Mozgó Világ, 1976. február-december (2. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - ESSZÉ - Báron György: Régi és új sablonok - Jegyzetek a pécsi játékfilmszemléről
ban - ez a látvány már zavaróan szájbarágó és megbénítja a befogadó képzeletét. Az ilyen kép az ábrázolt képtelenségről az effajta képi ábrázolás képtelenségére tereli a figyelmet. Ugyanezért nem sikerült a Pilinszky-versek képi megjelenítése. Többet mondana - ha ugyan szükséges egyáltalán - ha valaki elmondaná a verset, mint az, hogy látjuk az irodalmi képeket hűen megelevenedni a vásznon és ettől hangulatukat, varázsukat veszteni. A konfliktus nem a jellem belső ábrázolásából bontakozik ki, a mű történelmi levegőjű jelenetek, mai célzások, nem kevésbé mai modorosságok és irodalmi részletek szervetlen halmaza. Miért jelentős mégis? Mert ha az irodalmizenei-képi elemek nem is állnak össze egységes világgá, mint az előző filmben, de vannak kiváló részletek, szép, tehetséggel megvalósított pillanatok: az este a vidéki birtokon, az anyós és férj figurája, Déryné izgatott járáskelése az üres színházban - ennek a szintérnek hangulatát, meleg vörös-barna színeit Koltai Lajos kitűnő operatőri munkája is emlékezetessé teszi. A legnagyobb érték pedig Törőcsik Mari játéka. Az ő szuggesztív lényének és kifejező gesztusainak köszönhető, hogy a film a feleslegessé válás lelki folyamatát és az útkeresés szenvedélyét hitelesen tudja ábrázolni. Nem véletlen, hogy azok a részletek sikerültek, melyekben valóban főszerepet játszik, és azok kevésbé, melyekben nem szerepel vagy csak statisztál. Emberi sugárzása hatalmas összefogó erő, életet lehel a filmbe. Maár Gyula olyan úton jár, mely a magyar film továbbfejlődése szempontjából igen fontossá válhat: sajátos filmszerű eszközökkel jeleníti meg - nem közvetlen, publicisztikus, és nem is elvont, áttételes módon - az egyén belső világát, és abban ragadja meg a társadalmi változásokat. BÁRDOS JUDIT BÁRON GYÖRGY Régi és új sablonok jegyzetek a pécsi játékfilmszemléről Nosztalgia és fanyalgás jellemezte az idei, nyolcadik játékfilmszemlét. A nosztalgia a hatvanas évek magyar filmjeinek szólt, annak a föllendülésnek, amely egy évtizeddel ezelőtt magát a fesztivált is létrehozta. A fanyalgás - kicsit talán a sóvárgó visszatekintésnek köszönhetően - a jelenlegi filmtermést illette meg. Teljes joggal, végigtekintve a Pécsett levetített, s az év termését reprezentáló, nagyobbrészt már bemutatott, kisebb részben még bemutatásra váró huszonkét filmen, valóban nincs sok ok a derűlátásra. Többségében tétova útkereséseket láthattunk, részleges eredményekkel és teljes kudarcokkal. Nyilvánvaló lett, s a viták során több-kevesebb nyíltsággal meg is fogalmazták, hogy a magyar filmművészet ma már nem képes betölteni azt a társadalmiművészi szerepet, amelyet a hatvanas években vállalt magára. Külön elemzést igényelne az a gazdasági-társadalmi helyzet, amely azoknak az éveknek az elején-közepén a filmet „kiválasztott művészetként” a felszínre lökte, legjobb alkotásaiban tükröztetve a korszak ellentmondásait. A filmművészet önállóságáért folytatott „szabadságharcának” hangsúlyosan fontos szakasza volt a hatvanas évtized szerte a világon, s a magyar film fellendülése csak ebbe az összefüggésbe ágyazva érzékelhető. A korszak egészen eltérő típusú - gyakorta illúziókkal teli - politikai törekvései az összes művészetek közül a legnyilvánvalóbban a filmben fogalmazódtak meg. Külön csoportot képvisel a kelet-európai, a cseh, a magyar és kisebb részben a lengyel „új hullám”, amelyeket hasonló társadalmi-politikai mozgás dobott a felszínre. Ez természetesen a „külső” oldala, s kiváltó oka az előrelendülésnek, de nyilvánvalóan ugyanilyen erővel játszott itt