Mozgó Világ, 1976. február-december (2. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 4. szám - ESSZÉ - Báron György: Régi és új sablonok - Jegyzetek a pécsi játékfilmszemléről

ban - ez a látvány már zavaróan szájbarágó és megbénítja a befogadó képzeletét. Az ilyen kép az ábrázolt képtelenségről az effajta képi ábrázolás képtelenségére tereli a figyelmet. Ugyanezért nem sikerült a Pilinszky-versek ké­pi megjelenítése. Többet mondana - ha ugyan szükséges egyáltalán - ha valaki elmondaná a verset, mint az, hogy látjuk az irodalmi képe­ket hűen megelevenedni a vásznon és ettől han­gulatukat, varázsukat veszteni. A konfliktus nem a jellem belső ábrázolásá­ból bontakozik ki, a mű történelmi levegőjű jelenetek, mai célzások, nem kevésbé mai mo­dorosságok és irodalmi részletek szervetlen halmaza. Miért jelentős mégis? Mert ha az irodalmi­­zenei-képi elemek nem is állnak össze egységes világgá, mint az előző filmben, de vannak ki­váló részletek, szép, tehetséggel megvalósított pillanatok: az este a vidéki birtokon, az anyós és férj figurája, Déryné izgatott járás­kelése az üres színházban - ennek a szintérnek han­gulatát, meleg vörös-barna színeit Koltai Lajos kitűnő operatőri munkája is emlékezetessé te­szi. A legnagyobb érték pedig Törőcsik Mari játéka. Az ő szuggesztív lényének és kifejező gesztusainak köszönhető, hogy a film a feles­legessé válás lelki folyamatát és az útkeresés szenvedélyét hitelesen tudja ábrázolni. Nem véletlen, hogy azok a részletek sikerültek, me­lyekben valóban főszerepet játszik, és azok kevésbé, melyekben nem szerepel vagy csak statisztál. Emberi sugárzása hatalmas összefo­gó erő, életet lehel a filmbe. Maár Gyula olyan úton jár, mely a magyar film továbbfejlődése szempontjából igen fon­tossá válhat: sajátos filmszerű eszközökkel je­leníti meg - nem közvetlen, publicisztikus, és nem is elvont, áttételes módon - az egyén belső világát, és abban ragadja meg a társadalmi változásokat. BÁRDOS JUDIT BÁRON GYÖRGY Régi és új sablonok jegyzetek a pécsi játékfilmszemléről Nosztalgia és fanyalgás jellemezte az idei, nyol­cadik játékfilmszemlét. A nosztalgia a hat­vanas évek magyar filmjeinek szólt, annak a föllendülésnek, amely egy évtizeddel ezelőtt magát a fesztivált is létrehozta. A fanyalgás - kicsit talán a sóvárgó visszatekintésnek kö­szönhetően - a jelenlegi filmtermést illette meg. Teljes joggal, végigtekintve a Pécsett levetí­tett, s az év termését reprezentáló, nagyobbrészt már bemutatott, kisebb részben még bemu­tatásra váró huszonkét filmen, valóban nincs sok ok a derűlátásra. Többségében tétova út­kereséseket láthattunk, részleges eredmények­kel és teljes kudarcokkal. Nyilvánvaló lett, s a viták során több-kevesebb nyíltsággal meg is fogalmazták, hogy a magyar filmművészet ma már nem képes betölteni azt a társadalmi­művészi szerepet, amelyet a hatvanas években vállalt magára. Külön elemzést igényelne az a gazdasági-társadalmi helyzet, amely azoknak az éveknek az elején-közepén a filmet „kivá­lasztott művészetként” a felszínre lökte, leg­jobb alkotásaiban tükröztetve a korszak ellent­mondásait. A filmművészet önállóságáért foly­tatott „szabadságharcának” hangsúlyosan fon­tos szakasza volt a hatvanas évtized szerte a világon, s a magyar film fellendülése csak ebbe az összefüggésbe ágyazva érzékelhető. A korszak egészen eltérő típusú - gyakorta illúziókkal teli - politikai törekvései az összes művészetek közül a legnyilvánvalóbban a filmben fogalmazódtak meg. Külön csoportot képvisel a kelet-európai, a cseh, a magyar és kisebb részben a lengyel „új hullám”, ame­lyeket hasonló társadalmi-politikai mozgás dobott a felszínre. Ez természetesen a „külső” oldala, s kiváltó oka az előrelendülésnek, de nyilvánvalóan ugyanilyen erővel játszott itt

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék