Mozgó Világ, 1993. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)
1993 / 4. szám - -RÓL, -RŐL - Révész Sándor: A tizedes mint a többiek
Hát tényleg, él-e még a vén tizedes, mutogatja-e lmnokéinak a Duna Tévén, hogy ki volt ő egykoron, és tájékozódik az Új Magyarországból, hogy kivé lett ő egykoron: „A hét legjobb filmje számomra A tizedes meg a többiek című 1965-ös magyar film volt, Dobozy Imre főműve, Sinkovits Imre, Darvas Iván és Major Tamás remeklése. Az egészben az a legviccesebb, hogy már legalább tizedszer látom, de a rendszerváltozás óta még egyszer sem ez volt a próbatétel, megáll-e a film az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet csapatok eszmei támogatása nélkül. Hát kérem szépen, megállt. A film a két pogány közti harmadik utat vázolta, a senki földjén, azt a magyar utat, melyet azóta is járunk, kicsit hősiesen, kicsit komikusan, miközben a németek az előszobában, az oroszok a spájzban vannak.” (Szentmihályi Szabó Péter: Az oroszok a spájzban. Új Magyarország, 1993. február 3.) Szegény kincstári kismester, miután a forradalom másnapján írt Tegnapjában sürgősségi felárral leszámolt az ellenforradalommal, s az 1959- es újjáalakítástól kezdve több mint két évtizeden keresztül főtitkárként, majd elnökként volt az írószövetség száján a berozsdált lakat, meghalt anélkül, hogy megtudhatta volna, milyen magyar utat vázolt ő fel a főművében. Tízszer tán nem kell, ötször is elég megnézni a filmet ahhoz, hogy az ember emlékezzen, kik is voltak azok „az oroszok a spájzban”. Azok az oroszok a spájzban egyedül volt, Grisának hívták, bujdosott éppen, amennyire a sebesüléséről tudott, „a két pogány közé szorult” derék magyar erdészcsalád bújtatta, ugyanaz, amelyik előző nap a munkaszolgálatos magyar kommunistát rejtegette. Végül is a tizedes meg a többiek mentik meg a tejfölösképű Grisát, őket meg az oroszok. A film végére mindenkinek a jelleme szépen elfejlődik a harmadik úttól, s nemcsak Grisa és nemcsak a kommunista Szíjártó (aki már ismeretlenül is a barátjának vallott mindenkit a vörös oldalon), hanem a nihilista nemzetsiratásból kigyógyult Gálfy és a többiek is elindulnak szépen robbantgatni a tiszta tekintetű orosz tiszt útmutatása szerint. Az apolitikus Molnár tizedes - akit nem érdekel a világtörténelem, csak túl szeretné élni az egészet - abban a pillanatban, amikor éppen elindulhatna szabadon két pogány közül ki a háborúból, mégiscsak lerohan a magyar útról a Grisáék után. Nincs két film, csak két lehetőség. Az egyik az, hogy az ember hülyeségeket beszél, a másik pedig az, hogy szembenéz azzal a kérdéssel, hogy mit és miért szeretünk mi olyan nagyon még most is és mindörökké a diktatúra flisztjéből. Az első lehetőséget idézett kollégám már kihasználta, nekem marad a másik. Bizony, a magyar filmtörténet tizenkét legsikeresebb filmje közül gyakorlatilag valamennyinek politikai küldetése és ideológiai prekoncepciója volt, és mindahány két „fordulat éve”, 1948 és 1962 között készült. Abban a korszakban, amikor a hatalom legitimitása j£3 a világfelforgatás perspektívájára épült. Az utolsó nagy népfelforgató akció, a második szövetkezetesítés politikai leülepedése után a hatalom legitimációs bázisa az eschatologikus perspektíváról az antieschatologikus perspektívára csúszott át: mi már ezt a magyar világot nem akarjuk elforgatni onnan, ahol van, mi vagyunk a felforgatás egyetlen alternatívája - és ez így is volt. Az antieschatologikus fordulatot követő évek nagy filmsikerei, a Mici néni két élete, a Hattyúdal, A tizedes meg a többiek, Várkonyi Zoltán Jókai-filmjei már nem tudtak betörni a top tucatba. A legnézettebb magyar filmek örökrangsorában három kosztümös mese után minden idők legsikeresebb jelenben játszódó filmtörténeteként a diktatúra legsötétebb évében készült Állami Áruház következik. Húsz-egynéhány évvel később az Ascher Tamás Állami Áruházán keresztül röhögtünk a rendszeren, de a Gertler Viktor Állami Áruházán keresztül nem kiröhögni, csakis szeretni lehetett a rendszert. Természe-