Mozgó Világ, 1982. január-június (8. évfolyam, 1-6. szám)

1982 / 3. szám - ELBESZÉLÉS - Sarusi Mihály: Hadak Úttyik

jó szeme van, nézzen oda, ha megnyílik az ég, megláthattya, mijen irdas a tá­­tos keze a kardvágásoktól, meg hogy hogy gyón a tátos a sárkányon. Az is­tennyila egyéb, mind a kard szikrája. Robokúttya, hadakuttya, reá tér a nagy­szekér. Éjjeli kegyelet, Országútja mennyei tündérországnak, Ország Út, Or­szágos Út, Éjjeli szivárvány, Északi szivárvány, Hajnal hasadék, Kerek udvar, Fejér árok, Tündérek érkezének, Fejér közön jövének. Hozzánk beszállanak, Szép leányt keresnek, Térülj, fordulj, bújj, bújj, Meg ne kerüljenek! Isten ba­rázdája, Tündérek útja, Tündérek járása, Tündérek fordulója, Hadak Útja, Lelkek útja, Madarak útja, Szent Mihály útja, Szalma út, Szalmás út, Szalma hullató. A Szépasszony hűtlen jön kedveséhez, ez arcul csapta őt s letűnt a fe­neketlen kristálytóban, ezt mondván székelyül: várhatsz engem ezer esztende­ig. A Szépasszony most kedvesét ezer esztendő óta várja, éjjelenként kiter­get­­vén vásznát s estve-reggel a kristálytó vizével öntözgetve azt, mi aláperegvén szüli a harmatot. Öttevény, Öntés, Istenek útja, ezen szálltak égbe őseink, s ezen ereszkednek le hozzánk az istenek és a tündérek. Amottan egy alá száll, nem lány mán a Julcsa. Anygyal úttya, barát úttya, az égnek az úttya, fáradt embereknek az úttyik, hadak úttyik, halottak úttyik, roboknak az úttyik, sere­gek úttya, szegén úttya, udvari út, zárvák úttyik, Égútja. Reggeli csillag, haj­nalcsillag, mesik hogy felteccik hamarább, monygyák vacsaraji csillag. Csilla­gok, csillagok, szépen ragyogjatok, A szegény legénynek utat mutassatok, Fel­jött a Nap pusztaságra, indulni kell más szállásra. ( csatacsatacsatabárd) Futnak, futnak Horthy katonái, meg se állnak Budáig meg a fogolytáborokig, és elássák a csatabárdokat, a Kárpátok alatt már nem állhatják a sarat, itt a veszedelem. Ássuk el a csatabárdot, ássuk el a csatabárdot, jó mélyre, nem túl mélyre, jó mélyre, hogy majd föllelhessük, hogy majd föllelhessük, meg hogy föllelhessék, akik csak akarják, akik csak bírgyák. Bírgyák vagy nem bírgyák, menni kő, minni kő, mini küle, mene­külő, jó nagy mene­külő, dehát néhányan csak el­maradónak. Ilyen vala Naményi úr, százados vagy mi a fene, mert le­tépte rangjelzését, és csak kóborolt. Kódorgott a rengetegekbe, az irdatlan ha­vasokba, itten Szentmártonba. Itten. Meg ottan is. Na igen. Egen. Igen. És volt miből állig felfegyverkezni, tökig tarisznyázni golóval, meg goló szóró mus­kétával. Szeretője Boriska, jóra való magyar lány. Szép lány. Jó lány. Régen látott ilyen derék katonát. És hát fegyvere is volt, amivel akár reá is lőhetett. És az reá is lőtt, amint tehette, többször is. Néha még nappal. Majd annyira ment a lövüldözés, hogy azt már elmondani se lehet, lelőtte a golóval az anyósát. Föl is szól a templom tornyán javítkozó ácskó, lát-e valahol csendért, mondja meg, mert másképpen lepuffantom onnast, mind a varnyat. És belelőtt a leve­gőbe. Úgyhogy amikor tértek meg szénacsinálásból a szentmártoniak, lesze­relték az aluvó Naményit. Meg is kapta méltó büntetését a rendszerető vissza­tért hatalomtól. De már ekkor, vagyis már akkor nagy legény a Juhász Bandi, majd százhet­ven, meg Kassai Palkó, majd száznyolcvan. Tizenhét esztendős pernahajde­­rok. Bandi kibukott az oskolából, árva gyerek, szülei fél holdat nyalogatnak. Heten nőttek föl a kisházban. Olyan gyerek, mint a többi. Makacs. Hirtelen. Pali jobb fiú, apjának kilenc holdja volt. Olvasni szeret. Mesét, meg táncolni. Kedvvel tanulta az új nyelvet. Kiválóan tanult. Romies lett volna.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék