Felsőmagyarországi Reggeli Hirlap, 1936. március (45. évfolyam, 51-75. szám)
1936-03-22 / 69. szám
1936. III. 22. (! Hofi!Uhait!) Lábsülyedése van? lábai „Hol kezdődik a zenekultúra ( ohonMis) A Magyar Jövő múlt vasárnapi számában „Hol kezdődik a zenekultúra“ cím alatt közlemény jelent meg, amelynek írója Hajdú Béla, élesen fájlalja, hogy a hivatalos zenekultúra a mai kor problémáival semmi közösséget nem érez, a korszerűség vágányain előre száguldó muzsikusokat nem részesíti támogatásban, abból a célból, hogy azok lelki közösségbe léphessenek az embermilliók tömegeivel. Ennek okát pedig abban látja, hogy a zenekultúrát képviselő „beavatottak társasága“ még mindig az általa kisajátított és a közönségre ráerőszakolt klasszikus zeneszerzőkön rágódik, az 50—100 év előtti zenei alkotásokat könyökbe szántó unalmassággal ócska gramofonlemezekként ismételgeti s ami még nagyobb baj, ezt még csak nem is művészi meggyőződésből teszi, hanem sznobizmusból, mert érdemtelenül magas polcra helyezve kedvenceit, csak színleli azt, hogy valóban értékeli és élvezi őket, hazugságba és önámításba csalván ezáltal közönségét is. Az eredmény az, hogy zenekultúránk helyben topog, tehát nincs. E radikális művészetpolitikai állásfoglaláshoz legyen szabad egy pár szót hozzászólni. Mindenkinek egyet kell érteni azzal az állásponttal, hogy a korszerű művészi törekvések figyelembe nem vétele, azok részéről, akik e törekvéseket hivatva volnának előmozdítani, különösen akkor, ha embermilliók várják azt, bűnös mulasztás. A művészet bizonyos tekintetekben valóban állandó fejlődés és e fejlődéssel szemben egyetlen kultúrtényező sem helyezkedhet paszszív álláspontra. Kérdem azonban, megkívánja-e ez a fejlődés, hogy a múltbeli értékek lomtárba helyeztessenek, megengedhető-e, hogy a korszerű törekvések érvényesülése érdekében az elmúlt korok lángelméi feláldozhassanak?— A közleményéből félreérthetetlenül kiolvasható a szándék, hogy az olyan elkönyvelt értéket, mint pld. Arany Toldira, véglegesen a középiskolák tanóráira, az általa is említett Bachot, Mozartot pedig az agyonhallgatás múzeumába kellene száműzni. Vagy ha ilyen messzire mégsem lehetne menni, legalább is kritikai revízió alá kellene venni őket, mert véleménye szerint „az örökös trónra ültetett klasszikusok ugyanúgy kihívják a kritikát maguk ellen s éppoly távol állanak az abszolút tökélytől, mint minden ma élő művész“. Való igaz, h a földi ember csak vágyakozni tud a tökéletességre, elérni azt talán sohasem fogja, de az még bizonyosabb, hogy még a vágyakozástól is távol áll az a ma élő művész, aki az elmúlt korok nagyságainak kritizálásával kezdené munkáját. A cikkírót, mint festőművészt sem úgy ismerjük, hogy egyet is megfestett volna képei közül, ha az lett volna az ára, hogy Tizian vagy Rembrandt alkotásainak örökértékét kisebbítse. ő, aki egyúttal kritikus is, jól tudja, hogy két különböző dolog ítéletet mondani a régiekről és újat alkotni, amely utóbbi esetben a művész legfeljebb nem követi a múlt mestereit, de azért nem kisebbíti individuális értékeiket. Miért kívánja tehát a korszerűség érdekében, hogy a zeneművészet klasszikus nagyjai némuljanak el a megszigorított kritika súlya alatt? Ha a mai kor muzsikus lángelméi valóban lángelmék, Bach vagy Mozart megtépázása nélkül is azok és a klasszikusok mellett fognak érvényesülni, nem pedig azok rovására és nincs a világnak az a „kulturbanszövetkezete“, amely érvényesülésüket megakadályozhatná. Maga Bach, Mozart és a többiek is így érvényesültek annak idején és hogy a zenei „beavatottak társasága“ még ma is reájuk esküszik, ez inkább kritikán felüli zsenialitásuk mellett bizonyít, mintsem amellett, hogy a beavatottak sznobok és önámítók volnának. Koruknak ezer és ezer muzsikusa közül választották ki ezeket a szellemóriásokat s 100— 150 év zenei irányítóinak egyöntetű ítélete abszolút értéküségükről talán mégis csak autentikusabb vélemény, mint az a körülmény, hogy a mai közönség egy része unalmasnak érzi őket. Félreértés ne legyen, nem védőbeszédet akarok tartani a XVIII. és XIX. század muzsikus nagyságai mellett, mert arra nincsen azoknak semmi szükségük és szavakkal különben sem lehetne bizonyítani zsenialitásukat. Ha valaki egy zeneműben a maga erejéből nem tudja felfedezni az örökéletű elemet, nincs más eszköz, amellyel megértésre lehetne bírni, mint maga a zenemű, amelyet pedig nem ért az illető. Vájjon ez a meg nem értés nem kézzelfoghatóbb magyarázata-e a klasszikusokkal szemben jelentkező unalomnak, mint „az öntudatos előretörtetés vágya?“ Én ezt az unalmat nagyon hasonlónak találom ahhoz, amely egy-egy magasabb nívójú vallási vagy filozófiai előadás alkalmával szokta elfogni Filléres takarítás Parketsúrolószappan-------kg. P 0’48 Vera beeresztő viasz — kg. P 0’80 Vera parkett és padlópaszta'dkg. P 0’40 Vera bútorpaszta —-------dkg. P 0’06 Diadal tisztitópor festett bútorhoz ----------------— dkg. P 0.04 Csillag fémtisztitó (réz, ezüst) dkg. P 0 01 Vera kádtisztítópor — — dkg. P 0’01 Zománcfesték minden szinben kg. P 1’48 Linóleum padló lakkfesték kg. P 1’80 (hajfesték sűrűn kimérve kg. P —90 től P 1-—■ ig Brunolin---------------- — dkg. P 0 01 Terpentin-----------— 10 dkg. P 0’12 Firnis s.a.---------------------kg. P 1 28 Poloskairtó terpentin — str. P 0 48 mm IMRE Széchenyi u. 10 festékkereskedő Telefon 13-29 Rovarirtó, molyirtó-------dkg. P 0.04 Vera szinszappan 62° o Va kg. P 0’40 Vera terpentinszappan Va kg. P 0’48 Kristály áztatópor 10 dkg. P 0’04 Kristály mosópor (clórmentes) 10 dkg. P 0’12 Súrolókefe reklámár — — P 0’16 Ruhamosókefe reklámár — P 016 Parkettkefe reklámár — — P 0’80 Parkettkefe extra, kínai — P 1’20 Szőnyegkefe — — — — P 0’76 Closetkefe — — — — — P 0‘76 Kályhafényesítő kefe---------------P 0’18 Fogkefe la celluloidnyelű — P 0’32 Sárkefe — — — — — p 0 14 Férfi hajkefe — — — — P 0’50 Női hajkefe — — — — P 0‘56 Vera cipőpaszta felárban 10,18,40,75 filléres fadobozokban a publikumot. Miért nem unatkozik a közönség akkor, amikor Offenbach kánkánját vagy Strauss keringőit hallgatja, pedig nemsokára ezeknek is eljön a centennáriumuk s korszerűségüket régen elvesztették. A szellemi távolmaradás a klaszszikusoktól mindenesetre elfogadhatóbb oka annak a magas választófalnak, amely a hivatalos zenekultúra és a tömegek között áll, mint az, amit Hajdú Béla mond, hogy a kor és a nép lelke jóval előbb jár Mozartnál, Bachnál és a többieknél. Ha így állna a dolog, akkor Beethoven utolsó vonósnégyesei nem mennének még ma is zenei rejtvényszámba a közönség számára s a mai kor rohanó szellemvilágát valóban zseniális és újszerű eszközökkel kifejező zenei lángelmék érvényesülését és az embermilliókkal való lelki közösségbe lépését nem gátolná éppen az a tömeg, amelyet Hajdú Béla a korszerűség jegyében védelmébe vett. Ha valaki kételkednék ebben, olvassa csak el az úgynevezett „rádiópanaszokat“, amelyek a „komoly“ klaszszikus zene helyett korántsem Stravinszkyt vagy Bartókot követelik, hanem a minél több „könnyű zenét“. Részvétlenségbe vagy kudarcba fulladt hangversenyek szinte experimentumszerűleg bizonyítják, hogy a közönség zöme a modern zeneszerzők bonyolult, formakereső nyelven közölt mondanivalóival szemben sokkal értetlenebbül áll, mint a klasszikusokkal szemben. (Itt akadnak aztán igazán sznobok és önámítók, akik színlelik a vele-csak félig öntudatlan ösztöneivel és vágyaival tud valamelyes kapcsolatot találni a zseniális korszerű művekkel s egyelőre nem tart ott, hogy intelligenciájával is felfedezze saját magát és saját korát bennük. Erre mégis csak hivatottabbak a beavatottak, akiknek éppen a klasszikusokkal való lelki közössége a garancia arra, hogy méltányolni és segíteni fogják az arra érdemes új zenei törekvéseket. Egyik zseni nem ellensége a másiknak s aki Bachban és Mozartban megtalálta a felsőbbrendű elemet, annak nem érdeke azt eltagadni és nem is fogja Bartók Bélában sem. Legfeljebb lassítja a felismerést a köteles óvatosság, amelyet a modern művészi áramlatokkal szemben éppen a sznobizmus elkerülése végett tanúsítanunk kell. Az újszerű élményekről csak akkor mondhatunk végleges ítéletet, ha már túlra Tekintse meg feltétlenül FIAT összes modelljeit a Budapesti Automobil Kiállításon március 25-április 5. Körzetképviselet: Reiner László cég, Miskolc érzést, akik esküsznek Honeggerre vagy Schönbergre, anélkül, hogy egy hangot is értenének belőlük!) Vajjon nem elfogadhatóbb magyarázata ez annak, hogy a mai kor muzsikus lángelméit semmiféle tömeg nem követi, mint a „beavatottak társaságának elefáncsonttoronyba való zárkózást?“ A tömeg, éppúgy, mint a klasszikusok esetében, ebben az esetben is merHHitel fem fiatül tőbbet ha napi ételét jóízűen fogyasztja el. Ne tévessze szem elől, hogy az élvezet, amit egy csésze FRANCK kávépótlékkal ízesített KNEIPP malátakávé elfogyasztása kelt, kellő beosztás útján mindig beállítható az olcsó és tápláló étkezéshez. Különösen a tahiféhofofjitafi ajánlható. a gyunk rajta, mert amíg benne élünk, könnyen túl is becsülhetjük. A klasszikusoknak is 100—150 év elmúlása fémjelezte munkájuk értékét. S bár egyetlen alkalmat sem szabad elmulasztani az új eszmék kipróbálására, ez ne jelentse a feltétel nélküli hozzászegődést, még kevésbé a régi istenek porbadöntését. Mert amilyen hiba a klasszikusok kizárólagos kultusza, — Hajdú Béla szerint, — még nagyobb hiba volna a még forrongásban lévő zenei irányokhoz való végleges átpártolás. ’ Nézetem szerint a zenekultúra még most sem fejezte be azt a feladatát, hogy a klasszikusokat adja a világnak. Sőt azt is merhetnők állítani, hogy ezt a feladatot sohasem is lehet befejezni. A klasszikus zsenik művei (természetesen nem mindegyik) az abszolút érték időtlenségének jegyében születtek s igy nem függvén az időtől (mint pld. a divatzene), sohasem válhatnak elavultakká. A minduntalan visszatérés hozzájuk nem beteges „larpurlar“ szenvedély és nem helyben topogás, hanem az örökérvényű forrásokhoz való folyamodás, a közönséggel szemben pedig újból és újból való kísérlet arra, hogy minden korok gyermekei a művészi igazság szeretetére megtaníttassanak. Szendy Lajos.