Mohács és Vidéke, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1901-01-06 / 1. szám
XX. évfolyam. öt év szám. Mohács, 1901. januárius 6. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség: Kossuth utca 82/74. szám alatt. A lap szellemi részét illető közlemények ide küldendők. Kéziratok nem küldetnek vissza. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Előfizeti' dij '• Egész évre 8 korona. Fél évre 4 korona. Negyed évre 2 korona. Egyes szám ár 20 fillér. Kiadóhivatal • Brandl János könyvnyomdája Mohácson. A lapmegrendelések és hirdetések ide küldendők. Egyes példányok itt kaphatók. Hirdetések ára: Egész oldal 12 korona. Fél oldal 7 korona. Negyed oldal 4 korona. — Nyilttér petit sora 20 fillér. Olvasóinkhoz. A jelen számmal lapunk XX. évfolyamába lép. A múltban arra törekedtünk, hogy lapunkat tökéletesítsük, amennyire egy vidéki lap korlátolt eszközeivel lehetséges. Hogy mennyire közelítettük meg a célt, hz a közönség ítélete alá tartozik, mely — reméljük — nem lesz igazságtalan irántunk. Ha a t. közönség meg van elégedve működésünkkel, munkánk meg van jutalmazva. A jövőben is azok leszünk, akik eddig voltunk. Új programmra nincs szükségünk. Városunk, vidékünk és vármegyénk érdekeinek szolgálatába szegődvén, országos dolgokkal nem igen foglalkozunk ; de ha mégis foglalkoznánk — mert ehhez jogunk van ■— a szabadelvű párt jelenlegi vezére, a miniszterelnök által hirdetett elvek szelleme fogja tollunkat vezetni. Nem vagyunk senkinek lekötelezettjei, tehát függetlenek vagyunk minden irányban. Megmondjuk az igazat barátainknak is: nem leszünk igazságtalanok ellenfeleinkkel szemben sem. Utunk egyenes, vezérelvünk a hazaszeretet, becsület és tisztesség. Csak míg ezen az uton járunk, míg szenvtelen a lobogónk, csak addig kérjük. közönségünk anyagi és szellmi támogatását a jövőre nézve. A lap előfizetési dija marad a régi, mely lapunnk homlokán olvasható. Kérjük olvasóinkat az előfizetés megújítására S3 h di TCL lékot' beküldco esc. A „Mohács és Vidéke“ szerkesztősége és kiadóhivatala. A nemzetiségek s a nyelvkérdés. Az immár lehanyatlott tizenkilencedik század sokban a magyarság százada volt ugyan, de az hozta létre a nemzetségi kérdést is. A szabadságharcunk idején oly elfajult küzdelmet és annyi embertelenséget okozott nemzetiségi kérdés, mely a vér legrombolóbb szenvedélyeit kavarta föl, hitünk szerint háttérbe kezd szorulni; it11 elveszti lábai alól a talajt, melyen tenyés, az észszerűbb politika lehetetlenné teszi. hí.„. hazánkban élő, idegen nyelvet beszélő s ’fi génüt érző néptöredékek, az őket semmiképpen meg nem illető féktelenséggel — mert szabadságnak nem mondhatjuk — az ország kálival terjeszszék minden jogos és méltányos alapot nélkülöző aspirációikat és a haza érdekével homlokegyenest ellenkező oly célok elérésére törekedjenek, melyek ezer esztendeig nem jutoak senkinek eszébe, s hogy a török dúlás után hazánkba telepitett szláv és germán népek nekik ajándékozott földért és jogokért hálából ellenünk agyarkodjanak, könyhullatások köz panaszkodjanak, vagy tomboló indulatokkal küzdjenek ellenünk, azt állítva s azzal áltatván "«magukat, hogy hajdan, ezer esztendő előttt ő őseik bírták ezt a földet. Valóban csudálkoznunk kell a vakmerőségen, melylyel ilyesmit állítani lehet. Mert tudjuk ugyan, hogy Árpád bejöttekor laktak Magyarországon szláv népek, de azt is tudjuk, hogy az alföldi tótok, szerbek és svábok csak két század óta bírják a- - földet, a török kii°karodási tól fogva, as " mintegy ajándékul kapták. Ezek után nagy ideje, hogy végét vessék a jellemükre fényt éppen nem árasztó hálátlan hazafiatlanság, sőt hazaárulásnak joggal mondható szerepnek. Hogy a múlt évtizedekben oly mélyre ható következményei lehettek a nemzetiségi kérdések fölvetésének, azt a magyar nép elismerésre méltó türelmességének és szabadelvűségének, s a kormányok gyöngeségének kell tulajdonítani. S ennek dacára minduntalan „sérelmekről“ panaszkodtak a nemzetiségek. De hála az égnek, a nyelvi kérdések lassan-lassan elvesztik élüket, az idegen ajkú nemzetiségek nagy része nemzetünk felé hajlik, hozzá simul, elsajátítja nyelvünket és csak tartós békére van szükségünk, hogy sokkal erősebbek legyünk, mint valaha voltunk. Mert nézzünk csak körül! A kisebb-nagyobb német (s a felvidéki vagy alföldi tót) városok s a magyarsággal érintkező falvak lakossága szemlátomást magyarosodik. Sőt az alvidéken kétszáz év óta letelepült szerbek is, kiket Csernovics Arzén püspök vezérelt oda, szintén szemlátomást magyarosodnak. Mindenütt csak örvendetes haladást lehet tapasztalni e téren s ha mindazokat a törvényeket, melyek a magyar nyelv érdekében érvényesek, végre is hajtanak a kellő erélylyel, akkor még többre mehettünk volna. Valóban nyelvünket többé nem kell mitől féltenünk. De azért még mindig kettőzött erővel és buzgalommal kell hatni és tenni mindazon a téren, amelyen csak lehet. Mi sem lehetne jótékonyabb hatással a magyar társadalomra nézve, mint a nyelvi egység mely a nemzetiségi ellentéteket is megszüntetné s gomutinisban és hazaszeretetban egyaránt egységessé tenné a magyar társadalmat. Vagy meg nem dobban most is, bármily idegennek képzelje magát valaki e hazában, a szive, ha arra az időre gondol, mikor e hazának minden polgára, szláv, román, német és magyar egyképpen lelkesülve, egy zászló alá, sorakozott, melyen a „pro Deo et libertate — Istenért s a szabadságért“ szavak voltak fölirva? Vagy nincs közöttünk most is a száműzött Rákóczy szelleme, mely e nemzetet, amely a TÁRCA. Tengeren. A tengeren, zajló habok közt, Suhant tova a gondolám . . . Kerestem őt .. . tán megtalálom Egyik magányos gondolánk A tenger olyan bánatos volt! Azért epedt, busáit talán: Mert keblén ringottunk mi ketten, De nem, oh nem — egy gondolán! Aztán mégis csak összejöttünk: Elérte őt a csolnakom, Fehér kezét kezembe vettem : „Jej én velem, oh angyalom!11 Éj, tenger, égbolt mind mosolygott, A hold — az méla fényt vetett, S bárkánk elandalodva surrant A zsongó hullámok felett. Kún Elemér: A gyermek. Beharangozott a cigány a második négyesre. Bodolay Ferkó az árvaszéki ülnök szöszke feleségével volt foglalkozva s ép a kellő pillanatban lépett a terembe. A kicsi asszony már türelmetlenül várta, de mikor a szálas, tagbaszakadt férfi udvariasan meghajtotta magát előtte, pajkos kacagással csimpajkodott a karjába. Szelíd hangján szemrehányással illette, amiért ily későn jött. Bodolay halkan bocsánatért könyörgött, érthetetlen okot hozván föl ürügyül. A szöszke asszony gyorsan megvigasztalódott és összecsucsoritva parányi száját, mosolyogva folytatta: — Képzelje csak, nincsen bálanyánk! — Hogyan ? — érdeklődött Ferkó. — Az alispánná beteg, meghalt a jégen. — Kellemetlen! — lóditotta sajnálkozó hangon Bodolay csak azért, hogy mondjon valamit. Bensejében örült a termetes hölgy távolmaradásán, kit így legalább nem kell megtáncoltatnia. A nehézkes járású alispánná ugyanis nem valami fürgén lejti már a táncot és gyakran példálózik, hogy milyen híres táncosnő volt ő a vármegyei bálokon annak idejében. A fiatalság eközben betódult és a sétáló párok csevegésétől zsongott a terem. Bodolay lehajolt a szőke asszonyhoz, ki bohóságain nagyokat kacagott. Pajkos kedvével a különben komoly gazda kedélyét derültté hangolta, ki most minden igyekezetével odahatott, hogy a szellemes asszonykát tőle telhetőleg szórakoztassa. Csak ritkán vetett egy-egy oldalpillantást a békésen tereferélő mamákra, kik ilyenkor fürkészőleg nézték végig és egymás füléhez hajolva sugdosni kezdtek. Bodolay ügyet sem vetett rájuk és zavartalanul beszélgetett tovább. Észrevette, amint az aljegyző egy rá vonatkozó megjegyzést kockáztat, mire a mellette álló fiatalember jelentősen hunyorított. Szigorúan rájuk nézett és azok megszeppenve tovább sompolyogtak. Erőteljes, férfias arcát élénk pir borította. Mély tüzü, dióbarna szemei ragyogtak és úgy érezte, hogy sohasem volt jobb kedve Szikrázó élceivel kacagtatta a csöpp asszonyt, míg csak a cigány újra rá nem zendítette. Akkor hirtelen elsápadt. A feleségét pillantotta meg. Az elvált feleségét. Nem egyedül volt az asszony. Új férje gardírozta: lovag Walter Tibor, cs. és kir. tüzérszázados. Ő vele is táncolta a négyest. Bodolay zavarát rögtön észrevette és tüstént ingerkedni kezdett vele. Rászegezte égő bogár szemeit és tekintetével perzselte a férfit. Az elkábulva az asszony mosolygó pillantásait, minden figurát elhibázott. A hires négyesredezőt váltig biztatni kellett . — Most jobbra Ferkó! — Helycsere. Nem így ! Balkézzel . ... Szemét egy pillanatra sem vette le az aszszonyról, a ki egyrefelé mosolygott. A százados bókjait tartózkodóig fogadta és figyelemre sem méltatta udvarias előzékenységét. Sikkes mozdulataival kecses formáit törekedett kidomborítani, hogy igéző képességét kellőleg érvényesítse. Félig nyitott ajkai csókért epedtek és formás keble hullámosan pihegett. Hús fürtü fejét kissél hátraszegte és a zene ütemére ingatta. A hölgyszólóban kaceran fölkapta szoknyáját és látni engedte parányi, selyemcipős lábát, karcsú bokájáig. Bodolay megrészegült a látványtól. Magas, domború homlokáról verejtékben gyöngyözött az