Mozgó Képek, 1987 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1987-08-01 / 8. szám
MOZGÓ KÉPEK mez színvonalát, a kamerák váltogatása pe önkényes is lehet. Arról nem beszélve, hogy egy gesztus mást jelent a nézőtérről, mint egy közeli képen. - Ezt úgy is érthetem, hogy egy ilyen felvétel inkább a szakmabeliek számára élvezhető? Hiszen csak ők tudják a gesztusokat az eredeti funkcióhoz viszonyítani... - Hát az az érdekes, hogy mégsem így van. Ezek a felvételek nemcsak a szakma számára sokatmondóak, hanem a legszélesebb nézőközönségnek is. Azoknak, akik nem juthattak el arra a bizonyos előadásra. És a legfontosabb, hogy a nézőt ez arra csábítja, hogy operába járjon. Persze ezek a felvételek ennek ellenére nem alkotás értékűek. Azért kell önálló televíziós produkciókat is készíteni az operákból, mert a műveket a képernyőn valahogy másképp kell megjeleníteni, hogy azonosak legyenek önmagukkal. - Az énekesi-színészi munkában hogyan mutatkozik ez a különbség? - A televízió annyira közel hozza az énekest a nézőhöz, hogy például maga az éneklés mint fizikai munka a képernyőn nem esztétikus. Ezért vagyok híve a televíziós play back technikának. - Tehát annak a módszernek, amelynél a hangfelvételt már a forgatás előtt elkészítik. Ugye a Fehér György rendezésében látott televíziós Bajazzók is így készült? - Igen. És ennek volt köszönhető, hogy Neddát talán árnyaltabban jeleníthettem meg, mint színpadon. Például a Madárária hangfelvételén elénekeltem, amit a zeneszerző megírt, egy lágy, lírai dallamot, miközben az arcomról a kamerák előtt gyűlölet tükröződött. Ilyen arccal ezt a valóságban nem lehetett volna elénekelni, mert tudni kell, hogy van egy bizonyos mimika, amely a hangképzést segíti. Fehér Györgynek köszönhetem, hogy elszakadva a hagyományoktól, egy ellentmondásosabb, drámaibb Neddát tudtam eljátszani, hiszen ő hívta fel a figyelmemet, hogy a play back technika segítségével az arcom egészen mást fejezhet ki, mint a hangom. Pedig sok rendező ellensége a play backnek. Igaz, hogy Fehér György is akart készíteni magával egy olyan portréműsort, amelyben a kamerák előtt kellett volna énekelnie? - Igaz, de akkorra én már a play back híve lettem. Visszatérve a Bajazzókra: ez műalkotás volt, tehát nem dokumentum. Úgy éreztem, a rendező új műfajt teremtett. Ebben az operafilmben érzékelhető a műfaji különbség az operaközvetítés és az önálló televíziós alkotás között. - Egyébként ez a Bajazzók nekünk másra is példa lehet, talán a korábban említett rendező-központúságra is. Ön is úgy véli, mint a produkció néhány bírálója, hogy a rendező megváltoztatta a mű dramaturgiáját ? - Nem. Inkább tágította értelmezhetőségét. - Ugye, az volt a leglényegesebb változtatás, hogy a Silvióval való szerelmi duettet Canio „meglesi"... - Igen, de fontosabb, hogy a rendező mélységet adott a „színház a színházban” szituációnak. Kiderült: bár elmosódik a határ színjátszás és valóság között, azért a „játék” a végén mégis valódi gyilkossággal végződik ... - Televíziós produkcióban Juditot is eljátszotta a Szinetár-rendezte, Solti György által vezényelt Kékszakállúban. Ki javasolta erre a szerepre? - Én magam szerettem volna elénekelni. Olyan volt, mint a mesében. Egy árialemezt vettem fel a Deccánál, Gardellivel, és a cég művészeti vezetőjének szóltam, milyen jó lenne előadni a Kékszakállút Soltival. Aztán az egyik felvételi napon megjelent a mester: „Maga az a kislány?” Pedig nem is ismert. Csak annyit tudott, hogy van itt egy magyar lány, aki éppen a Deccánál dolgozik. Egy ötletre reagált! E felvétel alapján készítette el Szinetár Miklós a tévéfilmet, amely szintén valódi műalkotás. Egyébként az, hogy a Magyar Televízió ilyen sok operafilmet készít, az elsősorban Szinetár Miklós személyes érdeme. - A nagy rendezők és dirigensek mellett sok énekes világsztárral is dolgozott. Kire emlékszik a legszívesebben? - José Carrerasra. Ha el tud képzelni egy igazi spanyol grandot, aki a becsület maga, aki a segítőkészség, jóindulat netovábbja, hát akkor ő az. Emellett nagy énekes, hatásos színpadi jelenség. És őszinte színész, ez nagyon lényeges. - Mi az oka, hogy Sass Sylvia általában eredeti nyelvükön szólaltatja meg a műveket? - Természetesnek tartom, hogy sokan mindent magyarul akarnak elénekelni, én azonban az eredeti nyelvű előadás híve vagyok. Szerintem szinte lehetetlen egy irodalmi szöveget büntetlenül lefordítani. A szavaknak saját hangtestük van, a zeneszerzők erre komponálják a dallamot. Emlékszem, egyszer Helsinkiben Kodály-dalokat énekeltem, természetesen magyarul, amiből ők egy árva szót sem értettek, és mégis: a Kitrákottymesén pontosan a csattanónál nevettek. Mert az emberek, ha lelkileg nyitottak, szavak nélkül is megértik egymást. Sok operaházban feliratozógép segíti a közönséget, hogy értse az idegen nyelvű előadások szövegét, de szerintem erre se volna szükség. Megfigyeltem magamon: ha például a tévében, moziban feliratos film megy, önkéntelenül a szöveget nézem, még akkor is, ha értem a nyelvet. Szerintem mindenkinek alkalma van arra, hogy egy-egy opera megtekintése előtt megismerkedjék a mű cselekményével. A zene, a színpadi szituáció aztán úgyis mindent megéreztet. - Tehát egyetért azzal, hogy a magyar tévé ritkán feliratozza az operafilmeket, ellentétben például a csehszlovák televízióval? - Igen, mert nagyon fontos, hogy a néző az énekesre figyeljen. - Itthon mostanában kevesebbet hallunk önről, az Operában nem szerepel. Mikor lépett fel utoljára Magyarországon? - Idén, június 4-én volt egy koncertem a Vigadóban, ahol Medveczky Ádám vezényelte a rádiózenekart, és készülök egy új Hungaroton-operalemez felvételére is. - Tizenhat éve van a pályán. Hány szerepet énekelt eddig? - Negyven főszerepem volt, húsznál több lemezem jelent meg. - Nem sok ez egy kicsit? Úgy érzem, nem volt korai? Mi jöhet még? - Például Gioconda, Salome, Médea, de boldogan énekelném újra az Adriana Lecouvrey is. Ellentétben sok operaénekessel, akik egyik fellépésükről a másikra rohannak, én kevesebb szereplést vállalok - mostanában úgy évi harmincat -, de hosszú-hosszú felkészüléssel. - Ezért is kezdett el festeni? Kitöltendő a köztes időt? . - Több mint tíz éve festek, amatőrként is nagyon sok örömet, megnyugvást találok benne. Amikor csak szabadidőm engedi, ecsethez nyúlok. Az előadóművész feladata az újratermelés, de bennem él a vágy, hogy valami kézzelfoghatót is alkossak. Valamit, ami megmarad utánam. A festmények az elszálló hangok ellentétei, és mégis a legnagyobb segítséget adják ahhoz, hogy énekelni tudjak. TIHANYI SÁNDOR A Fehér György rendezte televíziós Bajazzókban Puccini Turandot című operájának címszerepét énekelte 1983 decemberében az Erkel Színházban Sass Sylvia 1986-ban a Zenebutik egyik adásának vendége volt Sass Sylvia Maria Callas portréját festi egy könyv címlapjáról (a fotó 1976-ban készült) 1985-ben Sass Sylvia képeiből kiállítás nyílt a pécsi Apáczai Csere János Nevelési Központ könyvtárában (jobbra a Callas-kép)