Mozgó Világ, 1989. január-június (15. évfolyam, 1-6. szám)
1989 / 1. szám - KEREKASZTAL - Baló György - Andics Jenő - Bihari Mihály - Medgyessy Péter - Miszlivetz Ferenc - Orbán Viktor: Merre mentünk, merre megyünk, merre menjünk?
Andres: „...nagy elbizonytalanodás figyelhető meg abban, hogy ki mit a párttagság kényszerítette ki. A párttagság alakult, formálódott a pártértekezletet megelőző hónapok különböző belső vitáiban, és maga a párttagság küzdötte ki a pártértekezlet megtartását, és a párttagság törekvései fogalmazódtak meg a pártértekezleten is, mind a személyi változásokat, mind pedig a programváltás fő irányait tekintve. Az ezt követő időszakban, úgy érzem, több olyan ellentmondás van, amely jellemzi a kialakult politikai helyzetet. Néhányról nagyon röviden. A gazdasági cselekvési tér meglehetősen szűk volta és a meglehetősen súlyos gazdasági helyzet tovább növelt bizonyos társadalmi feszültségeket az év során. E feszültségek, jogos, indokolt elégedetlenségek jelennek meg fiatalok vagy idősebbek megalakított vagy megalakultnak tekintett szerveződési programjában. Ugyanakkor feszültségek kezelésére a mai állami és pártintézményrendszer rendkívül korlátozottan képes, mert nincs meg a feszültségfeloldás alapja, nincsenek meg azok a gazdasági teljesítmények, amelyek e társadalmi feszültségeket csökkenthetik. Ez tulajdonképpen egy olyan sajátos ellentmondást hozott létre, hogy az érdekkifejezési lehetőségek javultak - bár ennek törvényes keretei várhatóan csak január 1-jével teremtődnek meg -, de az érdekkifejezési lehetőségek javulása nem eredményezte az érdekek fokozottabb figyelembevételének lehetőségét, mert ehhez nincsenek meg a szükséges gazdasági alapok. Lehet ugyan vitatkozni, hogy a meglévő lehetőségek között milyen újraelosztás valósuljon meg, milyen feszültséggócokat lehet csökkenteni, erről lehetne párbeszédet folytatni. Ez a párbeszéd azonban nem indult meg, egyelőre minden réteg a saját feszültségeit fogalmazza meg intenzíven, azok azonban önmagukban nem megoldhatók. És nem indult meg az a párbeszéd, hogy kikhez képest, milyen rétegekhez képest vagy minek a rovására lehetne a meglévő feszültségeket feloldani. Ez az egyik az ellentmondások közül. A másik, hogy szerintem az egész politikai intézményrendszer jövőbeni fejlődése szempontjából is meghatározó szemléletünk kell hogy legyen az, hogy a pártértekezlet elfogadott egy programot a pluralizmus fejlesztésére. De rajzasztal mellett nem lehet egy társadalom tényleges pluralizmusát megrajzolni. Ezért olyan folyamat bontakozott ki, amely meglepte a pártvezetést is, meglepte a párttagságot is, meglepte a társadalom egészét. Ez mutatja, hogy most egy olyan átmeneti szakaszban vagyunk, amikor nő a zavarodottság, nagyobbak az orientációs nehézségek, mint voltak ezelőtt néhány hónappal, miközben szabadabbak a szerveződési lehetőségek. Sőt, egyelőre bizonyos mértékig elbizonytalanodott maga a párt is, nem egészen tudja, hogyan reagáljon erre a folyamatra, mert ez a folyamat nem az előzetes elképzeléseknek megfelelő irányban bontakozott ki. Most van alakulóban, formálódóban ezzel kapcsolatban egy pártstratégia, és hogy ebből a helyzetből milyen további fejlődési lehetőségek lesznek, ez azon múlik, hogy a különböző alternatív mozgalmak fejlődése és a pártstratégia fejlődése végül tud-e egy olyan párbeszédben találkozni, amely, valóban megújulást eredményező összefogást tud eredményezni a haladó erők között. Úgy is mondhatnám, hogy a szövetségteremtés feltételei megváltoztak Magyarországon. A szövetségkötés lehetőségei a 60-as és 70-es években is inkább személyek közötti szövetségek keresésében mutatkoztak meg. Egy új, szocialista típusú fejlődésben a szövetségteremtés lehetőségei áthelyeződnek intézményi szintre. Egyelőre azonban kritikai szövetségkötési lehetőség, amely mindig tartalmazza a bírálat vagy - ha úgy tetszik - az ellenzékiség lehetőségeit is, egy ilyen szövetségkötési rendszer nem fogalmazódott meg. A párt részéről sem (ez most van megfogalmazódóban), és én úgy látom, hogy egyelőre az alternatív szerveződések részéről sem. Ennek a szövetségkötésnek különböző problémái, feszültségei vannak. Kettőt emelnék ki: az egyik, hogy miközben a pártértekezlet egy, szemléletében radikális fordulatot határozott el a párt korábbi politikai gyakorlatához képest, eközben a társadalom úgy érzi, hogy a mai párt politikája a kontinuitás hordozója. Ezért meg kell küzdenie mindazokkal a gondokkal, nehézségekkel, amelyek egy korábbi politizálási gyakorlatból maradtak ránk. Ez egyelőre a párt kezdeményezéseinek szavahihetőségét is rontja - még akkor is, ha a mögöttes szándékok komolyak -, és nehezíti ezek kedvező fogadtatását. A másik, hogy jól érzékelhető, hogy gazdasági nehézségeink, az ezek nyomán rendkívüli mértékben bonyolódó társadalmi folyamatok közepette elég jelentős rétegben nagy elbizonytalanodás figyelhető meg abban, hogy ki mit tekint szocializmusnak. Ez a legkülönbözőbb magatartásokban nyilvánul meg. Megnyilvánul abban, hogy alternatív szocialista jellegű programkeresés is kibontakozóban van. Megnyilvánul abban, hogy egyes szerveződések nem kívánnak a szocializmus