Moldvai magyarság, 1998 (9. évfolyam, 92-103. szám)
1998-01-01 / 92-93. szám
Szonom helyesbítés Életem egyik legfájdalmasabb helyesbítésére kényszerülök. Tiltakozásra, a magam nevében, aki három évtizede foglalkozom a moldvai csángó-magyarok életével, történelmével, és a csángók nevében, akiknek nincs módjuk megszólalni a róluk folytatott vitában. Magyar újságban, méghozzá katolikus lapban másfél évszázada, mióta a csángók a magyar irodalom és újságírás látókörébe kerültek, nem jelent meg ilyen hamisítás, mint ami most tollat adott a kezembe! Nagyon röviden az előzményekről. A kolozsvári Szabadságban és a budapesti Népszabadságban (utóbbi hasábjain 1997. augusztus 21-én) azonos szövegű riport jelent meg, Tibori Szabó Zoltán tollából, Magyar misén Bukarestben címmel. A szerző felvillantja a bukaresti magyarság történetét a „legendák korától” máig, majd elmegy a „baratia” római katolikus templomba, magyar misére. Ott azonban meghökkentő élményben van része: a hivatalosan , ,magyar misén” a pap románul végzi a szertartást, a magyar hívek magyarul válaszolnak neki. További meglepő riporteri felfedezése, hogy a szent István magyar királyt mintázó szobor koronájáról hiányzik a ferde kereszt. A gyertyaárus asszony felvilágosítja: csakugyan Szent Istvánt ábrázolja a szobor a mellékoltáron; a koronát azért cserélték ki, mert „elferdült a tetején a kereszt.” Felfigyeltek és felszisszentek erre a riportra Bukarestben, és válaszoltak rá. Érdekes módon nem a romániai szabadság változata jutott el a Baratia-plébániára vagy inkább a bukaresti érsekségre, noha a kolozsvári lap Interneten is olvasható, hanem a Népszabadságé, pedig ez a lap nagyon kis példányban kerülhet be Romániába. (A Ceauşescu-rendszer első időszakában jobban hozzá lehetett jutni a pesti sajtóhoz, mint napjainkban.) A bukaresti válasz előbb megmagyarázza a sajátos mise okát. „Bukarestben mintegy 10 000 magyar él, ezért a Baratia-templomban hetente kétszer (vasárnap délelőtt 9 órakor és szerdán délután 6 órakor) magyar nyelvű szentmisét mutat be Páll Antal atya, a bukaresti magyar katolikusok lelkésze. Mivel Páll atya egyben a Román Katolikus Püspöki Konferencia főtitkára is, ezért előfordul, hogy hivatalos ügyben el kell utaznia. Ilyenkor román anyanyelvű paptársa helyettesíti, akinek a miséjén — megegyezés szerint — magyar népénekek és imádságok hangzanak el. Az újságíró bukaresti útja során éppen egy ilyen helyettesítést fogott ki.” Ezután következik a Népszabadsághoz intézett, helyreigazítást kérő tiltakozásban a vád. Költői kérdésként teszi fel Páll Antal: „Miért lenne bűn a román pap román nyelvhasználata?” Ez valóban nem „bűn”, egyenesen erény, csak az a kérdés, hogy nem „bűn-e” a magyar hívek anyanyelvű pasztorizációjának ilyen vagy olyan indokkal való elhanyagolása? Most következik a sajtótörténetben párját ritkító csúsztatás: „Sajnálattal vettük a fenti cikket, mert úgy érezzük, hogy a román katolikus egyház mindent megtesz a magyar lakosság magyar pasztorizációja érdekében. Kár efféle cikkekkel rontani a szépen fejlődő kapcsolatokat. A Népszabadság cikke felháborodást keltett bukaresti híveink között...” A Népszabadság nem közölte a helyreigazítást. Jó, oka lehetett erre. Páll Antal levele ugyanis olyan valótlanságot tartalmaz, amelyet meg kellett volna cáfolnia. Elindult volna egy hosszú vita. Páll atya erre a „bukaresti magyar katolikusok nevében” a katolikus lapokhoz fordult. És a Miskolcon megjelenő Keresztény Szó, 1997. október 19-i száma helyet is adott a bukaresti kérelemnek, sőt, Cz.B. szignóval szereplő szerzője — sejthetően a főszerkesztő maga: Czoborczy Bence — külön glosszában tudósította a Népszabadság mulasztását. Gondolom, azt hitte, hogy „most jól odamondott” pesti laptársának. Holott a fegyver önmaga és szegény Páll Antal ellen sült el. Immár nem lehet tisztázás nélkül hagyni a Páll Antal nevét viselő, de nyilvánvalóan erősen „sugallt” tiltakozás állításait. Hiszen egy pap mondja, márpedig a papi szó hitele az egyház hitele, a papi hamis merénylet a katolikus hit, erkölcs, küldetés ellen. Három részre kell bontani az összefonódott, sőt összegubancolódott kérdéskört. 1. A bukaresti magyar katolikusok ügye. Úgy tetszhetik a bukaresti „válaszból”, hogy valaminő új, mai vívmány a heti kétszeri magyar nyelvű mise a Baratiában. Ezzel szemben a valóság az, hogy ez a heti két magyar nyelvű mise a hajdan eleven magyar katolikus egyházi élet maradéka Bukarestben. Magyar katolikusok jelenlétét Havasalföldön visszavezethetjük 1227-ig, mikor Róbert esztergomi érsek, a trónörökös, a későbbi IV. Béla magyar király, továbbá a veszprémi, pécsi meg az erdélyi püspökök kíséretében, magyar katonaság védelme alatt, jogaiba helyezte a megtérített kunok püspökét, Theodoricot. Visszatérése után magyar papokat és magyar katonákat hagyott a püspökség védelmére. Domokos Pál Péter feltételezi, hogy ezekből a magyar katonákból lett a moldvai csángók „második csirája”. (Rendületlenül, Bp. 1989.) Az utóbbi időben, elsősorban a múlt századi bukaresti magyar emlékírók kapcsán — mivel közülük a két legjelentősebb, Koós Ferenc református pap volt, Veress Sándor mérnök pedig református főgondnok — meglehetősen ismertté vált a bukaresti református egyházközség története, amelynek alapítási éve 1815 volt. Ugyanekkor létesítették a magyar református népiskolát. De a protestáns magyarokkal, köztük a barcasági evangélikus csángókkal együtt, a magyar katolikusok is mindig jelen voltak Havasalföldön és Bukarestben. Köztük legtöbb volt a csíki, udvarhelyi, kászoni székely ács, kőműves, bérkocsis, napszámos. Egy részük végképp letelepedett Bukarestben, mások „ingáztak” a Kárpátokon át. Akadtak közöttük módosabbak, akik szívesen áldoztak saját templomépítésére, így készült el Bukarest központjába, a Szent György-téren a „Baráczia” templom, vagyis a „barátok” temploma. „Igen, a Baráczia, kisded Istenháza, az a régi a magyar ferencrendi barátok és a magyarság fillérjein felépült Baráczia ...” — írja egy római katolikus misszionárius pap, Tornyai Ferenc 1899-ben (Száműzetésem ideje, vagy miért hagytam ott Olaszországot( Marosvásárhely, 1899). Tornyai tisztelendő szolgált Bukarestben, és bejárta a havasalföldi városokat. Magyar katolikusok éltek Ploieştiben, Giurgiuban és főleg a nagy aldunai kikötőben Brailán, ahol lélekszámuk elérte a négyezret. Tornyai látogatása előtt hét évig nem volt magyar papjuk. Minden jelentősebb havasalföldi faluban élt legalább négy-öt, de néha húsz-harminc magyar család, teljesen kiszolgáltatva az asszimiláció „irgalmatlan kényszerének” (Tornyai szavai). A misszionárius katolikus pap a XIX. század végén 20—25 ezerre becsülte a bukaresti magyar katolikusok lélekszámát. Gyors ütemben románosodtak. Hiszen még az őseik pénzéből épített „Baráczia” templomában is csak egy mise volt magyarul hetente, vasárnap reggel 9 órakor. Ezt is a romániai magyar szórványok segélyezésére alakult Szent László Társulat támogatta. Bukarest katolikus magyarságának helyzete hol jobbra, hol rosszabbra változott. Századunk elején elemi iskolájuk van anyanyelven, egyesületek, kiadványaik. Az 1883-ban alapított itteni püspökség 1930-ban lett érsekség, s ezzel belekerült a román hatalmi politika uszályába. Antonescu fasiszta uralma alatt romlott meg végzetesen az érsekség és a bukaresti magyar katolikus lakosság viszonya. Ez nem javult máig sem. Jellemzésére elegendő elmondani, hogy hitéhez ragaszkodó magyar szülő evangélikus vallásban keresztelted meg gyermekét, mert a bukaresti katolikus egyházban semmi reménye arra, hogy magyar katolikus nevelést kapjon. 2. A moldvai csángók magyar nyelvű pasztorizációja Páll Antal tiltakozásának kulcsmondata: „a román katolikus egyház mindent megtesz a magyar lakosság magyar pasztorizációja érdekében.” Ha ez igaz lenne, akkor Erdélyben élő, oda „menekült” csángó-magyar értelmiségiek és római katolikus csángó papok nem kérelmeznék ismételten az anyanyelvű, tehát magyar misét, magyar egyházi szolgálatot, gyónást, éneket. Egyetlen nevet említek, a Horváth Antal néhai címzett kanonokét Csíkszentdomokosról. Szülőfalujában, a nagy lélekszámú moldvai községben mindenki csángómagyarnak tartja magát, de a templomban egy magyar szó nem hangozhatik el. Horváth Antal Gyulafehérváron végezte a teológiát, majd szeretett volna visszatérni szülőföldjére, papnak. A iasi-i püspökség nem fogadta. Olyannyira nem kívánatos a magyar nyelv és a magyar pap Moldvában, még azt sem engedték meg, hogy édesanyját magyar anyanyelvén temesse el. Horváth Antal eljutott Rómába és ott is megpróbált szót emelni a Vatikánban a moldvai csángók anyanyelvű imádságáért. Hiába. Nem adta fel. Mikor 1991-ben II. János Pál Budapestre látogatott, a Hősök terén csángók nyújtották át alázatos könyörgésüket a pápának magyar nyelvükért, magyar imádságukért. A küldöttséget Horváth Antal kanonok vezette. Tudta Horváth Antal, hogy sorstársait, a moldvai csángókat is fel kell világosítania saját múltjukról, elődeikről. Saját költségén könyvet adott ki, román nyelven: Strămoșii catolicilor din Moldova címmel (A moldvai katolikusok ősei.). 1227 és 1702 között kelt dokumentumokat adott közre, amelyek mind-mind a csángók magyar eredetét bizonyították. írni és olvasni csak románul tudó csángóknak szánta könyvét, és a jó szándékú román értelmiségieknek lássák meg, mit titkol előlük a mai román történetírás! Százötven évvel ezelőtt a moldvai csángók magyar áldozatokat kértek a magyarországi egyháztól, de nem kaptak. Most a szellemi nemzet minden lelkiismeretes tagja — lélekben, mert más eszköze nincs — a csángók mellett áll. De most Moldvában támadnak heves, elkeseredett ellenségei a magyar nyelvnek, fájdalom renegát papok körében. A magyar nyelvű misét, egyházi nyelvhasználatot egy csángó szülőktől származó érsek, Ioan Robu tiltja a legkeményebben. Egyedülálló a világon, a második vatikáni zsinat ellenére, a anyanyelv törvénybe emelése ellenére, Moldvában nem szabad magyarul misézni! Mindeddig Robu érsek — a sokasodó követelés, kérelem ellensúlyozására — kitalálta azt a tudatlanságból fakadó állítást, hogy a csángók nem magyar nyelven beszélnek, tehát a miséjük sem celebrálható magyarul. Ezt a téveszmét nyelvészek, publicisták semmisítették meg. Tarthatatlanná vált. Kitaláltatott tehát a vakmerő állítás: a román katolikus egyház mindent megtesz a magyar lakosság magyar pasztorizációja érdekében. Balkáni ízű fordulat mindenképpen, aligha illik a nyugati katolicizmushoz. Félő, hogy olyan tudatos hamisítás, amelynek előre ki van dolgozva a magyarázata is. Tehát: ez az állítás csak az erdélyi magyar katolikusokra értendő, mivel Moldvában nem élnek magyar katolikusok. A csángók nem magyarok. Itt érkeztünk el a dráma legfájdalmasabb pontjához: 3. Páll Antal szerepéhez a megtévesztésben. Róla nem most írok először. Idézem Csángó halál című írásomat az Új írás 1990 februári számából. „Az elviselhetetlenné szigorodott nyelvi-nemzeti lefojtottságból, mintegy lelki lázadásként ellene, óriási fölhajtó erővel jöttek az utóbbi évtizedekben csángó papnövendékek Erdélybe, ismeretes vallásos meggyőződésüket és ismeretlen nemzeti hűségüket egyesítve magukban. Kóstelek plébánosa Salamon Antal, Ózdnáé Páll Antal, Vágásé Varga János, Szilágysomlyóé Farczádi Pál, mind Csángóföld szülöttei.” Páll Antal ne tudná, hogy Moldvában csángómagyar katolikusok élnek? Mi történhetett vele, mióta Ioan Robu érsek környezetében — egyenesen a Román Katolikus Püspöki Konferencia főtitkára lett? Erről neki kellene számot adnia — elsősorban önmagának. Végül itt a politikai csavarintás, ami bizonyossá teszi, hogy Páll Antal tollát nem maga vezette. Ne firtassuk a csángók nyelvhasználatának ügyét, mondja kár „rontani” vele a szépen fejlődő kapcsolatokat. Nyilván, a magyar és román állami szintű viszonyát. De bármilyen „szépen fejlődő kapcsolat”, bármilyen népek közötti békülés, lelki felmelegedés ára lehet-e hatvanezer még magyarul beszélő csángó-magyar végleges cserbenhagyása? Ez még elhallgatva is irtóztató lélekárulás lenne, hát még leírva, programként meghirdetve. Quo Vadis , tisztelendő Páll Antal atya? BEKE GYÖRGY MOLDVAI MAGYARSÁG 2 GAZETA CEANGĂILOR