Moldvai magyarság, 1998 (9. évfolyam, 92-103. szám)

1998-01-01 / 92-93. szám

Szonom helyesbítés Életem egyik legfájdalmasabb helyesbítésére kénysze­rülök. Tiltakozásra, a magam nevében, aki három évti­zede foglalkozom a moldvai csángó-magyarok életével, történelmével, és a csángók nevében, akiknek nincs módjuk megszólalni a róluk folytatott vitában. Magyar újságban, méghozzá katolikus lapban másfél évszázada, mióta a csángók a magyar irodalom és újságírás látókö­rébe kerültek, nem jelent meg ilyen hamisítás, mint ami most tollat adott a kezembe! Nagyon röviden az előzményekről. A kolozsvári Sza­badságban és a budapesti Népszabadságban (utóbbi hasáb­jain 1997. augusztus 21-én) azonos szövegű riport jelent meg, Tibori Szabó Zoltán tollából, Magyar misén Buka­restben címmel. A szerző felvillantja a bukaresti magyar­ság történetét a „legendák korától” máig, majd elmegy a „baratia” római katolikus templomba, magyar misére. Ott azonban meghökkentő élményben van része: a hivatalosan , ,magyar misén” a pap románul végzi a szertartást, a ma­gyar hívek magyarul válaszolnak neki. További meglepő riporteri felfedezése, hogy a szent István magyar királyt mintázó szobor koronájáról hiányzik a ferde kereszt. A gyertyaárus asszony felvilágosítja: csakugyan Szent Ist­vánt ábrázolja a szobor a mellékoltáron; a koronát azért cserélték ki, mert „elferdült a tetején a kereszt.” Felfigyeltek és felszisszentek erre a riportra Bukarest­ben, és válaszoltak rá. Érdekes módon nem a romániai szabadság változata jutott el a Baratia-plébániára vagy inkább a bukaresti érsekségre, noha a kolozsvári lap Interneten is olvasható, hanem a Népszabadságé, pedig ez a lap nagyon kis példányban kerülhet be Romániába. (A Ceauşescu-rendszer első időszakában jobban hozzá lehetett jutni a pesti sajtóhoz, mint napjainkban.) A bukaresti válasz előbb megmagyarázza a sajátos mise okát. „Bukarestben mintegy 10 000 magyar él, ezért a Baratia-templomban hetente kétszer (vasárnap délelőtt 9 órakor és szerdán délután 6 órakor) magyar nyelvű szentmisét mutat be Páll Antal atya, a bukaresti magyar katolikusok lelkésze. Mivel Páll atya egyben a Román Katolikus Püspöki Konferencia főtitkára is, ezért előfordul, hogy hivatalos ügyben el kell utaznia. Ilyen­kor rom­án anyanyelvű paptársa helyettesíti, akinek a mi­séjén — megegyezés szerint — magyar népénekek és imádságok hangzanak el. Az újságíró bukaresti útja so­rán éppen egy ilyen helyettesítést fogott ki.” Ezután következik a Népszabadsághoz intézett, hely­reigazítást kérő tiltakozásban a vád. Költői kérdésként teszi fel Páll Antal: „Miért lenne bűn a román pap ro­mán nyelvhasználata?” Ez valóban nem „bűn”, egyenesen erény, csak az a kérdés, hogy nem „bűn-e” a magyar hívek anyanyelvű pasztorizációjának ilyen vagy olyan indokkal való elha­nyagolása? Most következik a sajtótörténetben párját rit­kító csúsztatás: „Sajnálattal vettük a fenti cikket, mert úgy érezzük, hogy a román katolikus egyház mindent megtesz a magyar lakosság magyar pasztorizációja érde­kében. Kár efféle cikkekkel rontani a szépen fejlődő kapcsolatokat. A Népszabadság cikke felháborodást kel­tett bukaresti híveink között...” A Népszabadság nem közölte a helyreigazítást. Jó, oka lehetett erre. Páll Antal levele ugyanis olyan valót­lanságot tartalmaz, amelyet meg kellett volna cáfolnia. Elindult volna egy hosszú vita. Páll atya erre a „bukares­ti magyar katolikusok nevében” a katolikus lapokhoz fordult. És a Miskolcon megjelenő Keresztény Szó, 1997. október 19-i száma helyet is adott a bukaresti ké­relemnek, sőt, Cz.B. szignóval szereplő szerzője — sejt­hetően a főszerkesztő maga: Czoborczy Bence — külön glosszában tudósította a Népszabadság mulasztását. Gondolom, azt hitte, hogy „most jól odamondott” pes­ti laptársának. Holott a fegyver önmaga és szegény Páll Antal ellen sült el. Immár nem lehet tisztázás nélkül hagyni a Páll Antal nevét viselő, de nyilvánvalóan erő­sen „sugallt” tiltakozás állításait. Hiszen egy pap mond­ja, márpedig a papi szó hitele az egyház hitele, a papi hamis merénylet a katolikus hit, erkölcs, küldetés ellen. Három részre kell bontani az összefonódott, sőt össze­gubancolódott kérdéskört. 1. A bukaresti magyar katolikusok ügye. Úgy tetszhetik a bukaresti „válaszból”, hogy valaminő új, mai vívmány a heti kétszeri magyar nyelvű mise a Baratiában. Ezzel szemben a valóság az, hogy ez a heti két magyar nyelvű mise a hajdan eleven magyar katolikus egy­házi élet maradéka Bukarestben. Magyar katolikusok jelen­létét Havasalföldön visszavezethetjük 1227-ig, mikor Ró­bert esztergomi érsek, a trónörökös, a későbbi IV. Béla ma­gyar király, továbbá a veszprémi, pécsi meg az erdélyi püs­pökök kíséretében, magyar katonaság védelme alatt, jogai­ba helyezte a megtérített kunok püspökét, Theodoricot. Visszatérése után magyar papokat és magyar katonákat ha­gyott a püspökség védelmére. Domokos Pál Péter feltétele­zi, hogy ezekből a magyar katonákból lett a moldvai csán­gók „második csirája”. (Rendületlenül, Bp. 1989.) Az utóbbi időben, elsősorban a múlt századi bukaresti magyar emlékírók kapcsán — mivel közülük a két legje­lentősebb, Koós Ferenc református pap volt, Veress Sándor mérnök pedig református főgondnok — meglehetősen is­mertté vált a bukaresti református egyházközség története, amelynek alapítási éve 1815 volt. Ugyanekkor létesítették a magyar református népiskolát. De a protestáns magyarok­kal, köztük a barcasági evangélikus csángókkal együtt, a magyar katolikusok is mindig jelen voltak Havasalföldön és Bukarestben. Köztük legtöbb volt a csíki, udvarhelyi, kászoni székely ács, kőműves, bérkocsis, napszámos. Egy részük végképp letelepedett Bukarestben, mások „ingáz­tak” a Kárpátokon át. Akadtak közöttük módosabbak, akik szívesen áldoztak saját templomépítésére, így készült el Bukarest központjába, a Szent György-téren a „Baráczia” templom, vagyis a „barátok” temploma. „Igen, a Baráczia, kisded Istenháza, az a régi a magyar ferencrendi barátok és a magyarság fillérjein felépült Baráczia ...” — írja egy ró­mai katolikus misszionárius pap, Tornyai Ferenc 1899-ben (Száműzetésem ideje, vagy miért hagytam ott Olaszorszá­got( Marosvásárhely, 1899). Tornyai tisztelendő szolgált Bukarestben, és bejárta a havasalföldi városokat. Magyar katolikusok éltek Ploieşti­ben, Giurgiuban és főleg a nagy aldunai kikötőben Brailán, ahol lélekszámuk elérte a né­gyezret. Tornyai látogatása előtt hét évig nem­ volt magyar papjuk. Minden jelentősebb havasalföldi faluban élt leg­alább négy-öt, de néha húsz-harminc magyar család, telje­sen kiszolgáltatva az asszimiláció „irgalmatlan kényszeré­nek” (Tornyai szavai). A misszionárius katolikus pap a XIX. század végén 20—25 ezerre becsülte a bukaresti ma­gyar katolikusok lélekszámát. Gyors ütemben románosod­­tak. Hiszen még az őseik pénzéből épített „Baráczia” temp­lomában is csak egy mise volt magyarul hetente, vasárnap reggel 9 órakor. Ezt is a romániai magyar szórványok segé­lyezésére alakult Szent László Társulat támogatta. Bukarest katolikus magyarságának helyzete hol jobbra, hol rosszabbra változott. Századunk elején elemi iskolá­juk van anyanyelven, egyesületek, kiadványaik. Az 1883-ban alapított itteni püspökség 1930-ban lett érsek­ség, s ezzel belekerült a román hatalmi politika uszályá­ba. Antonescu fasiszta uralma alatt romlott meg végzete­sen az érsekség és a bukaresti magyar katolikus lakosság viszonya. Ez nem javult máig sem. Jellemzésére elegen­dő elmondani, hogy hitéhez ragaszkodó magyar szülő evangélikus vallásban keresztelted meg gyermekét, mert a bukaresti katolikus egyházban semmi reménye arra, hogy magyar katolikus nevelést kapjon. 2. A moldvai csángók magyar nyelvű pasztorizációja Páll Antal tiltakozásának kulcsmondata: „a román ka­tolikus egyház mindent megtesz a magyar lakosság ma­gyar pasztorizációja érdekében.” Ha ez igaz lenne, ak­kor Erdélyben élő, oda „menekült” csángó-magyar értel­miségiek és római katolikus csángó papok nem kérel­meznék ismételten az anyanyelvű, tehát magyar misét, magyar egyházi szolgálatot, gyónást, éneket. Egyetlen nevet említek, a Horváth Antal néhai címzett kanonokét Csíkszentdomokosról. Szülőfalujában, a nagy lélekszámú moldvai községben mindenki csángó­magyarnak tartja magát, de a templomban egy magyar szó nem hangozhatik el. Horváth Antal Gyulafehérváron végezte a teológiát, majd szeretett volna visszatérni szü­­­lőföldjére, papnak. A iasi-i püspökség nem fogadta. Olyannyira nem kívánatos a magyar nyelv és a magyar pap Moldvában, még azt sem engedték meg, hogy édes­anyját magyar anyanyelvén temesse el. Horváth Antal eljutott Rómába és ott is megpróbált szót emelni a Vatikánban a moldvai csángók anyanyelvű imádságáért. Hiába. Nem adta fel. Mikor 1991-ben II. János Pál Budapestre látogatott, a Hősök terén csángók nyújtották át alázatos könyörgésüket a pápának magyar nyelvükért, magyar imádságukért. A küldöttséget Hor­váth Antal kanonok vezette. Tudta Horváth Antal, hogy sorstársait, a moldvai csángókat is fel kell világosítania saját múltjukról, elő­deikről. Saját költségén könyvet adott ki, román nyel­ven: Strămoșii catolicilor din Moldova címmel (A mold­vai katolikusok ősei.). 1227 és 1702 között kelt doku­mentumokat adott közre, amelyek mind-mind a csángók magyar eredetét bizonyították. írni és olvasni csak ro­mánul tudó csángóknak szánta könyvét, és a jó szándé­kú román értelmiségieknek­ lássák meg, mit titkol elő­lük a mai román történetírás! Százötven évvel ezelőtt a moldvai csángók magyar ál­­dozatokat kértek a magyarországi egyháztól, de nem kap­tak. Most a szellemi nemzet minden lelkiismeretes tagja — lélekben, mert más eszköze nincs — a csángók mellett áll. De most Moldvában támadnak heves, elkeseredett el­lenségei a magyar nyelvnek, fájdalom renegát papok kö­rében. A magyar nyelvű misét, egyházi nyelvhasználatot egy csángó szülőktől származó érsek, Ioan Robu tiltja a legkeményebben. Egyedülálló a világon, a második vati­káni zsinat ellenére, a anyanyelv törvénybe emelése elle­nére, Moldvában nem szabad magyarul misézni! Mindeddig Robu érsek — a sokasodó követelés, kére­lem ellensúlyozására — kitalálta azt a tudatlanságból fa­kadó állítást, hogy a csángók nem magyar nyelven be­szélnek, tehát a miséjük sem celebrálható magyarul. Ezt a téveszmét nyelvészek, publicisták semmisítették meg. Tarthatatlanná vált. Kitaláltatott tehát a vakmerő állítás: a román katolikus egyház mindent megtesz a magyar lakosság magyar pasztorizációja érdekében. Balkáni ízű fordulat minden­képpen, aligha illik a nyugati katolicizmushoz. Félő, hogy olyan tudatos hamisítás, amelynek előre ki van dol­gozva a magyarázata is. Tehát: ez az állítás csak az erdé­lyi magyar katolikusokra értendő, mivel Moldvában nem élnek magyar katolikusok. A csángók nem magyarok. Itt érkeztünk el a dráma legfájdalmasabb pontjához: 3. Páll Antal szerepéhez a megtévesztésben. Róla nem most írok először. Idézem Csángó halál cí­mű írásomat az Új írás 1990 februári számából. „Az elviselhetetlenné szigorodott nyelvi-nemzeti le­­fojtottságból, mintegy lelki lázadásként ellene, óriási fölhajtó erővel jöttek az utóbbi évtizedekben csángó papnövendékek Erdélybe, ismeretes vallásos meggyőző­désüket és ismeretlen nemzeti hűségüket egyesítve ma­gukban. Kóstelek plébánosa Salamon Antal, Ózdnáé Páll Antal, Vágásé Varga János, Szilágysomlyóé Farczádi Pál, mind Csángóföld szülöttei.” Páll Antal ne tudná, hogy Moldvában csángómagyar katolikusok élnek? Mi történhetett vele, mióta Ioan Robu érsek környeze­tében — egyenesen a Román Katolikus Püspöki Konfe­rencia főtitkára lett? Erről neki kellene számot adnia — elsősorban önma­gának. Végül itt a politikai csavarintás, ami bizonyossá teszi, hogy Páll Antal tollát nem maga vezette. Ne firtassuk a csángók nyelvhasználatának ügyét, mondja kár „ronta­ni” vele a szépen fejlődő kapcsolatokat. Nyilván, a ma­gyar és román állami szintű viszonyát. De bármilyen „szépen fejlődő kapcsolat”, bármilyen népek közötti békülés, lelki felmelegedés ára lehet-e hatvanezer még magyarul beszélő csángó-magyar végle­ges cserbenhagyása? Ez még elhallgatva is irtóztató lé­­lekárulás lenne, hát még leírva, programként meghirdet­ve. Quo Vadis , tisztelendő Páll Antal atya? BEKE GYÖRGY MOLDVAI MAGYARSÁG 2­­ GAZETA CEANGĂILOR

Next