Móser Zoltán: A félkövér vége - Esszék és tanulmányok (2013)

I. Távlatok

volt soha, de derék férje mellett tűrte sorsát jól s csodálatos szépségét mindvégig megtartotta. Jól ismertem. Patvarista koromban egy ideig nála laktam” — írja Eötvös bizonyságként. Mariska, aki 1866-ban halt meg, a veszprémi temetőben nyugszik. „A gróf leveleit s ezek közt néhány versét is magával vitte a sírba. Utolsó óhajtása volt az, hogy e leveleket temessék el vele együtt. Férje híven teljesítette óhajtását.” Eötvös elbeszélésének vége nyilvánvalóan szép legenda, hisz én Csokonai Lillájával kapcsolatban hasonló utolsó kívánságot olvastam, amiben csak a kívánság, a haldokló végakarata volt ilyen romantikus. Szendrey Imre írta a Komáromi Lapokban: „Vajda Julianna Csokonai Lillája éppen félszázaddal lantosa halá­la után 1855. február 20-án vívta haláltusáját a dunaalmási hajlék ut­cai szobájában. Ott álltak körülötte József, Dániel, Zsigmond, Pál és Lidia testvéreinek gyermekei, valamint egyetlen élő testvére Sámuel a szomódi pap és ennek fia Elek. Ott állt Végh Mihály esperes, a máso­dik ura, valamint a ma is élő és házában lakó unokahúgai és keresztfia. A haldokló azonban már csak időnként szólalt meg. »Ezt a zsoltárt a benne lévő Tálló dalokkal a fejem alá tegyétek, Csokonai emlékei ezek.« De bizony elkapkodták azokat, még mielőtt szemeit behunyta. »Ezt a gyűrűt Csokonai adta, velem temessétek el.« De bizony lehúzta ujjáról Végh Mihály uram és menten átadta Sámuel testvérének: »tegye el sógor, ez magát illeti« és Sámuel nyom­ban átadta Elek fiának, aki a koporsót leszögezé: Bájoló lágy trillák Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek! Ez volt a haldokló utolsó dúdolása, a Csokonai által szerzett dal­lam végakkordja.”59 59 Szendrey Imre, Csokonai Lillája, Komáromi Lapok, 22. évf. 45. sz., in: Dr. Ferenczy Miklós, A Vlla-per, Almásneszmély, 1983,122-123.

Next