Mozgó Képek, 1987 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1987-08-01 / 8. szám
1987. AUGUSZTUS 13 . bennem a vágy, hogy valami kézzelfoghatót alkossak. Beszélgetés Sass Sylviával - Egy vallomással kell kezdenem. Valamikor a budapesti József Attila Gimnáziumban a maga édesapja, Sass József volt az énektanárom, és emlékszem, hogy az énekkar próbáit az akkor már negyedikes Sass Sylvia is meg-meglátogatta. Egyszer Józsi bácsi nem volt bent, de nekünk szükségünk volt az alaphangra. Maga a zongoránál ült, mégsem ütötte le a billentyűt, csak úgy fejből adta meg a hangot. Akkor tudtam meg, mi az, ha valakinek abszolút hallása van. Maga nemigen énekelt a kórusban, mert már akkoriban is, a gimnázium színpadán operaelőadásokban szerepelt. Talán négy vagy öt operát mutattak be Sass Sylvia kedvéért. Mit jelentettek pályakezdésében ezek az előadások? - Elsősorban önbizalmat adtak. Nagyon boldog évek voltak azok, mert a szereplésnek, az éneklésnek kizárólag az előnyeit érzékeltem. Elénekeltem Adam Nürnbergi babáját, Gluck A rászedett kádiját, a Május királynőjét, Dittersdorf művét, a Doktor és patikust - de a lényeg, hogy édesapám mindig rövidebb operákat választott ki, amelyekkel engem sem erőltetett meg túlságosan, és a gimnazisták is végig tudták nézni. - És nem utolsósorban a zenekar is el tudta játszani. - Hát igen, mert az is a gimnázium zenekara volt, amit szintén édesapám vezetett. De nagyon időigényes előadások voltak ezek, hiszen apám rendezőt is hívott - mindig Horváth Árpádot -, jelmezeket szerzett, a díszleteket a rajztagozatos osztályok készítették, tehát a gimnazisták közül rengetegen kiélhették alkotóvágyukat. Olyan csodálatos volt a légkör, hogy a fellépések előtt még izgalmat sem éreztem. Emlékszem, a Nürnbergi baba nyitánya alatt még táncoltam is a függöny mögött, mielőtt felhúzták, mert olyan boldog voltam, hogy mindjárt énekelek. Szóval csak az örömöt éreztem, a felszabadultságot, hogy játszani lehet. - Egyik kolléganője, Csengery Adrienne azt nyilatkozta egy interjúban, hogy amikor Sass Sylvia az Opera színpadára lépett, úgy érezték, hogy már mindent tud. Összefüggésben van ez azzal, amit most elmondott? - Nagyon jólesik, hogy így nyilatkozott, akkor is, ha túlzás, de talán ez őt is dicséri, mert részben a tanítványa voltam. A Zeneakadémia utolsó két évében tanítania is kell a növendékeknek, és Adrienne egy évig engem is tanított a gyakorlóiskolában. Mindig arra törekedtem, hogy az első próba előtt már kialakult képem legyen a szereplő karakteréről, lelkivilágáról. Ez talán nem is egyszerűen törekvés, ez már lelki kényszer. Az előadási stíluson, a felfogáson, az apró részleteken még ezután sokat tudok változtatni, de a lényegen már semmit. A művel való alapos ismerkedés a lényeg. - Talán ezért mondták azt, hogy korán érő alkat? - Mikó András kérdezte tőlem, amikor még főiskolás voltam: „Akarsz sietni?" Akartam, és összevonhattam a negyedik-ötödik évet. Tulajdonképpen két év alatt végeztem el az akadémiát. - És a személyisége már éppoly érett volt, mint a hangja és a színpadkészsége? - Pályakezdéskor drámai lelkületű lírai szoprán voltam, koloratúr készséggel. Ebből aztán olyasmik következtek, hogy például a Nürnbergi mesterdalnokokban, amelyben Évát játszottam, a szólamomat és a figurámat nehezen tudtam összeegyeztetni. Az egyik jelenetben, a Sachsszal való duettben úgy vágtam oda a kaptafát, hogy Mikó András figyelmeztetett, vigyázzak, nem Izoldát játszom . . . Végül aztán meg is kértem Lukács Miklóst, vegye vissza tőlem a szerepet. Persze élesen soha nem határolható el egymástól a lírai és a drámai feladat. Olasz drámai szopránnak érzem magam, és a legtöbb szerepemben szükség van mind a lírai, mind a drámai árnyalatra. Például a Tesco alapvetően drámai szerep, de van egy duett a harmadik felvonásban, amely kifejezetten lírai. A Bohémélet esetében fordított a helyzet. .. Nagyon sok régi énekest mondhatok, akiket nehéz lenne a líraidrámai megkülönböztetés alapján beskatulyázni. Például Giglit, aki csodálatosan oldott meg drámai feladatokat is, nem utolsósorban azért, mert a szerepformálás nagymértékben a lelki affinitás függvénye. - A lelki ráhangolódást keresi a művekkel való hosszas ismerkedés idején? - A szerep elsajátításának ez is egyik fontos eleme. - Mint mondta, ha már belül elkészült, akkor tud részt venni a próbákon. De mi van akkor, ha a rendező éppen ebbe a belsőbe akar beleszólni? - Na, akkor baj van. Éppen ebben az évadban volt egy ilyen problémám. Lady Macbethet énekeltem Brüsszelben, s egy prózai rendezővel kerültem össze, akinek éppen a Lady karakteréről volt teljesen más elképzelése. Kötöttünk egy kompromisszumot, de olyan elviselhetetlenül éreztem magam, hogy a harmadik felvonás után el is jöttem. - A mai operajátszás egyik központi problémája, hogy a rendezők kezdik átvenni a hatalmat. Ez talán szükségszerű is egy bizonyos fokig. Ön hogyan éli át ezt a helyzetet? Szeretném, ha a televíziós szerepléseit is ennek kapcsán érintenénk, hiszen a rendező szerepe ott ugyancsak meghatározó. - Aix-en-Provence-ban énekeltem Traviatát, s a művet Georges Lavelli párizsi rendező állította színpadra. Előtte Szófiában énekeltem a szerepet, tehát kialakult elképzeléssel érkeztem, de Lavelli olyan sajátos hangulatú díszletek közé és helyzetbe állított, amelyekhez mindenképpen alkalmazkodnom kellett. Ráadásul nem tudtam franciául, ő pedig nem beszélt se angolul, se németül, szóval az előjelek azt ígérték, nem tudunk majd kommunikálni. Mégis megtaláltuk a közös nyelvet: Verdiét. Hamarosan tökéletesen egymásra hangolódtunk. Nem játszott elő semmit, csak sétált, sétált a színpadon, bemutatta azt a ritmust, azt a hangulatot, amelyet elképzelt. Valamit közvetített nekem, amit szavakban talán nem is lehet kifejezni. Átvettem az akaratát, miközben teljes művészi szabadságot élveztem. Rendhagyó módon, de Verdi szelleméhez híven rendezte meg az előadást. - Amelynek felvételét a Magyar Televízió is közvetítette . . . - A Traviatát sokszor elviszik a kurtizánromantika irányába, pedig ahol ilyen nyitány van, ott szó sem lehet efféle értelmezésről. Lavelli tudta ezt. - Talán a művet azért is állította úgy a színpadra, hogy Violetta már a nyitány alatt megjelenjen? - Igen, az a nyitány Violetta zenei portréja. - Ponelle-lel dolgozott? - Igen, Hamburgban játszottam az általa rendezett Don Carlosban. Nagyon jó rendezőnek, érdekes egyéniségnek tartom, akivel persze nem mindig könynyű együtt dolgozni. Láthattam legjobb rendezéseit: a salzburgi Figarót, a hamburgi Szerelmi bájitalt, és nagyszerű volt a televíziós Carmina Buranája. - És az a bizonyos hamburgi Don Carlos? - Abban, én legalábbis úgy éreztem, nem a művet, hanem önmagát tartotta a legfontosabbnak. De meg kell mondanom, kitűnő ötletei, gegjei voltak. Ő kétségtelenül érzi a zenét, tehát nem is hasonlítható ahhoz a bizonyos, említett brüsszeli rendezőhöz, aki azt hitte, egy generálpauza arra való, hogy arrébb menjünk a színpadon. Hogyan magyarázzam meg, hogy amikor Verdi csöndet parancsol, akkor ott mindennek meg kell fagynia, és nem szabad dübörgő léptekkel följebb menni nyolc lépcsőfokot?! - Kössünk ki egy kicsit a televíziónál. A magyar tévé mostanában közvetíti a Puccini-egyfelvonásosokat a Milánói Scala előadásában, amelynek Sass Sylvia is egyik közreműködője volt. A köpeny Giorgettáját játszotta. Mit tud egy ilyen előadásból az a néhány kamera és mikrofon megörökíteni? - Egy-egy ilyen felvétel nem más, mint dokumentum. Egy esemény rögzítése. S a dobozba nem feltétlenül kerül bele az a hangulat, amit a néző-hallgató érez. - De ha nem kerül bele, akkor nevezhetjük-e mégis dokumentumnak? - Én azt hiszem, hogy igen. Bárcsak Gigli és Caruso korában is készültek volna ilyen felvételek! Persze a televíziózás még nincsen azon a szinten, hogy hangfelvételük megközelíthetné egy le- A Grófné szerepében Mozart Figaró lakodalma című operájában az Operaházban A Csárdáskirálynőben a televízió egyik műsorában