Móser Zoltán: „De szeretnék csillag lenni az égen…” - Népdallá vált Petőfi versek (2012)
Ki dalaimban él
KI DALAIMBAN ÉL Ki az, aki Arany János dalaiban él? A népdalgyűjteménye, pontosabban szerzeményei alapján három költő nevét kell megemlítenünk: Amadé László, Csokonai Vitéz Mihály, de legfőképp Petőfi nevét. Ezen költők verseihez néha, ahogy írja, egy-egy új dalt termett önként tamburája, vagyis gitárja húrjain. Ezekkel úgy volt az öregedő Arany, ha le nem írta, nyomban elfelejtette. Szerencsére volt olyan is, amit nem felejtett, mert leírt. „Hogy Arany dalokat is költött, erről én csak a közelebb múlt év tavaszán egy látogatás alkalmával értesültem, ...s ekkor sem közvetlenül Aranytól, hanem a nejétől, írta 1883- ban Bartalus István a dalszerző költőről. Miután már nem volt titok, elővette a gitárt, előkereste a nagy bajjal hangjegyzett dallamokat, nagy bajjal, mert tudjuk, hogy már nem hallott, jól s homályosan látott. Átvettem végre kéziratát, ama papírszeleteket, lemásolás végett, mert az eredetit meg akarta tartani, ha netalán egyik vagy másik dallamon javítani tudna.” Az 1952-ben megjelent, Kodály Zoltán és Gyulai Ágost szerkesztette kottás kiadványban 19 Arany-szerzemény található, ezekből három Petőfi költeményeire készült. Most ezeket mutatjuk be a versekkel együtt, és azt a negyediket, amelyet népdalok közé sorolt már maga Arany János is.* A Csokonai című vers egy megtörtént hajdúböszörményi esetet dolgoz fel. 1801 és 1804 között eshetett meg, valószínűleg ősszel vagy enyhe kora télen, ami a hajdúvárosban az esküvők hagyományos időszaka volt. A történet családi hagyomány lejegyzéseként is fennmaradt, de közösségi hagyományként is élt. Nem dönthető el, hogy Petőfi Debrecenben a szájhagyománnyal találkozott-e, vagy Domby Márton Csokonai életrajzában találta meg a történetet, talán még Pápán. Dombynál a „furcsa történet” így olvasható: „... falun lévén egyszer egy jó barátjánál [Csokonai] vacsora előtt kevéssel gazdájával eggyütt lementek a pintzébe ketten borért. Azomba mélázások közben addig berhelik a külömben is rosz tsapot, hogy azt a hordóból egészen kiberhelték vagy beletörték. Ekkor nem lévén más tsapjuk, a gazda Csokonayt a szomszédba szalasztja tsapért, maga pedig ujjával vagy tenyerével bedugja a tsapjukat. Csokonay elszalad a szomszédba tsapért; de ott mulatság lévén s a mulatóktól megragadtatván, elfelejtkezett a tsapról, s a tsap lyukát tenyerével kutzorogva tartó gazdájáról, míg egyszer nagy sokára azt nem kérdik tőlle: Ugyan hogy esett illyen későn ez a különös szerentsénk? Ekkor jutott eszébe miért küldte őket oda, az ő tsapjukánál már a görnyedezésben, a kiabálásban, és bosszankodásban egészen eltikkadt a gazdája.” Mint általában forrásai esetében, Petőfi ezúttal is szuverén módon bánt az alaptörténettel, akár Dombytól, akár szájhagyományból jutott hozzá.