Mozgó Világ, 1990. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 1. szám - INTERJÚ - Bozóki András: Statárium és happening - Beszélgetés Krassó Györggyel
Statárium és happening Krassó Györggyel beszélget Bozóki András - Bevezetőképp mondj néhány szót fiatalkori önmagadról, családodról, iskoláidról. - 1932. október 19-én születtem Budapesten. Apám előbb ügyvédként, később, a negyvenes évek végétől nyelvtanárként működött. Anyám előbb háztartásbeli volt, majd, mikor el kellett mennie dolgozni, anyagnormás lett a Ganz Készülékgyárban. Egy testvérem volt, bátyám, Krassó Miklós, aki filozófia szakot végzett Pesten, majd 1956-tól haláláig, harminc éven át Angliában élt. Szóval a család középosztálybeli volt, bár engem később deklasszált elemnek minősítettek. 1949-ben, 17 éves koromban otthagytam a gimnáziumot és elmentem Csepelre a „Rákosi Mátyás” Vas- és Fémművekbe ipari tanulónak. Úgy gondoltam, hogy meg kell ismerni a munkások életét, nem elég csak beszélni arról, hogy a munkásoké a vezető szerep. Ezt nagyon komolyan gondoltam, úgyhogy végig is csináltam Csepelen a horizontálesztergályos szakmát -a horizontálosok nagyon meg vannak sértve, ha csak esztergályosnak nevezik őket -, és 1951-ben felszabadultam. Én voltam az első horizontálos. Az egy ilyen munkásarisztokrata szakma, nem könnyű, de legalább jól fizet. - Hogyan lettél kommunista? - Hát az hamarabb történt. Én még 45 után, részben az akkori olyasféle illúziók hatására, hogy itt valamiféle új, szabad és kizsákmányolásmentes világot lehet építeni a marxista eszmények alapján, részben pedig környezetem, mindenekelőtt bátyám hatására lettem kommunista, így aztán igen korán, 14 éves koromban külön engedéllyel felvettek a pártba. Akkorra már egy vagy két év „mozgalmi múlt” állt mögöttem plakátragasztásban, röplapszórásban meg hasonlókban vettem részt. A tettes visszatér a tett színhelyére - azóta is csinálok ilyesmiket. - A szülők mit szóltak ehhez? - A szüleink egyáltalán nem voltak kommunisták. Soha életükben nem is voltak, nem is lettek azok, a bátyám a saját útján jutott el - még voltaképp 45 előtt - a marxizmushoz, vagy legalábbis annak a közelébe. József Attilát meg Heinét olvasva indult el ebben az irányban, mert akkoriban marxista művekhez nemigen juthatott hozzá. Azt hiszem, nála elég természetes dolog volt, hogy 45-ben e felé orientálódott. Nálam ez már nem volt ennyire természetes, sokkal praktikusabb beállítottságú voltam, és nem könyvekből merítettem azt, amit esetleg gondoltam vagy láttam, hanem megélt tapasztalatból. Úgyhogy számomra az egész kommunistaság végig problematikus volt, jóllehet nagyon lelkes voltam. És hát a gyárba is épp azért mentem el 49-ben, mert valahogy éreztem, hogy nem stimmel itt minden, meg kell ezt jobban nézni. És ott elég hamar megláttam, hogy a munkások nem ezt akarják. De azért még sokáig ideológiai elkötelezettségből, egyfajta lojalitásból naivan úgy képzeltem, hogy persze, bár lehetnek hibák, a rendszer igazi értékeit nem látják, nem értik meg az emberek. Úgy véltem, hogy ezek a mostani nehézségek majd hamarosan elmúlnak. De azért sejtettem, hogy nem minden stimmel, mert például abban az időben tőlünk is emeltek ki munkáskádereket, és véletlenül se azokat, akik rátermettek voltak, hanem a karrieristákat. Annak idején egy üzemben dolgoztam az akkoriban nagyon ismert esztergályossal, Muszka Imrével, akire még talán most is emlékeznek. Ott voltam, amikor Sztálin 70. születésnapján a 2000 százalékot teljesítette. Jól ismertem az egész történetet, láttam, hogy két ipari tanulóval és két „átképzéssel” (átképzésnek nevezték azokat a segédmunkásokat, akiket hat hónap alatt képeztek át szakmunkássá), öten csinálták ezt a 2000 százalékot. Nem akarom részletezni, lényeg az, hogy egy új, jobban felszerelt gépen felesleges munkadarabokat dolgoztak fel. Láttam ezeket a torzításokat, és aztán az egyetemen ennek hangot is adtam. - Amikor 51-ben felszabadultál, rögtön elmentél egyetemre? - Igen, mert közben elvégeztem a dolgozók gimnáziumát Csepelen és leérettségiztem. - Az egyetemet is elvégezted? - Nem, azt nem fejeztem be, mert két héttel az utolsó tanév befejezése előtt, 55. április 12-én kizártak. - Miért? - Ennek előzményei vannak. Engem egyszer már kizártak a pártból destruktív magatartás miatt, ott ugyanis már nagyban folyt a propaganda, én pedig a gyárban láttam, hogy a dolgok nem úgy vannak, és ennek hangot is adtam. És akkor kizártak a pártból, másodéves koromban. Mondhatom, Sztálin utolsó tette volt 52 végén. Húszéves voltam, amikor kizártak a pártból. És az egyetemről is kizártak volna már akkor, de jött Sztálin halála, és akkor ez a gyakorlat abbamaradt. Megúsztam annyival, hogy elvették a tanulmányi ösztöndíjamat, amit a jeles eredmény alapján kaptam, és nem szociális okból. Maradhattam az egyetemen, és állandóan felszólaltam, lényegében az akkori reformfolyamatnak megfelelően a sztálinisták ellen, a Nagy Imre-vonal védelmében. Amikor Nagy