Mozgó Képek, 1985 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1985-07-01 / 7. szám

r ________________________________13 A népirtás­­ változatos módszerei A budapesti születésű Ata Kandó, a világhí­rű fotóriporternő az S. O. S. címet adta köny­ve, A hold véréből című útirajz egyik fejezeté­nek, amelyben elmondja, hogyan szerzett tu­domást a brazíliai indián népirtásról. Idéz­zük Ata Kandót: „SEGÍTSÉG! Emberek, se­gítsetek, tegyünk valamit az ostoba és képte­len szörnyűségek ellen. Hiszen ez még csak nem is háború. Ezek az indiánok senkinek sem ártanak, maniókán és banánon élnek, soha senkitől semmit el nem vettek. Miért kell egy értékes népcsoport utolsó pár száze­zernyi maradékának mocskos gyilkosok ke­zétől elpusztulnia?” A világ az utóbbi évtizedek során a Mato Grosso-i vérengzésekkor figyelt fel arra, hogy milyen rendszeres kegyetlenséggel gyil­kolják Brazília indiánjait. Mato Grosso 1968-ban valóságos indiántemetővé válto­zott. Gumiban, ásványi kincsekben gazdag területeire börtönből megszökött gonoszte­vők, hivatásos gyilkosok felbérelt serege zú­dult, és a földek gazdáit, az indiánokat, akik a brazil alkotmány 4. cikkelye értelmében teljes mértékben jogot formálhatnak arra a földterületre, amelyen élnek, egyszerűen kiir­tották. Tapaiuna és Pataxo település például eltűnt a térképről. Az egyik törzset arzénos cukorral mérgezték meg, a másikat himlővel oltották be. Másutt cukroszsákokat dobáltak le, azután a cukrot kóstolgató indiánokat - férfiakat, asszonyokat, öregeket, gyerekeket - dinamittal felrobbantották. A vérengzések után egy-egy törzsről ilyen adatok jelentek meg a brazil sajtóban: „A bororo indiánok a század elején több tízezren voltak, ma kilenc­­venketten élnek ebből a törzsből.” Egy olasz újságíró röviddel a vérengzések után ellátogatott a túlélők közé. Az egyik in­diánfőnök arra a kérdésre: hogyan vélekedik a gyilkosságokról? - így válaszolt: „Mi nem értjük ezt a háborút, ez a háború félelemmel tölt el bennünket. A mi törzsünk sok háborút vívott, de a fehérekkel nem tudunk háborúz­ni.” Az olasz újságíró számos neves brazil személyiséget megszólaltatott. Érdemes egy­más után idézi három riportalanyának vála­szait. Alberto Pizarro Jacobino, brazil újságíró: „A Mato Grosso-i gyilkosságok felelősei: Felinto Müller, az állam egykori kormányzó­ja, és Jurasi Magalháes, a hajdani külügymi­niszter.” Joao Franchs ezredes: „Az indiánokkal a fertőzések végeznek. Természetes folyamat ez. Senki sem akarja meggyilkolni őket. Mi büszkék vagyunk indiánjainkra.” Omar Paranho Montenegro, antropoló­gus: „1980-ra egy indián sem marad Brazíliá­ban. Húsz év alatt végeznek velük. Egy-két indián marad csak, mutogatni való példány az állatkert számára.” Az indián népirtás a hetvenes években ál­lami szinten folytatódott Amazóniában. Pau­lo R. Schilling brazil közgazdász adatokkal bizonyította be, hogyan szolgáltatta ki Brazí­lia ezekben az években Goiás, Amazónia, Mato Grosso területeit különféle észak-ame­r brazil film cselekményéből megtudjuk, hogy az indiánok számos megaláztatást, súlyos faji megkülönböztetést kénytelenek elszenvedni. E cikkkünkből pedig kiderül, hogy századunk második felében sem szűnt meg az indiánok tömegirtása a­rikai nagyvállalatoknak. Az egykori brazil belügyminiszter, Albuquerque Lima is kény­telen volt bevallani: „Kétségkívül hatalmas nemzetközi érdekek nehezednek Amazóniá­­ra, mialatt mi csekély ellenállást fejtünk ki ellenük.” 1971-ben Pará állam indiánjait a brazil Nemzeti Indián Alapítvány megbízott­jai fertőzött ruhákkal irtották ki, hogy meg­könnyítsék az United Steel Co. fiókvállalatá­nak, a Companhia Meridional de Mineira útépítő munkálatainak gyors elvégzését. Az Amazóniában véghezvitt gyilkosságokat le­leplező Jornal da Tarde azt írja: „Az indián törzsek pacifikációja után az ott élő indiá­nok 50%-a halott lesz.” Ugyanezt a Nemzeti Indián Alapítvány expedíciójának vezetője így fogalmazza meg: „A parakan indiánok a készülő transzamazóniai országút számára kijelölt vidéken élnek, és a mi feladatunk az volt, hogy megakadályozzuk az elképzelhető összetűzést az indiánok és az útépítő munká­sok között.” Brazília történetében először al­kalmazta egy indián ügyekkel foglalkozó hi­vatalos szervezet a brazil földbirtokosok, il­letve észak-amerikai vállalatok ismert mód­szerét: himlővírusokkal megfertőzött ruhá­kat osztottak szét az indiánok között. Az „el­képzelhető összetűzésekre” valóban nem ke­rült sor, egy hónap múlva mindannyian ha­lottak voltak. A világ nemigen figyelt fel a segélykérő jelzésekre. Az indiánokat Pizarro és Cortes óta egyfolytában irtják, Brazíliában Martim Alfonso de Sousa hódította meg őket, majd irtózatos tömegeik pusztultak el a XVI. szá­zadban, az ország hétéves, nagy indiánhábo­rúja során. A brazíliai indiánokat Hitler gáz­kamrái után negyedszázaddal ipari eszkö­zökkel kezdték irtani, és gyilkolják őket nap­jainkig. Simor András Gajdos János Gajdos János, a magyarországi naiv festészet egyik jeles alkotója 1912-ben született Gesz­­teréden (Szabolcs-Szatmár megye). Szakmai előképzettség nélkül, csupán természetes te­hetségére hagyatkozva kezdett festeni. Képei külföldre is eljutottak, 1938-ban például egy, hollandiai kiállításon szerepeltek. Ő maga szegényen, olykor a legmélyebb nyomorú­ságban élt. 1949-ben felvették a Képzőművé­szeti Főiskolára, de néhány hónap múlva járványt hozó zarándokok 1972 márciusának első napjaiban egész Jugoszlávia három Koszovó tartománybeli faluval foglalkozott. Macedóniától a tenger­partig huszonnégy óra alatt megismerték Orahovac, Prizren, Gyakovice nevét. Gyako­­vicéban kezdődött és villámgyorsan terjedt - először a másik két faluban, majd az ország más városaiban - a feketehimlő-járvány. Jugoszlávia soknemzetiségű lakosai között szép számmal vannak muzulmánok is, akik minden évben részt vesznek a mekkai zarán­doklaton. Több ezer ember indul útnak ezek­ben a napokban. A jugoszláv állami szervek­nek egészségügyi okok miatt rendkívüli gon­dot okoz ez a minden éves népvándorlás. Szigorú egészségügyi előírások vannak, ame­lyeknek megszegőit jelentős büntetésekkel sújtják, de hiába. A zarándoklat résztvevői­nek többsége elkerüli az orvosokat, néme­lyek még attól sem riadnak vissza, hogy ha­mis papírokat gyártsanak, amelyekkel iga­zolják: már megkapták a kiutazáshoz szüksé­ges védőoltásokat. Rendszerint megkapják az utazási engedélyt, és visszatértükkor az or­szágba hurcolják a kolerát, a himlőt, a járvá­nyos bőrbajt, a különböző gyomor- és bélfer­tőzéseket. Ez történt 1972-ben is. A fekete himlő bacilusát egy 35 éves gyakovicei za­rándok vitte be az országba. Jugoszláviában 42 évvel azelőtt volt utoljá­ra feketehimlő-járvány. Az eltelt időben fel­nevelkedett orvosnemzedék csupán könyvek­ből ismerte e szörnyű betegséget, így történ­hetett meg, hogy a­ fiatal körzeti orvos azt hitte: a férfi valamilyen kisebb fertőzést ka­pott. Ekként is kezelte - penicillininjekciók­kal -, amitől a himlős ember sokkot kapott. Csak ekkor került a kórházba, ahonnan a je­lentkező kiütések miatt továbbküldték egy másik kórházba, ahol bőrbetegeket kezeltek. Végül egy idős orvos ismerte fel a bajt, de addig a himlős beteg már több kórházat megjárt, orvosok tucatjai tapogatták, vizsgál­­gatták. És a járvány elterjedt. A betegség felismerése után azonnal meg­történt a fertőtlenítés és az elkülönítés, de már késő volt. A faluban a megfertőzött csa­ládtagok, a kórházakban ő maga és a vele foglalkozó egészségügyi személyzet terjesz­tette tovább a járványt. A feketehimlő egy­szeriben több helyen is felütötte a fejét. A legtöbb beteg a már említett három falu­ban volt. Az egészségügyi minisztérium né­hány napon belül hetven orvosból álló brigá­dot küldött a fertőzött területekre. Az orvo­sbó­l fertőzést kapott, és 1950-ben meghalt. 1982-ben Kecskeméten, majd Nyíregyhá­zán emlékkiállítást rendeztek műveiből. Bánszky Pál tavaly megjelent nagy összefog­laló művében - A naiv művészet Magyaror­szágon - részletesen ismerteti Gajdos és a hozzá hasonló sorsú alkotók életútját és mű­vészetét. Gajdos János sok zárlat alá helyezték a három falu lakos­ságát. Koszovó azonban Jugoszlávia egyik legel­maradottabb területe, ahol még ma is tízezré­vel élnek írástudatlanok. Hiába volt tehát a házak falán a falragaszokon a felszólítás, az utazások megtiltása, amikor az emberek hí­rét vették a járványnak, felpakoltak, és elin­dultak az ország más helységeibe, „menekül­ve a bajtól”, így hurcolták végig a himlőt nagy területeken. Néhány nap elteltével már kétezer-ötszáz embert kellett karanténba vin­ni az ország különböző helységeiből. A jár­vány tovább terjedt. Különleges bizottság alakult az egészségügyi miniszter vezetésé­vel, neves orvosprofesszorokból. Naponta adtak helyzetjelentést a betegség terjedéséről és az oltások időpontjairól. De ekkor már tizenegy ember halt meg feketehimlőben. A bizottság minden orvost kötelezett: a lehe­tő leggyorsabban készítsen listát azokról, akik a fertőzöttekkel érintkezhettek, így sike­rült több száz embert, ha késve is, de karan­ténba zárni és megakadályozni, hogy bolyon­gásukkal az országban továbbhurcolják a be­tegséget. A rendkívül súlyos helyzetet tovább nehe­zítette, hogy a védőoltás csak négy-öt nap múlva hatott, és addig a lakosság védtelen volt a fertőzéssel szemben. A környező országok is aggodalommal fi­gyelték a jugoszláv egészségügyi szervek megfeszített küzdelmét, és erejükhöz mérten igyekeztek segíteni is. Gyógyszert, egészség­­ügyi cikkeket küldtek, és kötelezővé tették a védőoltást a Jugoszláviába utazók számára. Belgrádban eközben a kijelölt kórházak előtt ezrek várakoztak a védelmet nyújtó oltásra. Az orvosok napi 16-18 órát dolgoztak. A ret­tenetes zsúfoltságban egy talpalatnyi hely sem volt a kórházban és a környező utcák­ban. Az újságok, a televízió és a rádió naponta többször is adtak híreket arról, hogy a jár­vány mely országrészekben erősödik. Fele­lősségre vonást is követeltek. Pedig akkor már dolgozott az a bizottság, amelyik kiderí­tette, hogyan hurcolták be a szörnyű kórt az országba. A mekkai zarándoklat megkezdése előtt ugyanis Irakban kolerajárvány kezdő­dött. A jugoszláv hatóságok a zarándoklat időpontja előtt néhány héttel felkérték a mu­zulmán hívőket, hogy útjukat kizárólag repü­lőgéppel és csak a szükséges oltások meg­szerzése után tegyék meg. A hívők egy része eleget is tett ennek a kérésnek. Egy kis város­ban, Bitolában akadt azonban egy élelmes üzletember, aki sokat akart keresni a hívők vallásosságán. Bérbe vett néhány autóbuszt, és ezekkel ezer embert indított útnak. Útköz­ben a zarándokok több faluban megálltak pi­henni, így kerültek néhány olyan falu köze­lébe, ahol feketehimlő-járvány volt. Erről senki sem világosította fel őket, és sokan az ottani üzletekben vásároltak. Az utasok kö­zött volt a már említett gyakovicei férfi is, aki az egyik faluban kaphatta meg a fertő­zést.­­ Múltak a hetek, és április vége felé jelent meg az első olyan közlemény, amely hírül ,adta, hogy a járványt sikerült megfékezni. A sok ezer beteg közül mindössze huszon­öten haltak meg feketehimlőben hat hét alatt. A nagy felháborodás, amely az ország la­kosait a törvényeket megsértő zarándokok ellen eltöltötte, végül is arra volt jó, hogy el­érjék a mekkai ünnepségekre látogatók éven­te történő szigorú ellenőrzését. Ma már csak repülővel lehet oda- és visszautazni. Az or­szágot sújtó járványt, amelyet a felelőtlenség és a pénzéhség zúdított az emberekre, a Poli­tika című lap vezércikke így ítélte meg: „Olyan rossz, amelynek a jó oldala kénysze­rítette az ország illetékeseit a törvények be­tartására.” Nyárádi Éva Egy bororo indián - a 92 túlélő egyike Himlőfertőzéses brazíliai indián A nyambikara törzs két életben maradott tagja Kis körmenet (1937) 1985. JULIUS

Next