Mozgó Képek, 1985 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1985-05-01 / 5. szám

32 Romy Schneider, a háború utáni évek egyik nagy művésze, 1938-ban született Németországban. (Anyja, Magda Schneider, akkor már híres színésznő volt.) Romyt már tizenöt éves korában felfedezik a filmesek, néhány évvel később az Erzsébet ki­rálynőről szóló Sissi-filmekben egy­­csapásra világhíressé válik. 1958-ban a Christine című filmben Alain Delon a partnere; szenvedé­lyes szerelemre lobbannak egymás iránt, 5 évig élnek együtt. Több tu­cat filmje közül a leghíresebbek: Monpti (Vaszary Gábor regényéből Helmuth Käutner rendezte 1957-ben), A per (Franz Kafka regé­nyéből Orson Welles rendezte 1963-ban), Az uszoda (ebben ismét együtt játszott Alain Delonnal, Jacques Deray rendezte 1968-ban). Az ő számunkban ismertetett Halál egyenes adásban főszereplője, Romy Schneider magánélete nem volt sze­rencsés. Sokat betegeskedett, éppen kórházban feküdt, amikor 14 éves David fia szerencsétlenül járt. Egy kerítést akart átugrani, de a kiálló hegyes cövek felnyársalta és meg­halt. Romy Schneider megpróbált tovább élni, de a szíve gyengének bi­zonyult. 1982 májusában, alig egy évvel a fia halála után meghalt. Ak­kor írta hozzá ezt a levelet Alain Delon._________________________ Nézlek végtelen álmodban. Melletted vagyok, ágyad fejénél... Hosszú, pi­ros-fekete tunikát viselsz, a felsőrészén hímzésekkel. Virágok, azt hiszem, de nem nézem őket. Búcsúzom tőled az utolsó búcsúval, babácskám ... így hívtalak: Puppelé. Németül ez azt jelenti, „kisbaba, babácska”. Nem a virágokat nézem, hanem az arcodat, és arra gondolok: talán soha nem vol­tál ilyen szép. Arra gondolok: életem­ben - és a te életedben is - először lát­lak nyugodtnak és lecsillapodottnak. Milyen nyugodt vagy, milyen finom, milyen szép. Azt hinné az ember, egy szelíd kéz letörölte az arcodról a gör­csök és félelmek jegyeit. Nézlek, amint alszol. Azt mondják, halott vagy. Rád gondolok és magam­ra, kettőnkre. Vétkes vagyok? Szemben egy lénnyel, akit az ember szeretett, és akit mindmáig szeret, eszébe jut ez a kérdés. És az érzelmek elárasztanak, aztán azt mondom magamban: nem vagyok bűnös, de felelős vagyok ... Az vagyok. Miattam történt, hogy Párizs­ban szűnt meg dobogni a szíved az el­múlt éjszaka. Miattam, mert huszonöt évvel ezelőtt engem választottak, hogy a partnered legyek a Christine-ben. Bécsből érkeztél, én Párizsban vártalak egy csokor virággal a kezemben, ami­vel nem tudtam mit csinálni... A film producerei azt mondták: „Ha leszáll a repülőgépről, induljon el feléje, és nyújtsa át a virágokat.” Vártalak a virá­gaimmal, mint egy hülye­­ a fotóripor­terek gyűrűjében. Leszálltál a gépről. Feléd mentem. Azt mondtad anyád­nak: „Ki ez a fiú?” Ő így felelt: „Nyil­ván Alain Delon, a partnered ...” Más nem történt, semmi villámcsapás. Az­tán Bécsbe mentünk, ahol a filmet for­gatták. És ott bolondul beléd szeret­tem. Te pedig belém szerettél. Sokszor feltettük egymásnak a kérdést: „Ki volt először szerelmes, te vagy én?” Szá­moltunk: „Egy, kettő, három.” És az­tán feleltünk: „Sem te, sem én! Egy­szerre!” Istenem, milyen fiatalok vol­tunk és milyen boldogok! A forgatás végén azt mondtam neked: „Gyere ve­lem Franciaországba.” És te így felel­tél: „Igen, melletted akarok élni, Fran­ciaországban.” Emlékszel? A családod, a szüleid őrjöngtek. És Ausztria és Né­metország mindennek elnevezett en­gem, emberrablónak, kizsákmányoló­­nak, amiért elvettem tőlük a „császár­nőt”! Én, a francia, aki egy szót sem tudtam németül. És te, babácskám, aki egyetlen szót sem tudtál franciául. Kezdetben szavak nélkül szerettük egymást... Néztük egymást, és nevet­tünk. Babám ... Puppelé. Én pedig „Pépé” voltam. Néhány hónap múlva én még mindig nem beszéltem néme­tül, de te már beszéltél franciául, olyan jól, hogy Franciaországban színházban is felléptünk. Visconti rendezte a dara­bot. Azt mondta, mi ketten hasonlí­tunk egymásra, a két szemöldök között mind a kettőnknek ott van a V jel, amely néha a haragtól, a félelemtől és az aggodalomtól összeráncolódik. Vis­conti ezt „Rembrandt V-jének” nevez­te, mert ahogyan ő mondta, ugyanez a V látszott Rembrandt önarcképein ... Nézlek, amint alszol. Rembrandt V- je elsimult... Már nem félsz. Nem vagy megijedve. Már nem állsz lesben. Nem vagy megkínozva. Az üldözésnek vége, és te pihensz. Nézlek újra és újra. Olyan jól és olyan erősen ismerlek. Tudom, ki vagy, és tudom, miért haltál meg. A jellemed - ahogyan mondják. Azt felelem ne­kik. Romy jelleme az ő jelleme volt. Ez minden. Hagyjanak engem békében. Szenvedélyes voltál, mert egész ember voltál. Egy gyerek, akiből nagyon ko­rán, túl korán sztár lett. Tehát az egyik oldalon egy gyermek szeszélyei, harag­jai és hangulatváltásai - jogosak termé­szetesen, de beláthatatlan következmé­nyekkel -, a másik oldalon pedig a profi tekintélye ... A gyerek, aki nem nagyon tudja, mivel játszik, kivel ját­szik és miért. Ebben az ellentmondás­ban, ezen az íven át összetorlódik a fé­lelem és a szerencsétlenség. Ha valaki Romy Schneider, érzé­keny és szenvedélyes ... Hogyan is le­het másoknak megmagyarázni, ki vol­tál te és kik vagyunk mi, színészek? Hogyan lehet megmagyarázni, hogy a játéktól, attól, hogy mások figuráit ala­kítjuk, hogy azt játsszuk, ami mi ma­gunk nem vagyunk, hogy mindettől megbolondulunk és elveszünk. Vala­mennyire is fennmaradni milyen ne­héz, micsoda erő, jellem és egyensúly kell hozzá. Hogyan lehet ezt az egyen­súlyt megtalálni a mi világunkban, a zsonglőrök, bohócok cirkuszi világá­ban? Azt mondtad: „Semmit nem tu­dok csinálni az életben, de a filmen mindent...” Nem, a civilek ezt nem tudják megérteni. Minél nagyobb szí­nésszé válik valaki, annál ügyetlenebb élni. Garbo, Marilyn, Rita Hay­worth ... És te. És én kiabálok, miköz­ben te pihensz, és sírok melletted, mert nem, nem, ez a rettenetes mesterség nem való egy nőnek ... Tudom, hogy nem, mert én, a férfi vagyok az, aki té­ged a legjobban ismert és a legjobban megértett. Mert én is színész vagyok. Ugyanabból a fajból voltunk, babám, ugyanazt a nyelvet beszéltük. De én férfi vagyok. A „többiek” nem tudnak minket megérteni. A színészek igen. De a civilek nem. Ez megmagyarázha­tatlan. És ha a színész­­­nő, mint te, ők nem tudják megérteni, hogy ebbe bele lehet halni. Azt mondják, legenda voltál, mítosz voltál. Persze. Csakhogy ... csakhogy a mítosz, tudjuk, nemcsak mítosz. Homlokzat. Tükrözés. Jelenség. Ki­rály, herceg, hős, Sissi, Madame Ha­­neau, a sirály... És ez a mítosz este hazamegy. És akkor már csak Romy, egy nő, rosszul megértett, rosszul foga­dott, akiről rosszul írnak az újságok­ban, akit kínoznak... És a mítosz a magányban elhasználódik. Félni kezd. És minél inkább tudatában van a félel­meinek, annál inkább belezuhan az al­kohol és a nyugtatók boldogító ismét­lődésébe. Szokássá válik, aztán szüksé­gessé. Aztán helyettesíthetetlen. És az elhasznált szív megáll, mert túl fáradt ahhoz, hogy dobogjon. Rosszul bántak ezzel a szívvel. Ez a szív csak egy asz­­szonyé, aki este leül egy pohár elé .. Azt mondják, a David halála okozta kétségbeesés ölt meg téged. Tévednek. Nem ölt meg. Befejezett. Hiszen te mondtad Laurent-nak, nagyszerű tár­sadnak: „Úgy érzem, az alagút végére érek ...” Akartál élni, szerettél volna élni. De igaz, hogy szombaton hajnal­ban az alagút végére értél. És amikor a szíved összetört, egyedül te tudtad, hogy ott az alagút vége ... Véletlenszerűen írok neked. Minden rend nélkül. Babácskám, aki agresszív voltál, és elesett. Soha nem tudtad elfo­gadni és megérteni a nyilvánosság előtt élő nő mesterségének játékát, amit te magad választottál, és amit szerettél. Nem értetted meg: nyilvános személyi­ség voltál, és micsoda fontossága volt ennek! Visszautasítottad a játékot, mindazokat a játékokat, amelyeket a mi szakmánk megkövetel. Támadva, sértve érezted magad az intimitásod­ban. Mindig lesben álltál, mint egy ül­dözött állat, mint egy őz, amelyet ker­getnek. És tudtad, hogy a sors elveszi az egyik kezével azt, amit a másikkal nyújtott. Több mint öt évig éltünk együtt. Az­tán az élet elválasztott minket. De gyakran hívtuk egymást. Üzeneteket küldtünk. És 1968-ban következett Az uszoda. Együtt dolgoztunk. Elmentem érted Németországba. Ismertem Dávi­dot, a fiadat. A film óta testvérek va­gyunk. Minden tiszta és világos közöt­tünk. Nincs többé szenvedély. Jobb és több van: barátságunk. Hasonlatossá­gunk... „Micsoda színésznő! Micso­da tragika!” - így beszélnek rólad. Nem tudják, hogy azért tudsz filmen tragikus hős lenni, mert az vagy az élet­ben, és ezt nagyon drágán fizeted meg. Nem értik, hogy a te magánéleted drá­mái élednek fel a filmvásznon szere­peidben ... Nem tudják kitalálni, hogy azért vagy a filmen „jó” és „zseniális”, mert közben a tragédiát éled meg, és azért vagy felzaklató, mert személyes drá­máid sugároznak át rajtad. És azért su­gárzol, mert ezek a drámák égetnek. Ó, babám, micsoda munkája a fájdalom­nak! Vajon veled éltem, vagy csak mel­letted? David haláláig mégiscsak „a szak­ma” tartott téged a víz felszínén. Aztán David elment... És már nem volt elég a szakma. Nem csodálkoztam, amikor megtudtam, te is elmentél. Azon cso­dálkoztam, hogy nem lettél öngyilkos. De nem lepett meg, hogy megtört a szí­ved. Tudtam, ez volt az alagút vége. Nézlek, amint alszol. Wolfie, az öcséd és Laurent belépnek a szobába. Beszélek Wolfie-val. Visszaemléke­zünk arra a vidéki házamra. A dober­­manokra, amelyektől annyira féltél.. . Emlékszünk... 25 évvel ezelőtt Bajor­országban egy kis faluban. Wolfie 14 éves volt, én 23, te pedig 20. Nevet­tünk, amikor bejelentették, hogy a franciaországi Romy Schneider-rajon­­gók klubjának elnöknője meglátogat bennünket. És megérkezett egy magas, fiatal, félénk nő szemüveggel: Berna­dette. Amikor visszaértünk Párizsba, telefonáltunk neki. 6 éven át a titkár­nőnk volt. Még mindig az én titkár­nőm, immár 22 éve. Nézlek mély álmodban. Tegnap még éltél. Éjszaka volt. Amikor hazaértetek, azt mondtad Laurent-nak: „Feküdj le. Nemsokára én is jövök. Egy kicsit még Dáviddal maradok, és zenét hallga­tok.” Minden este ezt mondtad ... Hogy egyedül akarsz maradni halott gyermeked emlékével. És akkor éjjel leültél. Papírt, ceruzát vettél elő, és raj­zolni kezdték Sarah-nak. A kislányod­nak rajzoltál éppen, amikor hirtelen belehasított a fájdalom a szívedbe ... Olyan szép vagy. Szép, gazdag, hí­res, mi kellett még? Béke, egy kevés boldogság. Nézlek végtelen álmodban ... Újra egyedül vagyok. Szerettél. Szerettelek. Francia színésznőt, francia sztárt csi­náltam belőled. Ezért érzem felelősnek magam. És Franciaország, amelyet én értem szerettél, a te hazád lett... Franciaország. Wolfie elhatározta - Laurent mondta neki, te is azt szeret­ted volna -, hogy itt fogsz maradni, és örökké francia földben pihensz. Boissy-ban. Ahová néhány nap múlva a fiad, David is megérkezik. Egy kis fa­luban, amelynek egyik háza a tied volt, éppen megkaptad a kulcsait. Itt akartál élni, Laurent mellett, a lányod, Sarah mellett. Itt akartál örökké aludni. Franciaországban. Mellettünk, mellet­tem. Hogy megkönnyítsem Laurent és a családod feladatait, előkészítettem a távozásodat Boissy-ba. De nem leszek ott, sem a templomban, sem a temető­ben. Wolfie és Laurent megértenek. Téged meg arra kérlek, bocsáss meg nekem. Tudod, hogy nem tudnálak megvédeni ettől a tömegtől, ettől a to­lakodástól, a „látványra” éhes nézők­től, akiktől annyira féltél, akik miatt re­megtél. Bocsáss meg. Elmegyek hoz­zád majd másnap, és egyedül leszünk. Babácskám, újra és újra nézlek. A te­kintetemmel körül akarlak ölelni, és új­ra és újra elmondani, hogy soha nem voltál ilyen szép és ilyen nyugodt. Pi­henj. Itt vagyok. Melletted megtanul­tam egy kicsit németül. Ich liebe dich. Szeretlek. Szeretlek, babácskám. Alain offe i­fa/$4/Sid/ Alain Delon - Romy Schneiderhez MOZGÓ KÉPEK

Next