Moldvai Magyarság, 2014 (Új sorozat, 24. évfolyam, 1-12. szám)
2014-01-01 / 1. szám
SICULICIDIUM HALÁSZ PÉTER A xvii. század során, Moldva török fennhatóság alá kerülésével kezdődött az ott élő népek - így a csángómagyarok - számára az a négy évszázados időszak, amit belülről a fejedelmi és bojári érdekcsoportok küzdelme, kívülről pedig a török és tatár hadak hódító, megtorló és rabló hadjáratai jellemezték. Ezek és a nyomukban járó éhínségek, járványok következtében Moldva népessége jelentősen megfogyatkozott, katolikus magyarsága pedig a xvii. század végén történelmi minimumra, az évszázaddal korábbinak csaknem tizedére csökkent. Ez az 1696. évi 2799 fős létszám a moldvai magyarság megmaradási esélyeinek mélypontja volt. Mai viszonyok között egy átlagos nagyságú település létszáma, de akkor sem jelenthetett sokkal többet tízfalunyi magyarnál. Persze lehet, hogy pontatlanok a misszionáriusi jelentések, lehet, hogy kétszer vagy talán háromszor annyian voltak a katolikusok, de akkor is olyan demográfiai gödörben, ahonnan belső erőforrásból már aligha tudtak volna kikapaszkodni. Mutatja ezt, hogy még 50 esztendő múlva sem tudták lélekszámukat megkétszerezni, ami a moldvai magyarok körében a teljes biológiai letargia jele. Aligha túlzás tehát, ha úgy gondoljuk, hogy a 1760-as években lezajlott katonaság-szervezés, majd az ennek nyomán bekövetkezett madéfalvi veszedelem során kapott, a szó szoros értelmében „vér- átömlesztés” nélkül ma aligha lenne Moldvában magyar ember, de talán még katolikus sem. Az Úristen azonban másképpen rendezte a moldvai magyarság sorsát. Kétszázötven esztendeje, 1764. január 7-én hajnalban, a felcsíki Madéfalván olyan eseményre került sor, ami alapvetően megváltoztatta, és további évszázadokra meghatározta a moldvai csángómagyarok helyzetét. A székelyek ősi kiváltságait, mely szerint robottal, dézsmával nem tartoztak szolgálni, hanem „csak” életüket és vérüket voltak kötelesek szükség esetén feláldozni Magyarország keleti határainak védelmében, a hazánk török alóli felszabadításában résztvevő Habsburgok, az országot meghódított területként kezelő bécsi udvar erőszakkal meg akarta szüntetni, hogy besorozhassa őket a birodalmi érdekeket szolgáló hadseregbe. A tiltakozó, kiváltságaikat a „régi, nagy királyoktól kapott jogaikra” hivatkozó, a bécsi küldöttséggel tárgyalni kívánó székelyeket az osztrák katonaság ágyútűzzel fogadta, ahol is több százan maradtak vérbe fagyva, vezetőiket elfogatta és bebörtönözte. Ez volt a madéfalvi veszedelem, amit latinul Siculicidiumnak, azaz a székelyek lemészárlásának neveznek. A vérfürdőtől megrémült és az áldozatokkal szemben létrehozott Criminalis Comissio, vagyis Bűnvizsgáló Bizottság által megfélemlített, elsősorban csíki, valamint gyergyói székelyek ezrével menekültek a behavazott Kárpátokba, amelynek hágóin, szorosain keresztül - már aki nem fagyott meg, nem pusztult éhen -, otthonra találtak a Szeret és a Moldva folyók völgyében és azok környékén már évszázadokkal korábban létrehozott csángó falvakban, de új településeket is alapítottak a Beszterce, a Tázló és a Tatros folyók völgyeiben és tájain. Az a sajátos történelmi helyzet alakult ki, hogy azok a székelyek, akik a madéfalvi véres mészárlást követően bemenekültek Moldvába, valóságos vérátömlesztést jelentettek a középkori eredetű, és azóta pusztuló csángók számára. Ily módon a 250 esztendeje bekövetkezett madéfalvi veszedelem nemcsak a székelység kollektív tragédiája, hanem a későbbi bukovinai székelység, valamint a magyarság néhány újabb népcsoportjának kezdete is. Születésnap tehát, amit nem adományozott kiváltságlevél, hanem gyilkos ágyúszó tett emlékezetessé. Mégpedig olyan ágyú dörgése, ami nem díszsortűz volt, hanem amivel őket lőtték. 1764. január 7-ének hajnalán a Csík megyei Madéfalván összegyűlt, s igazságukat szolgáló tárgyalásra készülő székelyek békés gyülekezetét vérfürdővé változtató osztrák császári ágyútűz hozta létre ezeket a népcsoportokat, amikor régi királyainktól kapott határőrző székely kiváltságaik elvesztése miatt kívántak tiltakozni, s azt kérték volna a Mária Terézia nevében Bécsből érkező küldöttségtől, hogy ne használják őket osztrák birodalmi érdekekért. És ahogy e népcsoport születését vér és szenvedés kísérte, úgy egész későbbi történelmük során is mérhetetlenül sok bánat, könny, keserűség volt osztályrészük. Az első világháború utáni Romániához csatolás megalázásai, az 1940. évi hazahozatal felemás megoldása, az 1944. évi menekülés a szovjet katonaság és a szerb partizánok kegyetlenkedései elől, aztán a dunántúli szétszóratás, a sváboktól elszenvedett gyűlölködés, végül a kommunista rendszer erőszakossága....! Minket anyánk megátkozott, mikor a világra hozott... énekelte a bukovinai székely anya gyermekének, így készítve őt fel az életre. Kétszázötven esztendeje kezdődött a székelység nagy szétszóratása. Mert a Moldvába menekülteknek csak egy része települt föl az 1780-as években a török birodalomtól Ausztriához került Bukovinába, nagyobb részük ott maradt Moldvában, gyarapítva ezzel a xv. századtól, vagy talán még régebbtől ott élő magyarok számát. De a madéfalvi ágyútűz és gyilkos lovasroham indította el azt a folyamatot is, aminek nyomán a xviii. század vége felé elkezdett benépesülni a Tatros folyó felső vidéke, és megszületett a gyimesi csángó népcsoport, a legmagasabb tengerszint feletti magasságban élő magyar etnikum. Habos hegyi patakokkal, fenyvesekkel ékes, balladás, keserves világuk nélkül - ami Orbán Balázs szerint a Székelyföld múzeuma - sokkal szegényebb lenne a hagyományos magyar népi műveltség sokszínű szőttese. Ám ne feledkezzünk meg a Bukovinából a XIx. század nyolcvanas éveiben, Nándorfehérvár mellé települt nehéz életű székely népcsoportról sem, akik erdős, szántóföldhiányos bukovinai hazájukat cserélték az Al-Duna akkor még mocsaras, posványos, maláriás kanyarulataira, amely vidék részben éppen az ő kemény mun „Édes hazám, mit vétettem?” A madéfalvi veszedelem 250. évfordulójára ------------------------------------------------------------ MOLDVAI MAGYARSÁG 4