Mozgó Világ, 1999. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)

1999 / 1. szám - DEMORATÁK ÁRULÁSA - Standeisky Éva: Hivatás és pártpolitika - Kommunista értelmiségi magatartásformák

Standeisky Éva Hivatás és pártpolitika Kommunista értelmiségi magatartásformák „Századunk valóban úgy lesz egykor emlékezetes, mint a politikai gyűlöletek intellektuális megszervezésének száza­da. Egyik legnagyobb titulusa lesz ez az emberiség erkölcstörténetében” - írta 1927-ben, hetvenegy évvel ezelőtt Ju­lien Benda (Az írástudók árulása. Ba­bits Mihály tanulmányával, Rónai Mi­hály András fordításában és bevezetőjé­vel. Budapest, 1945, Anonymus. 100. o.) A profetikus gondolkodó a politikai - fa­ji, vallási, osztály- és nemzeti - szenve­délyek közül az utóbbit látta legveszé­lyesebbnek, mivel ez egyesíti magában a többi lényegét. Szerinte a nemzeti szenvedélytől vezetett ember nem csu­pán elkülönülésre törekszik, s magát a 106 többieknél különbnek, másnak akarja láttatni, hanem a szocialista eszmék­nek elkötelezettekhez hasonlóan anyagi javak szerzésére is vágyik. A művészek, a tudósok, a szellem emberei ahelyett, hogy hivatásuknak megfelelően az egyetemesre, az örök értékekre figyel­nének, alávetetik magukat a fentebbi partikularitásoknak, s a politikai reáli­ákhoz kötődnek. Az esztétikum és az erkölcs a politikai eszmék szolgálójává degradálódik. Az írástudó „arra büszke - írja 1928-ban Benda könyvéről írott esszéjében Babits Mihály hogy »egy­nek érzi magát csoportjával« - nemze­tével, fajával vagy a proletáriátussal »annak érdekeit mindenek fölé helyezi«, nyíltan hangoztatja, hogy nem ismer erkölcsöt annak javán kívül, s nem is kutatja, hogy igaza van-e. Ha nincs, an­nál rosszabb az igazságra nézve.” (I. m. 41. o.) Ebben az írásban a Benda által felso­rolt politikai szenvedélyek közül az osz­tályszenvedélyről lesz szó. Azokról az értelmiségiekről, akik a kommunista pártban véltek közösségre és eszmei út­mutatásra találni. Egy hagyatékból nemrég előkerültek olyan 1945-1946-ban keletkezett iratok (vitaülés-jegyzőkönyvek, feljegyzések bel­ső pártállásfoglalások), melyekből re­konstruálhatók azok a kommunista pár­ton belüli nézetkülönbségek, amelyek a szigorúan hierarchizált és ellenőrzött kommunista sajtóba nem szűrődtek át, az emlékezet pedig elfojtotta, eltorzította vagy elszürkítette őket. Ezekből a forrá­sokból megtudható, hogy a baloldali, nonfiguratív művészek hogyan kerültek szembe a kommunista értelmiségpoliti­ka művelt, az esztétikum iránt fogékony kidolgozóival, mindenekelőtt Horváth Mártonnal és Lukács Györggyel. A sokk Alig pár hónappal Budapest ostroma után a fővárosban absztrakt műveket bemutató tárlatok nyíltak. A kiállító művészek baloldalinak vallották magu­kat, zömmel tagjai voltak a Magyar Kommunista Pártnak, néhányan közü­lük már az illegálisnak is. 1945 tava­szán Horváth Márton, a modem képző­­művészetben és irodalomban tájékozott pártvezető a kiállítások tanulságainak megbeszélésére szervezett belső vitán megbírálta, kioktatta és eszmei eltéve­lyedéssel vádolta meg őket. A művé­szek elképedve fogadták az igaztalan­nak érzett pártkritikát. Megrökönyödé­sük indokolt volt. A Horthy-rendszer­­ben elsősorban nem politikai nézeteik, hanem produkcióik, alkotásaik avant­gárd jellege miatt kerültek a mellőzöt­­tek közé. Az akkori hivatalos művészet­politika ellenérzéseit meg tudták ma­guknak magyarázni, a Horváth Már-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék