Mozgó Világ, 2003. január-június (29. évfolyam, 1-6. szám)

2003 / 6. szám - REGÉNYRÉSZLET - Békés Pál: A képíró 4. rész

ránk nézve. Öreg, avult, mai szemmel nézve szinte vicces. Mindenki tiszteli a múltja miatt, kalapot emelnek előtte, de azért mégiscsak oldsmobil versenyre va­ló, meg az ilyen világvégi csetepatékra, ahol ovimbundák, Szomáliák, bambarák rodeóznak vele a szavannán, és nyírják egymást pillanatnyi hangulatuk szerint. Derék, öreg, szeretetre méltó játékszer, nemsokára talán a gyűjtők csereberélik, mint a matchboxot. Egy kicsit véres, ha lőnek vele, mert azért célba talál, meg ha­lálos, ha valakinek a fejére tapos, de eljárt felette az idő, és bármilyen strapabíró, előbb-utóbb elfogy. Ellene dolgozik az akna, a vállról indítható páncéltörő rakéta meg a rozsda, és ezt is tudja minden hozzáértő. És ezért nem cseszegetnek ben­nünket. Ez a mi életbiztosításunk, többet ér, mint bármilyen kötvény. Olyanok vagyunk, mint a Hadtörténeti Múzeum karbantartói, restaurátorai. Azok is megfenik a kétszáz éves kardot, visszaillesztik az elrozsdált ravaszt az el­ső világháborús puskába, nem? És a szablyák, mordályok tulajdonképpen használ­hatók, nem? Nem különbözünk tőlük. Csak a mi aranyoskáink még nem tarlóban porosodnak, nem dobogón állnak, mint az európai szériatársak - a Hortobágyon is feszít egy, va­lami rusnya betonpiedesztálon, a hídtól egy ugrásra, ha arra járok, nézzem meg. De a T-62 más. Modern cucc. Elektronikus tűzvezetés, lézeroptika, éjjellátó be­rendezés, korszerű dizájn. Nem vicc, és nem matchbox. Aki alkatrészt szállít hoz­zá, az nem restaurátor, hanem fegyverkereskedő. Felső kategóriás. Azt figyelik. Számon tartják. Vadásznak rá. Nem nyugdíjas állás. És mi nem azért jöttünk ide, hogy a végén pléhdobozban se jussunk haza, csak egy értesítés érkezzék a követ­ségről a rokonoknak: „eltűnt”. Kétségbeestem és megrémültem. Próbáltam közbeszólni, szabadkozni, védekez­ni. Eszem ágában sem volt veszedelembe sodorni bárkit, legkevésbé őt meg önma­gamat. Ha hibáztam, mondja meg, mit tegyek, rohanok, kiköszörülöm a csorbát. De apám öccse nem hallotta, mintha révületbe zuhant volna, azt sem tudtam, hoz­zám beszél-e vagy önmagához. Fel-alá támolygott, csak arra ügyeltem, el ne zu­hanjon. - Nem ezért jöttünk ide - hadarta a nagybátyám. - Nem ezért. Tudod miért? Na! Ki vele! - Hát... - kínlódtam­­, talán hogy éljen és virágozzék? Márminthogy az orszá­gaink közötti gyümölcsöző kapcsolat? - Idióta! Pörgött a nyelve, hadart, hebegett, beteges sebességgel zubogtak belőle a sza­vak. Azért vagyunk itt, hogy másutt legyünk, mondta, másutt, másutt. Mindig má­sutt kell lenni. Ha gyökeret versz, rögtön kikezdik a gyökeredet a kukacok. Elkez­dik felzabálni. Minden kötöttség a kukacoknak kedvez. Meg a tetveknek. Ha ott­hon vagy, azt mondod: mindjárt indulsz vissza. Ha meg itt, azt: mindjárt mész ha­za. Bárkivel beszélsz, ügyelsz rá, hogy megtudja: te éppen jöttél, és máris mész. Útközben vagy, csak szakítottál egy kis időt, hogy elintézzétek közös dolgaitokat. Mindenütt épp csak annyi időt töltesz, hogy tudomásul vegyék a létezésed, számon tartsanak, és már húzol is el. És akkor békén hagynak. Talán. Hát ezért vagyunk itt. Hogy ne legyünk ott. És ezért utazunk el nemsokára. Hogy ne legyünk itt. Az­tán visszajövünk, hogy ne legyünk ott. Világos? Szolgálatot teszünk Magyaror­szágnak, szolgálatot teszünk Afrikának, ők meg szolgálatot tesznek nekünk, így azután jól érezzük magunkat. Mi számít még? Jusson eszembe a tetű konyha az Erzsébetvárosban a közért fölött a harmadikon. Nézzek ki az erkélyről a türkiz­kék tengerre, és idézzem fel a dohszagú lichthofot! Jó szállodában lakunk, jó kok­télokat iszunk, jól keresünk, káprázatos tengerpartokon napozunk. Nem voltam még a Mussulo-zátonyon? Miért nem? Egy ugrás a várostól, hét végén kiszala­dunk, a homok, mint a bársony, búvárkodás, motorcsónak, vízisí, nő is van, olcsó, drága, fekete, fehér, máshol kell lenni, értem? Erre mit csinálok? Mit művelek én.

Next