Mohács, 1904 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1904-05-22 / 21. szám

. A természet forradalma tanítja meg az emberiséget, a nagy tömegeket a maguk eredendő jogainak használatára. A tömegek újraébredésének korát éljük. A nép, amely görnyedő háttal építette év­ezredeken át a Fáraók gúláit az emberi hatalom és alkotó képessségének dicsősé­gére, követeli a munkából a maga jussát. S ha még küzd az évezredek jogszokása az öntudatra ébredt tömegek óhajai és kö­vetelései ellen, legyőzik a hiú küzdelmet a rövid századok. Magyarország az utolsó száz év alatt átélte legnehezebb napjait a nép jogkereső mozgalmainak. Mint egy májusi szélroham, amely lesöpri a zöldbeborult fákról a sá­padt, beteg virágszirmokat, úgy söpörte el itt a népszabadság gondolata a múlt szá­zad közepén a jobbágyságot. És sorra eltűnnek mindama évezredes, intézményes jogtalanságok, amelyek Ma­gyarország népét görnyedni kényszerítették. S lásson bár veszedelmet a kishitűség azokban a társadalmi mozgalmakban, amelyek nálunk is, a föld­kerekségen is tüzesre izzítják most a levegőt, kisebb e veszedelem, mint az a tespedés, amely évezredeken keresztül megfekszi az embe­riséget. A társadalmi mozgalmak nyomába uj élet és fejlődés képes társadalmi rend lép, amely friss erőivel uj virágzásba borítja a mindenséget és uj májusi hajnalt délit a világra. A fejlődés törvényeinek van alávetve minden és igy a társadalom átalakulása is elkerülhetetlenül szükséges. kérdést egyszerre és együttesen intézik el az arra hivatott szakkörök. Egyik a másik nélkül meg nem oldható, mert sem a ki­vándorlás megakadályozása, illetve reduká­lása, sem pedig a visszavándorlás előse­gítése másképpen, mint a telepítés, esetleg a parcellázás útján keresztül nem vihető. Aki utánajárt és kutatta a kivándorlás okát, az arra a meggyőződésre kellett, hogy jöjjön, hogy a kivándorlók 65—70%­­át nem a megélhetési kényszer viszi Ame­rikába, — mint a 80 as években és 90-es évek elején, — hanem a földéhség és a hirtelen meggazdagodási vágy, ami külö­nösen a tőzsgyökeres magyarság körében lépett fel ijesztő mértékben. A megélhetési viszony csak a tótságot kényszeríti Ame­rikába, de ma már ott sem oly rosszak a viszonyok, hogy a munkabíró férfiak tíz­ezrei kénytelenek lennének elhagyni hazá­jukat, mert a tót vidéken a beözönlött amerikai pénz következtében teljes jólét uralkodik és a föld értéke hihetetlenül megdrágult és a tótság kezd lejebb húzódni a magyarlakta vidékekre, ahol hihetetlen magas összeget fizet egy-egy katasztrális hold szántóföldért, amelyet Amerikába kívánkozó magyar családoktól vásárol össze. A nemzetiségek által leginkább lakott vármegyékben, mint például Zemplén, Ung, Ugocsa, Bereg és Máramaros vármegyék­ben a kivándorlás teljesen jobbmódú ma­gyar lakosság körében uralkodik, míg a szegény és teljesen vagyontalan orosz nép othon marad és műveli terméketlen és kopár földjét, amely pedig nem adja meg neki még a mindennapi kenyeret sem. És mégis marad. Szántja, veti a mostoha földet, a magyar haza földjét. Nem fogja el a kapzsiság ördöge, hanem izzad ide­haza, verejtékkel áztatja kopár földjét és marad idehaza. A vagyonos magyar nép pedig megy Amerikába, idejének nagy részét lenn tölti a bányákban, magába szívja az egész­ségtelen levegőt, szerez pár garast, s ha hazajön, itthon mindenféle egészségtelen tanokat hirdetve, maga is betegen, kerüli a munkát és lesz szocialista, vagy munka­kerülő, aszerint, amint könnyebben jut a kenyérhez. A legveszedelmesebb méreteket az utóbbi időben a kivándorlás a dunán­túli és Duna-Tisza közén fekvő vármegyék lakosai között öltött, akik a magyarságnak úgyszólván szine-javát képezik, és ahol pedig a megélhetési viszonyok a lakosságra nézve nem olyan kedvezőtlenek. A démon azonban itt is felkereste őket, ígért nekik mindent és ezek a boldogtalan emberek mindent készpénznek véve, eladogatják kis birtokukat, házukat vagy szőlőjüket és mennek egy idegen ismeretlen világ­részbe szerencsét próbálni. Az állam álljon elő egész tekintélyével és vessen gátat a kivándorlásnak, amíg nem késő. A birtokokat, amit eladnak, vegye meg az állam és telepítse le reájuk az Ameri­kából visszavándorolt egyéneket, akik földhöz jutva, talán itt maradnak a hazai rögön. Üdvös dolog lenne, ha a kormány a parcellázásra is több gondot fordítana. Például az olyan nagy birtokot, amely 2400 kát. holdnál nagyobb és ha nem egy határban is fekszik, nem engedné egy bérlőnek kiadni, hanem a 2400 hold­nál nagyobb területet kisgazdáknak adnák bérbe. Így lehetne a földműveléshez szo­kott és ahhoz értő polgárságot itthon tar­tani és megélhetéséről gondoskodni. A földbirtokosnak mindegy akár egy ember­től kapja a bérösszeget, akár száztól. Ő meg nem rövidül, sőt sok esetben sokkal jobban jön ki és azonfelül a haszna még az is, hogy a közteherviselésnél a község lakosai is könnyebben és nagyobb mérték­ben képesek kötelezettségeiknek, minden megerőltetés nélkül eleget tenni. így azután elejét lehet venni a most uralkodó állapotoknak, hogy vannak egész községek, ahol a férfi népségnek csak az örege és apraja van itthon, a munkabíró elem pedig Amerikában hajszolja a jó szerencsét. Az államkormányzat vegye a kezébe az ügyet és a társadalomnak jut a feladat, hogy az államot ebben a fontos és nehéz feladatában magyar emberhez illő haza­­szeretettel támogassa. Ez most a legégetőbb seb, ezt hegesz­­szü­k be legelőször is. Károssá Ödön: Kivándorlás, visszavándorlás és telepítés, illetve parcellázás. Nem hiszem, hogy lenne fontosabb és gyorsabban megoldandó kérdés Magyar­­országon, mint a kivándorlás és vissza­vándorlás ügye és az ezekkel szoros ösz­­szefüggésben levő telepítési, illetve parcel­lázási kérdés. Sőt ma már azt hiszem, ha­tározottan lehet állítani, hogy e három fontos, közgazdasági életünkre nagy hord­­erővel bíró kérdés megoldása másképpen nem is képzelhető el, mintha mindhárom A „Mohács“ tárcája. Mit tagadnám . . . ? Mit tagadnám, hogy szeretlek? Ez nem vétek, ez nem bűn, Boldog, aki tud szeretni Szenvedélylyel, forrón, bűn ! Megcsókollak, — Óh ne szégyeld ! Angyalok játéka ez, Boldog az, ki még a csókban Üdvöt, élvet felfedez! Jer ölembe! Átölellek Mint szigetkét tengerár, — Boldog, aki ölelkezve Turbékol, mint kis madár! Ah szerelmem! Ölelés, csók! Örök üdvet mind nem ad, — Boldog, aki tud feledni, Mig szive meg nem hasad. Ego. A *s Jókai, Petőfi, Arany. A nagy triászból a harmadikat is elfödi immár a sir. Megtért az ősi földbe, amely­nek hűségét, dicsőségét zengte a triász mindaddig, mig lantjuk húrjait a halál ketté nem pattantotta. Ők hárman Magyarország politikai és kulturális megújhodásának héro­szai voltak s századoknak kell elmúlnia, mig hatásuk alól a jövendő kor magát emancipálni fogja. Mert ilyen lángelme, mint e három férfiú volt, nem született Magyarországon minden században, de a nyugati országokban sem ahol a világra szóló nagy emberek pedig nagyobb szám­mal termettek. Ők megmutatták az utat, melyen Magyarország művelődésének halad­nia kell s hogy uj utakra léphessünk maj­dan, ahhoz uj lángelmék kellenek, akik azokat nekünk megmutassák. Egész világ választja el egymástól Jókai, Arany és Petőfi egyéniségét. Csak egyben voltak egyek ők: a haza forró szerelmében és a nagyságáért való munkában. Más és más, általuk először taposott utón járt mind a három s a halál küszöbén mégis egy állomáson, a halhatatlanság pályaudvarán futott össze. Most már nyugosznak ők, a nagy fiúk dúló csaták után és sírjuk felett egy nagyratörő nemzet soha nem szűnő bámulatának és hálájának glóriája lebeg. Petőfi költészete gyönyörű, irdatlan erdő­ség, melyben faóriások állanak buja pázsit közepette. Fantáziája erőteljesebb, mint a világ legtöbb nagy poétájaé s lelkét oly sok nagy gondolat foglalkoztatja, hogy úgy tűnik fel egyszer, mintha azokat megfelelő formába nem tudta volna önteni. Különö­sen látszik ez költői pályafutása kezdetén, amikor verseihez magyar nyelvet is kellett csinálnia. Amilyen idegenszerű nekünk a Bajza-féle erőltetett, édeskés magyar mű­nyelvezet, csak olyan idegenszerű volt az hatvan esztendő előtt Petőfinek. S mialatt a 30—40-es évek sok kisebb-nagyobb hír­névre vergődött poétája kapva kapott az „érzeményeken“, „ábrányokon“ és egyéb l­ányokon és ényeken, Petőfi leszállóit a magyar nép zengeteg nyelvének mélységeibe és gyakran nem kis fáradtsággal kereste ki a gondolatai kifejezésére alkalmas sza­vakat. Egy poéta, aki a verseihez nyelvet csinál, amelyet az első hallomásra megért mindenki — igen nagy dolog ez. Egyszerűen, mint az alföldi mezők pacsir-­ ­ Mohács 1904 május 22.

Next