Mohács, 1904 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-22 / 21. szám
. A természet forradalma tanítja meg az emberiséget, a nagy tömegeket a maguk eredendő jogainak használatára. A tömegek újraébredésének korát éljük. A nép, amely görnyedő háttal építette évezredeken át a Fáraók gúláit az emberi hatalom és alkotó képessségének dicsőségére, követeli a munkából a maga jussát. S ha még küzd az évezredek jogszokása az öntudatra ébredt tömegek óhajai és követelései ellen, legyőzik a hiú küzdelmet a rövid századok. Magyarország az utolsó száz év alatt átélte legnehezebb napjait a nép jogkereső mozgalmainak. Mint egy májusi szélroham, amely lesöpri a zöldbeborult fákról a sápadt, beteg virágszirmokat, úgy söpörte el itt a népszabadság gondolata a múlt század közepén a jobbágyságot. És sorra eltűnnek mindama évezredes, intézményes jogtalanságok, amelyek Magyarország népét görnyedni kényszerítették. S lásson bár veszedelmet a kishitűség azokban a társadalmi mozgalmakban, amelyek nálunk is, a földkerekségen is tüzesre izzítják most a levegőt, kisebb e veszedelem, mint az a tespedés, amely évezredeken keresztül megfekszi az emberiséget. A társadalmi mozgalmak nyomába uj élet és fejlődés képes társadalmi rend lép, amely friss erőivel uj virágzásba borítja a mindenséget és uj májusi hajnalt délit a világra. A fejlődés törvényeinek van alávetve minden és igy a társadalom átalakulása is elkerülhetetlenül szükséges. kérdést egyszerre és együttesen intézik el az arra hivatott szakkörök. Egyik a másik nélkül meg nem oldható, mert sem a kivándorlás megakadályozása, illetve redukálása, sem pedig a visszavándorlás elősegítése másképpen, mint a telepítés, esetleg a parcellázás útján keresztül nem vihető. Aki utánajárt és kutatta a kivándorlás okát, az arra a meggyőződésre kellett, hogy jöjjön, hogy a kivándorlók 65—70%át nem a megélhetési kényszer viszi Amerikába, — mint a 80 as években és 90-es évek elején, — hanem a földéhség és a hirtelen meggazdagodási vágy, ami különösen a tőzsgyökeres magyarság körében lépett fel ijesztő mértékben. A megélhetési viszony csak a tótságot kényszeríti Amerikába, de ma már ott sem oly rosszak a viszonyok, hogy a munkabíró férfiak tízezrei kénytelenek lennének elhagyni hazájukat, mert a tót vidéken a beözönlött amerikai pénz következtében teljes jólét uralkodik és a föld értéke hihetetlenül megdrágult és a tótság kezd lejebb húzódni a magyarlakta vidékekre, ahol hihetetlen magas összeget fizet egy-egy katasztrális hold szántóföldért, amelyet Amerikába kívánkozó magyar családoktól vásárol össze. A nemzetiségek által leginkább lakott vármegyékben, mint például Zemplén, Ung, Ugocsa, Bereg és Máramaros vármegyékben a kivándorlás teljesen jobbmódú magyar lakosság körében uralkodik, míg a szegény és teljesen vagyontalan orosz nép othon marad és műveli terméketlen és kopár földjét, amely pedig nem adja meg neki még a mindennapi kenyeret sem. És mégis marad. Szántja, veti a mostoha földet, a magyar haza földjét. Nem fogja el a kapzsiság ördöge, hanem izzad idehaza, verejtékkel áztatja kopár földjét és marad idehaza. A vagyonos magyar nép pedig megy Amerikába, idejének nagy részét lenn tölti a bányákban, magába szívja az egészségtelen levegőt, szerez pár garast, s ha hazajön, itthon mindenféle egészségtelen tanokat hirdetve, maga is betegen, kerüli a munkát és lesz szocialista, vagy munkakerülő, aszerint, amint könnyebben jut a kenyérhez. A legveszedelmesebb méreteket az utóbbi időben a kivándorlás a dunántúli és Duna-Tisza közén fekvő vármegyék lakosai között öltött, akik a magyarságnak úgyszólván szine-javát képezik, és ahol pedig a megélhetési viszonyok a lakosságra nézve nem olyan kedvezőtlenek. A démon azonban itt is felkereste őket, ígért nekik mindent és ezek a boldogtalan emberek mindent készpénznek véve, eladogatják kis birtokukat, házukat vagy szőlőjüket és mennek egy idegen ismeretlen világrészbe szerencsét próbálni. Az állam álljon elő egész tekintélyével és vessen gátat a kivándorlásnak, amíg nem késő. A birtokokat, amit eladnak, vegye meg az állam és telepítse le reájuk az Amerikából visszavándorolt egyéneket, akik földhöz jutva, talán itt maradnak a hazai rögön. Üdvös dolog lenne, ha a kormány a parcellázásra is több gondot fordítana. Például az olyan nagy birtokot, amely 2400 kát. holdnál nagyobb és ha nem egy határban is fekszik, nem engedné egy bérlőnek kiadni, hanem a 2400 holdnál nagyobb területet kisgazdáknak adnák bérbe. Így lehetne a földműveléshez szokott és ahhoz értő polgárságot itthon tartani és megélhetéséről gondoskodni. A földbirtokosnak mindegy akár egy embertől kapja a bérösszeget, akár száztól. Ő meg nem rövidül, sőt sok esetben sokkal jobban jön ki és azonfelül a haszna még az is, hogy a közteherviselésnél a község lakosai is könnyebben és nagyobb mértékben képesek kötelezettségeiknek, minden megerőltetés nélkül eleget tenni. így azután elejét lehet venni a most uralkodó állapotoknak, hogy vannak egész községek, ahol a férfi népségnek csak az örege és apraja van itthon, a munkabíró elem pedig Amerikában hajszolja a jó szerencsét. Az államkormányzat vegye a kezébe az ügyet és a társadalomnak jut a feladat, hogy az államot ebben a fontos és nehéz feladatában magyar emberhez illő hazaszeretettel támogassa. Ez most a legégetőbb seb, ezt hegeszszük be legelőször is. Károssá Ödön: Kivándorlás, visszavándorlás és telepítés, illetve parcellázás. Nem hiszem, hogy lenne fontosabb és gyorsabban megoldandó kérdés Magyarországon, mint a kivándorlás és visszavándorlás ügye és az ezekkel szoros öszszefüggésben levő telepítési, illetve parcellázási kérdés. Sőt ma már azt hiszem, határozottan lehet állítani, hogy e három fontos, közgazdasági életünkre nagy horderővel bíró kérdés megoldása másképpen nem is képzelhető el, mintha mindhárom A „Mohács“ tárcája. Mit tagadnám . . . ? Mit tagadnám, hogy szeretlek? Ez nem vétek, ez nem bűn, Boldog, aki tud szeretni Szenvedélylyel, forrón, bűn ! Megcsókollak, — Óh ne szégyeld ! Angyalok játéka ez, Boldog az, ki még a csókban Üdvöt, élvet felfedez! Jer ölembe! Átölellek Mint szigetkét tengerár, — Boldog, aki ölelkezve Turbékol, mint kis madár! Ah szerelmem! Ölelés, csók! Örök üdvet mind nem ad, — Boldog, aki tud feledni, Mig szive meg nem hasad. Ego. A *s Jókai, Petőfi, Arany. A nagy triászból a harmadikat is elfödi immár a sir. Megtért az ősi földbe, amelynek hűségét, dicsőségét zengte a triász mindaddig, mig lantjuk húrjait a halál ketté nem pattantotta. Ők hárman Magyarország politikai és kulturális megújhodásának héroszai voltak s századoknak kell elmúlnia, mig hatásuk alól a jövendő kor magát emancipálni fogja. Mert ilyen lángelme, mint e három férfiú volt, nem született Magyarországon minden században, de a nyugati országokban sem ahol a világra szóló nagy emberek pedig nagyobb számmal termettek. Ők megmutatták az utat, melyen Magyarország művelődésének haladnia kell s hogy uj utakra léphessünk majdan, ahhoz uj lángelmék kellenek, akik azokat nekünk megmutassák. Egész világ választja el egymástól Jókai, Arany és Petőfi egyéniségét. Csak egyben voltak egyek ők: a haza forró szerelmében és a nagyságáért való munkában. Más és más, általuk először taposott utón járt mind a három s a halál küszöbén mégis egy állomáson, a halhatatlanság pályaudvarán futott össze. Most már nyugosznak ők, a nagy fiúk dúló csaták után és sírjuk felett egy nagyratörő nemzet soha nem szűnő bámulatának és hálájának glóriája lebeg. Petőfi költészete gyönyörű, irdatlan erdőség, melyben faóriások állanak buja pázsit közepette. Fantáziája erőteljesebb, mint a világ legtöbb nagy poétájaé s lelkét oly sok nagy gondolat foglalkoztatja, hogy úgy tűnik fel egyszer, mintha azokat megfelelő formába nem tudta volna önteni. Különösen látszik ez költői pályafutása kezdetén, amikor verseihez magyar nyelvet is kellett csinálnia. Amilyen idegenszerű nekünk a Bajza-féle erőltetett, édeskés magyar műnyelvezet, csak olyan idegenszerű volt az hatvan esztendő előtt Petőfinek. S mialatt a 30—40-es évek sok kisebb-nagyobb hírnévre vergődött poétája kapva kapott az „érzeményeken“, „ábrányokon“ és egyéb lányokon és ényeken, Petőfi leszállóit a magyar nép zengeteg nyelvének mélységeibe és gyakran nem kis fáradtsággal kereste ki a gondolatai kifejezésére alkalmas szavakat. Egy poéta, aki a verseihez nyelvet csinál, amelyet az első hallomásra megért mindenki — igen nagy dolog ez. Egyszerűen, mint az alföldi mezők pacsir- Mohács 1904 május 22.