Mozgó Világ, 1977. február-december (3. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - INTERJÚ - Ember Marianne: Mit ír a táblára? - Beszélgetés Sándor Pállal

kár, nem tudok felmutatni. Nyilvánvaló, hogy nekem is van azért élményvilágom, múltam, életem, valahonnan jöttem. Ez azonban magánügy. - Magánügy lenne, ha Sándor Pál szórakoztató filmeket gyártana. De úgy tűnik, minden filmjében önmagáról beszél. - Minden a filmben van, amit belelátni. A Bohóc a falonnél felvettünk egy snittet, előzetesnek szántam, azután, mert jópofa lett, bekerült a filmbe. Összedől egy ház, esik az eső is, szalad­gálnak a gyerekek, vihar van. Jó pillanat lett belőle, fújt a szél, és a kamerára szinte ráomlott egy ház. No, erről mit írt a kritika? „A gyerekkor elmúlását érzékletesen szimbolizálták a porba hulló falak képei.” Jót mulattam kifejezőkészségem ilyetén elemzésén. Tény, hogy jó volt a snitt. Magyarán: nem hiszek én semmilyen gőzben, csak a racionális filmkészítésben, egyedül a hatásokban bízom. Az ösztönösség nyomán a rutinnal megszületik a biztonság és a maximális tudatosság, alapfeltétele pedig mindennek az őszinteség. Diplomafilmem a Nagyfülű volt, egy mesefilm arról, hogyan hagyja el az anya gyermekét, hogy kerül a gyerek a tanyára, és hogyan lehet őt a többiek között megtalálni, mert senkivel össze nem téveszthető, ő a „nagyfülű”. Engem 1944 és 45 között egy tanyán bújtattak, és aki rám néz, az látja, hogy nincs nagy fülem, viszont vörös vagyok. Azt kérdezi, honnan merítettem?­­ Lehetséges, hogy a Szeressétek Odor Emíliát is személyes élmény szülte ? - A nyolc általánost én nyolc intézetben végeztem el. Volt, ahol három hetet töltöttem, de volt olyan is, hogy ott maradtam másfél évig, így telt el a gyerekkorom. A másfajta világból való kilógás, a beilleszkedés hiánya késztetett az Odor Emília leforgatására. Gyűlöltem a megszoká­sokat, az alakított rendeket és értelmetlen szabályokat, vagyis az életnek azokat a kereteit, amelyek a személyiséget csak nyomorítják. Nem bírtam a zártságot elviselni, és nem is akartam kibírni. Ez az indulat szülte a filmet. - Odor Emíliát kiválasztják, és ő ezt nem bírja elviselni, véget vet életének. Életünk naponta ki­választódásokból, kis és nagy halálokból áll. A kiválasztódás a természet törvénye is, de hát miért éppen a kiemelkedő választja a halált ? - A kiemelkedés vagy kiválasztódás természetes és szép folyamat is lehet. Azonban ha manipu­láció eredménye, akkor soha nem az. Az a hatalom, amelyik a legrebellisebbet, a célratörőt, a látót úgy jutalmazza, hogy megbénítja, elfogadhatatlan. Nem ismerek ennél iszonyúbbat, és Ódor Emília a filmben nemcsak átélte, szándékom szerint meg is értette ezt! Ezért kellett - so­kak szerint egy esztétizáló vagy érzelgős gesztussal - leugrania a toronyból. Kiáltás volt, hogy a manipuláció gyilkos dolog, és ott valaki, abban a pillanatban ezért meghalt. Nem lehetett „kevesebbel” befejezni a történetet.­­ Tudom, már megkérdezték, ha most csinálná meg ezt a filmet, amit harmincévesen forgatott, ugyanígy fejezné be ? - Újra csak azt mondhatom: pszichológiailag bizonyára nem volt hiteles a befejezés, ma már pontosabban érzem. Romantikus volt, és ma már bizonyára én is más vagyok. Ma arról csi­nálnék talán filmet - de hát azt a filmet mégsem ma csinálom -, hogyan lehet továbbélnie annak az embernek, aki lázadó volt, és akit kiválasztottak. Kevésbé bízom a hősies gesztusokban, in­kább az emberi erőben hiszek, a kapcsolatokban, a racionalitásban. Eltelt hét év, és azt a filmet változatlanul szeretem. Még akkor is, ha ma már az érdekel, hogyan lehet kibírni bizonyos drámai helyzeteket. Amit most csinálok, annak is halál a vége, de az már távolról sem egy gesz­tus, inkább sorsszerűség. - Hogyan fogadta a kritika azt a szenvedélyes második filmet ? - Egyetlen megtisztelő volt a dologban, hogy Jancsóval meg Kardos Ferenccel együtt szidtak. Ilyeneket írtak röviden: „Játszadozunk... játszadozunk...?” „Új magyar hullámvölgy tíz millióért.” Senki nem volt túl tapintatos, és a taorminai rendezői nagydíjra senki nem is figyelt oda. De hát akkor már engem sem érdekelt az egész, így utólag azt látom, hogy jót tett a rossz fogadtatás, meg a sok helybenhagyás, mert egy csomó mindent végig kellett gondolnom. - A rossz fogadtatás soha nem tesz jót. Amikor az „új magyar filmről” beszéltek, szó esett-e filmjeiről ? - Ebbe a fogalomkörbe igazán soha nem emeltek be, bár mindig ott volt a nevem a listán. Az volt a baj, hogy nem tudtak elhelyezni, filmjeim nem fértek bele sem a történelmi, sem a lírai szerzői, de a dokumentatív szociológiai kategóriákba sem, nem voltak urbánusak és nem voltak népiesek. Szóval, engem nem lehetett könnyen besorolni. Azért persze össze sem kevertek sen­kivel, bár kétszer nem csináltam ugyanolyan filmet. A Sárika, drágámat „emelkedett realizmus­nak” nevezték, az Odor Emíliát „szecessziónak”, a Bohóc a falonra meg azt mondták, „jókedvű első film”. Nem tudtak belegyömöszölni egyetlen címkézett dobozba.

Next