (réz, ezüst) dkg. P 0­ 01 Vera kádtisztítópor — — dkg. P 0’01 Zománcfesték minden szinben kg. P 1’48 Linóleum padló lakkfesték kg. P 1’80 (hajfesték sűrűn kimérve kg. P —­90 től P 1-—■ ig Brunolin----------------­ — dkg. P 0 01 Terpentin-----------— 10 dkg. P 0’12 Firnis s.a.---------------------kg. P 1 28 Poloskairtó terpentin — str. P 0 48 m­m IMRE Széchenyi u. 10 festékkereskedő Telefon 13-29 Rovarirtó, molyirtó-------dkg. P 0.04 Vera szinszappan 62° o Va kg. P 0’40 Vera terpentinszappan Va kg. P 0’48 Kristály áztatópor 10 dkg. P 0’04 Kristály mosópor (clórmentes) 10 dkg. P 0’12 Súrolókefe reklámár — — P 0’16 Ruhamosókefe reklámár — P 016 Parkettkefe reklámár — — P 0’80 Parkettkefe extra, kínai — P 1’20 Szőnyegkefe — — — — P 0’76 Closetkefe — — — — — P 0‘76 Kályhafényesítő kefe---------------P 0’18 Fogkefe la celluloidnyelű — P 0’32 Sárkefe — — — — — p 0­ 14 Férfi hajkefe — — — — P 0’50 Női hajkefe — — — — P 0‘56 Vera cipőpaszta felárban 10,18,40,75 filléres fadobozokban a publikumot. Miért nem unatkozik a közönség akkor, amikor Offen­bach kánkánját vagy Strauss ke­­ringőit hallgatja, pedig nemsokára ezeknek is eljön a centennáriumuk s korszerűségüket régen elvesztet­ték. A szellemi távolmaradás a klasz­­szikusoktól mindenesetre elfogad­hatóbb oka annak a magas válasz­­­tófalnak, amely a hivatalos zene­kultúra és a tömegek között áll, mint az, amit Hajdú Béla mond, hogy a kor és a nép lelke jóval előbb jár Mozartnál, Bachnál és a többieknél. Ha így állna a dolog, akkor Beethoven utolsó vonósné­gyesei nem mennének még ma is zenei rejtvényszámba a közönség számára s a mai kor rohanó­ szel­lemvilágát valóban zseniális és új­­szerű eszközökkel kifejező zenei lángelmék érvényesülését és az em­­bermilliókkal való lelki közösségbe lépését nem gátolná éppen az a tö­meg, amelyet Hajdú Béla a korsze­rűség jegyében védelmébe vett. Ha valaki kételkednék ebben, olvassa csak el az úgynevezett „rádiópana­szokat“, amelyek a „komoly“ klasz­­szikus zene helyett korántsem Stra­­vinszkyt vagy Bartókot követelik, hanem a minél több „könnyű ze­nét“. Részvétlenség­be vagy kudarc­ba fulladt hangversenyek szinte ex­­perimentumszerűleg bizonyítják, hogy a közönség zöme a modern zeneszerzők bonyolult, formakereső nyelven közölt mondanivalóival szemben sokkal értetlenebbül áll, mint a klasszikusokkal szemben. (Itt akadnak aztán igazán sznobok és önámítók, akik színlelik a vele-csak félig öntudatlan ösztöneivel és vágyaival tud valamelyes kapcso­latot találni a zseniális korszerű művekkel s egyelőre nem tart ott, hogy intelligenciájával is felfedez­ze saját magát és saját korát ben­nük. Erre mégis csak hivatottabbak a beavatottak, akiknek éppen a klasszikusokkal való lelki közössé­ge a garancia arra, hogy méltá­nyolni és segíteni fogják az arra ér­demes új zenei törekvéseket. Egyik zseni nem ellensége a másiknak s aki Bachban és Mozartban megta­lálta a felsőbbrendű elemet, annak nem érdeke azt eltagadni és nem is fogja Bartók Bélában sem. Legfel­jebb lassítja a felismerést a köte­les óvatosság, amelyet a modern művészi áramlatokkal szemben ép­pen a sznobizmus elkerülése végett tanúsítanunk kell. Az újszerű él­ményekről csak akkor mondhatunk végleges ítéletet, ha már túl­ra­ Tekintse meg feltétlenül FIAT összes modelljeit a Budapesti Automobil Kiállításon március 25-április 5. Körzetképviselet: R­einer László cég, Miskolc érzést, akik esküsznek Honeggerre vagy Schönbergre, anélkül, hogy egy hangot is értenének belőlük!) Vajjon nem elfogadhatóbb magya­rázata ez annak, hogy a mai kor muzsikus lángelméit semmiféle tö­meg nem követi, mint a „beavatot­tak társaságának elefáncsonttorony­­ba való zárkózást?“­ A tömeg, éppúgy, mint a klasszi­kusok esetében, ebben az esetben is­ merHHit­el fem­ fi­atül tőbbet ha napi ételét jóízűen fogyasztja el. Ne tévessze szem elől, hogy az élvezet, amit egy csésze FRANCK kávépótlékkal ízesített KNEIPP maláta­­kávé elfogyasztása kelt, kellő beosztás útján mindig beállítható az olcsó és tápláló étkezéshez. Különösen­ a tahiféhofofjitafi ajánlható­. a­ gyunk rajta, mert amíg benne élünk, könnyen túl is becsülhetjük. A klasszikusoknak is 100—150 év el­múlása fémjelezte munkájuk érté­két. S bár egyetlen alkalmat sem szabad elmulasztani az új eszmék kipróbálására, ez ne jelentse a fel­tétel nélküli hozzászegődést, még kevésbé a régi istenek porbadönté­­sét. Mert amilyen hiba a klasszi­kusok kizárólagos kultusza, — Haj­dú Béla szerint, — még nagyobb hi­ba volna a még forrongásban lévő zenei irányokhoz való végleges át­­pártolás. ’ Nézetem szerint a zenekultúra még most sem fejezte be azt a fel­adatát, hogy a klasszikusokat adja a világnak. Sőt azt is merhetnők állítani, hogy ezt a feladatot soha­sem is lehet befejezni. A klasszikus zsenik művei (természetesen nem mindegyik) az abszolút érték időt­lenségének jegyében születtek s igy nem függvén az időtől (mint pld. a divatzene), sohasem válhatnak el­avultakká. A minduntalan vissza­térés hozzájuk nem beteges „larpur­­lar“ szenvedély és nem helyben to­­pogás, hanem az örökérvényű for­rásokhoz való folyamodás, a közön­séggel szemben pedig újból és újból való kísérlet arra, hogy minden ko­rok gyermekei a művészi igazság szeretetére megtaníttassanak. Szendy Lajos.

Next