Mozgó Világ, 1999. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 1. szám - DEMORATÁK ÁRULÁSA - Standeisky Éva: Hivatás és pártpolitika - Kommunista értelmiségi magatartásformák
toni kritika azonban rossz asszociációkat keltett bennük. Baloldaliságuk és modernségük szerves egységet alkotott, s bár olykor vitatkoztak a politika és a művészet kapcsolatáról, a közérthetőség fokozatairól, az elvont művészet létjogosultságát egyikőjük sem vonta kétségbe. A kommunista párt egyik vezetője ezt a természetesnek vett egységet kérdőjelezte meg. A megbeszélésen részt vevők leginkább azt nehezményezték, hogy Horváth Márton a művészi színvonal feladására buzdított. A „szendergő demokrácia” helyett a „szép jövőre” vágyó politikus azt kívánta a kommunista művészektől, hogy absztrakt művek helyett közérthető alkotásokat, napi agitációs rajzokat, politikai plakátokat készítsenek. A művészek: Martyn Ferenc, Fekete Nagy Béla, Kmetty János nem értettek vele egyet. Az volt a véleményük, hogy a művészeti szabadság egy demokráciában nem rendelhető alá a pártpolitikának. Martyn kijelentette: „Van egy olyan felfogás, hogy nekünk meg kell változtatni művészeti programunkat, s ehhez kell igazodnia annak, aki művészetet akar csinálni. Nem csinálunk programművészetet még akkor sem, ha ezt követelik tőlünk.” Fekete Nagy tagadta, hogy a közönségsikert mércéül lehetne állítani: a múltban a közönséget szándékosan elzárták a modern művészettől, „mert nem szolgálta a fasizmust. Németországban megmondták, hogy művészet az, amit a sörpincék közönsége annak tart.” Képtelenség elméletileg előre kigondolni, hogy milyen legyen a művészet, vélte. „Fenntartjuk azt a jogot, hogy azt a művészetet kell a tömegekhez vinni, amely már évtizedek óta aktuális lett volna” - jelentette ki Kmetty. (A vita jegyzőkönyve a Politikatörténeti Intézetben őrzött Horváth Márton-hagyatékban található. A további idézetek is innen valók.) Mintegy a vita folytatása volt a Babits halotti maszkja című Horváth Márton-írás, amely a kommunista párt központi napilapjában jelent meg. (Szabad Nép, 1945. május 31.). „Mi az oka annak - írta Horváth hogy a haladó művészek, igazi harcosok és demokraták sincsenek sehol?” Az absztrakt műveket alkotó kommunista művészeket „kispolgári lázadóknak” minősítette. Az írás nagy port kavart a kommunista művészértelmiségiek között. A cikk megvitatására szűk körű pártértekezleten került sor, többségükben képzőművészek voltak jelen. „A Munkás Kultúrszövetségben főleg szocdem részről kifogások merültek fel Horváth Márton cikke ellen. A vád az, hogy pártszempontból világítja meg a dolgokat, megsérti a művészeti szabadságot, és a pártvonalat akarja a művészetre ráerőszakolni. Ezáltal a baloldali szektariánusság hibájába esik. A Kultúrszövetség vezetősége, elsősorban a képzőművészek tiltakoznak az absztrakt művészet ilyen formában való beállítása ellen” - mondta a megbeszélésen Szendrő Ferenc (színész, a kommunista és szociáldemokrata irányítású Munkás Kultúrszövetség vezetője). Háy Károly László festőművésznek az volt a véleménye, hogy „meg kell adni a keresés 107 szabadságát. Ne követeljünk máról holnapra új művészeti irányt. (...) Az absztrakt művészet lehet azon gyökerek egyike, amelyből az új művészet táplálkozni fog.” Fekete Nagy Béla nyomatékosan leszögezte, hogy ő és társai a szabad művészet hívei, minden irányzatnak létjogosultsága van, az ijesztgetés, a dilettáns pártkritika kifejezetten káros. „A demokratikus Magyarország egyik törekvése az értelmiség magunk mellé állítása. Ezt nem tudjuk elérni olyan úton, mint amit Horváth Márton cikke jelöl ki” - mondta. Az absztraktokat elmarasztaló pártvitán Bortnyik Sándor békítő, kiegyenlítő szerepet játszott: „A téma és az előadásmód együttesen fontosak. A demokrácia azt kívánja, hogy a művész lépjen ki az elefántcsonttoronyból, és vegyen részt a nép életében. A művész a demokráciától azt kívánja, hogy támogassa őt munkájában.” Ez a javaslat, mely lehetőséget adott az egyéni értelmezésre, tompította a vita élét.