Mohács és Vidéke, 1894 (13. évfolyam, 1-53. szám)
1894-01-07 / 2. szám
Harmadik jelenet. Költészet és előbbiek. Költészet. Légy üdvözölt derék lovag s ti híveim, Kell térdedről fel koszoruzott költőm, Igaz vonzódásod hozzám jól ismerem. (Hegedős feláll.) Komáromi kies berekbe hívtalak, Hogy itt veled nagy elhatározásomat S szent titkomat közölhessem , megérdemled Te ezt, ki e hazának legjobb dalnoka Valál s kinek magasan szárnyaló dalán Oly nagy vigaszt talált ez elárvult szegény Magyar nemzet — de sok viharos századon. Halljad tehát: A népedet szörnyű, vészes Nagy óceán halált hozó hullámai — Talán le sem igázható erejükkel — Csapják folyton köröskörül, mint elhagyott És már biztos prédára szánt szigetecskét. Bizony mondom, régesrégen kihal e nép, Ha őt nem óvja meg ezer veszélyben is A magyarok nagy Istene kegyes karral! Támaszt tehát prófétákat közöttetek, A kik a végelpusztulás veszedelmén Vezérlik át erős kézzel, fénylő észszel Sokat gyötört magyar hazád’ és népedet. Negyedik jelenet. Úri hölgy (a háttérben megjelenik) és előbbiek. Költészet. Ma születik néped kebeléből e kis Helyen alig ismert szülök szerény ölén Ilyen próféta fénylő égi jelek közt. Csodát tevő pálcájával kősziklából Nem nyit forrást, se majd égből a kőtáblát Jehovától a népének nem hozza le, De szavával, meg lantjával csodát művel! Nagy Orpheus bájos regéje felújul: Kemény kövek helyett kösziveket Olvaszt meg e tündéri szép meséivel; De még nagyobb csodát teszen : zordon szivű Halálos ellenségeket varázsol át Igazi jó barátivá kis népének; Tisztelt leszen majd általa az egész föld . Kerekségén szerény, maroknyi nemzeted Szokása és napnál fénylőbb szép jelleme. A vészes óceán hullámai pedig Lecsendesülnek a költő szavaira; S a kis sziget dicső hazád — Így mentve lesz ! Hegedős. (Térdre hull a Költészet előtt.) Oh, áldott légy, ezerszer áldva, égi lény, A lábaidhoz porba hull kicsiny hived. (Megcsókolja a Költészet köntösét.) Költészet. Ti szép hölgyek, jörtek velem, álljuk körül A kicsi Jókai szerényke bölcsőjét. Szép homlokát megcsókolom ihlett ajkkal S a Népszerűség és Közvélemény pedig, Áldó kezekkel avassák fel őt nagygyá ! Jertek tehát. (Halk zene, Költészet, Népszerűség és Közvélemény el. Hegedős feláll.) Úri hölgy. (Előre jő, kezében könyvvel.) Taníts meg, óh, szeretni a költészetet egész szívvel, rajongással. Sejtő kedvem eddig is alig értett Csodás, titkos delejerő segélyével Vonzott a költészet szépséges és merész Fenségü szentelt csarnokába rég engem. — De ajtaját bezárva találtam mindég. Amint az égi lényeket hallám előbb, Tudom meg azt, a költő hogy mi hazánkban , Világitó toronytüze a magyarnak, Vezérkedő tüzoszlopunk a pusztában, Csendes békének idején egyetlen, mint igazi jó barát, A csaták zajában , A harsonánk, tüzet adó jó fegyverünk. Deli lovag, taníts meg, óh, szeretni a Költészetet egész hévvel, rajongással, v Hegedős. „Rajongással s egész szívvel" . . . tanítalak. Csalit, berek, hús erdemély lesz iskolánk. Madárzengés, virágillat mi kísérőnk Mindjárt e szép, bájos helyen kezdjük el hát, Kherabareá leányka, most nehéz leckénk. Úri hölgy. (Örvendezve.) No hát, kezdjük, gyorsan, hamar, — alig várom ... Hegedős. A tanítást előzze meg a fogadás . . . Úri hölgy. (A Hegedős szavába vág s esküre enneli jobbját.) . . . Erős szent esküvel fogadom én ma itt. Hazánknak művelődését, költészetét, Művészetét, irodalmát kitelhető Egész erőmből istáplom halálomig! Hegedős Előttetek a legszebb példa áll, hazám Leányai, e kis angyalt kövessétek ! . . . — No hát gyerünk a leckét megtanuljuk most. (Hegedős ób Úri hölgy el.) II. Szín. — Csarnok. — Első jelenet. Hegedős (a szín közepén lévő hátsó ajtón bejő) majd az Uri hölgy is jő. Hegedős. Ez ünnepély méltó a magyar nemzethez ! Nem hagy el a remény, hogy élni fog e nép. A sokat szenvedett ország kie a földön. Oly ország nem hanyatlik el, a nagyjait Mely fénynyel és koszorúval boritja el. Jó Istenem, mi volt e nép, — hacsak nézem — Száz esztendővel ezelőtt. Nyelvét dobás sutba el, sokat majmolt, de nem tanult. Az ősöktől maradt nemes szokásait Cserélte fel — mi tagadás — idegennel. Tudatlan volt, no meg szegény . . . kincsek között. Az volt a legszomorúbb, hogy Európának Sok népe közt jogok s törvény dacára is Nyomott s tűrt volt csak a törökverő magyar Nemzet. — De hát igaz hálával emelem A szivemet fői Istenhez, hogy most immár Virradni kezd ránk boldogabb hajnal kora! Es hát, a nemzet e szép ünnepén legyen A Költészet, jelen, — megyek e nemzőért Úri hölgy. (Ree) Te vagy valóban az, derék hegedősöm. Megiszmerélek, bár a szemeim gyengék. Fogadd újból köszönetem leckéidért. A mag, melyet elhintettél, rész földbe nem Talált én lelkemben! Hegedős. (Az Úri hölgy előtt meghajolva.) Oh honleány, tudom, Szent esküdet hogy megtartád csodálatos S embereret fölülmúló nagy hűséggel. De a miért Magyarhonunk örökre lesz Legfőképen hálás: a te dicső példád, Mely buzditá Magyarország leányait — A nemzeti nyelvet leggyászosabb idők Nehéz békéiban fenntartani jeles Költők s irók munkáinak babérai Díszes megünneplése által legjobban. Nagy honleány, jelenléted lesz’ legjogosbb helyen itt, hol nemzetünk nagy költőjét Fénynyel, diszszel, szívvel megünnepli majd. Magyar hölgyek, nagy Jókait ti tettétek Nagygyá önönmaga után első sósban! Úri hölgy. Most már menekülök dicséreted elől. Isten veled ! (indul.) Hegedős. Az ég veled, legjobb szivű Magyar aszszony ! (El.) Második jelenet. Magyar (küldöttségi tag) belép a hátsó középajtón s előbbi. Magyar. (Kitér az Úri hölgy utjából s a középajtóra mutat.) Kegyeskedjék ide, grófné ! Úri hölgy. Elkezdődött-e már az ünnepél, talán Már későn is jövök? Isten vele, uram! (El a közép ajtón.) Harmadik jelenet. Előbbi s mindjárt a Szerb (köldöttségi tag) fő elől, jobbról. Magyar. Magyar voltamra büszke vagyok igazán. Ez ünnepély minden gondolhatót bizony Felülmúl fényben és ragyogó pompában. Most itt jelen van az egész magyar nemzet. Szegény, gazdag, paraszt, nagy úr, nevesek A névtelenségnek homályában levők. Szerb. (Sietve bejo.) Elkéstem-e ? Magyar. Itt vagy te is ? Hozott Isten ! Szivemből örvendek, hogy téged is e nap Közöttünk megjelenni láthatálak jó Szerb testvérem! Velünk örülj, ma az öröm Legyen közös igaz baráti szivünkben. Feled nyújtott testvéri jobbomat fogadd, Mint uj, igaz, szent frigykötést a sírunkig, és Szerb. Költészet szép oltárinál a rút harag, — Mikép az áldozat gomolygó füstje is A meszeségre vész, — múljék el szivünkből! Sötét gyűlölködést szitának elleniük Mikizöttnnk s igy kebleinkbe a. Viszálynak gaz bürök magvát hintettek el. De már a lelketlen kufárokat egész Förtelmükben felismertük, a ravasz után Kicsalt bizalmunkat tehát most elvonjuk Török : leszen köztünk igy majd mindenkoron Szent béke és zavartalan egyetérés! (A Magyar és a Szerb kezet szorítanak ) Negyedik jelenet. Hajós [félve jós és előbbiek. Hajós. [Körültekintget.] No lám, hát itt vagyok. Vajh’ hát a parádé Itt leszen-e ? A fényes úr amoda lenn Idefelé igazított, Nini, amott Két kardos úr. Tudom most már, bizonyosan Szolgái lesznek annak az utcán álló Nagy úrnak a kapuba’ lent, kinek prémes Bundája van, de még süvege is pompás. Van akkora, mint nálunk egy paraszt-kémény. A járást itt ez úri szolgák megmondják. — . . . Izé, komerdiner nagyságos uraim, Fe’ jöttem én is, a parádékat hogy hát . . . Izé . . . megláthatnám. Komáromi vagyok, Jussom tehát itt lenni van, — úgy mondották. De meg hihessék számnak azt, Fabulának Vagyok az unokája én , a Jókai Téni úr nagyapámat nagyon jól ismeré. A szép mesébe’ róla is egész csodát beszél. Izé . . . nagy büszkeség van is bennem ! Ha Jókai téni úr azt megtudná, hogy én itten Vagyok bizony paroláznék velem. — De hát igaz a földimét ma csodanagy Pompával és aranyszókkal koronázzák A sok magyar poétáknak királyává, így hát le nem jöhet a pádimentumról. Körülnéz, majd ijedten. Nini a lányt elvesztettem. No, Klárikám Ne bomoly, merre vagy? Bizony dühös leszek Mindjárt, ha nem ugorsz tüstént nyakamba kis Galambom, cukros mandulám. Hol vagy tücsköm? . . . Nagy jó urak, leánykámat, ki elveszett, Nem láttatok ? Szép volt, akár csak egy tündér. A lányok közt, higyjétek el, ő nála szebb Nem volt soha. Nagy jó urak, keressétek, Magyar. [Tréfásan.] Fabulának rokonfiát segitnünk kell. A nagy terembe jöjj, leányodat talán Megleljük ott a sokaság soraiban. Gyere velem, vezetlek majd mindenfelé. Hajós. Ezerszer áldalak jóságodért, uram. [Menve, furcsa önérzettel.] . . . Komáromi vagyok, kevés jussom van hát . . . [El a közép-ajtón a Magyarral.] Ötödik jelenet. Szerb [küldöttségi tag], majd a hajós leánya. Szerb. Siet mindenki a nemzet ünnepségét Meglátni, hogy dicsekvően mondhassa el : Szép volt s dicső, a magyarhoz egész méltó. (Elmélát.) E költőjöket igazán irigyelem. (Büszkén.) De hát azért egész hátul . . . szerbem se áll! . . . . . . . . (Egy kis magábaszállás után.) A névtelen nagy guzsicások szép dala Az ősapák nagy küzdelmét fennségesen Dicsőíti az egész műveit világ előtt. Hős szerbjeim, a névtelen Hőmérők, hejh ! Örök időkre felírták villámtűzzel . . . Neveteket az égre föl . . . Márkónk mellé. Leány. Ez hát a hely, hol majd a nagy költőkirályt Megünneplik ! ?Sterb. (Félre.) Csinos leány, nagyon csinos ! Leány. Jó Istenem, a szivem úgy dobog, soh’sem Valék ilyen helyen s ily fényes ünnepen. Félek, pedig úgy vágytam rég e nap után. Nagyon boldog, de nagyon boldog is vagyok. Igen, hogy álmaim szent emberét mégis Megláthatom, ő volt mindig a legnagyobb Vágyódásom, szülőföldem e nagy fia. Szerb. Szép angyalkám, az ünnepélyre jött csendes Falucskájából fel ide, fővárosunk Pompáiba ? Leány. Faluból nem, Komáromból. Szerb. Ah ön . . . Komáromból ? Úgy hát, talán ön az? — Apust ugye a nép között veszité el ? Leány. Biz úgy, uram. Apus kissé — bevallhatom — Élénk legény és látni kell neki mindent. . . . így hát a nagy tolongás közt veszite el. Szerb. [Némileg csodálkozva.] Igen, de ő egészen egyszerű ; amig Ön szép leány .... akkor beszél .... mint úri hölgy ? ! Leány. [Nevetve.] No hát, igen ! — Ezt persze ön nem értheti. — Apus akarta, hogy járjak szorgalmasan Az iskolába és olvassak el mindent. Amit leány csak olvashat, de aztán meg Komáromi vagyok, kinek a földije Egy Jókai! Szerk. [Félre.] Nemcsak csinos, de élénk is. .. [Fenn.] Örömmel jött-e szép lánykám fel ide, A hol egész Magyarország im’ összejött ? Leány. Oh, hogy ilyet kérdezhetni még ! ? Az arcomról Hiszen leolvashatni azt, mi szivemet Betölti most. Örömmel jöttem e ? Az ég Olyan boldogságot, mit érezek, csupán Egyszer nyújt tán az embernek egész éstén. Lehet-e szebb s fenségesebb annál, hahogy Egész nemzet a költőjét koszorúval, Tömjénnel és térdhajtással ünneplei ? S az istenek ecsetjétől eredt ezen Festményt én is csodálhatom ihlett szívvel! Szerk. [Félre.] Nemcsak csinos, — nemcsak virgonc — de lelkes is ! Oh, ezt a lányt feledni én sohasem fogom. [Fenn.] Ha úgy tetszik, — az ünnepély kezdődik már.