Mozgó Világ, 2012. január-június (38. évfolyam, 1-6. szám)

2012 / 6. szám - TANULMÁNYOK - Révész Sándor: Mindenki puccsa mindenki ellen - Spanyolország

mint ötven volt belőle az elmúlt kétszáz évben. 1978-ban is volt már egy sikertelen puccskísérlet. Azt is Tejero alezredes vezette, és hét hónap börtönnel megúszta. Spanyolhonban minden korábbi demokratikus kísérlet puccsba ful­ladt. Alig fél évtized telt el Franco halála óta. A második köztársaság is éppennyi idős volt 1936-ban, amikor jöttek a puccsisták, és ki­tört a polgárháború. A puccs egyik közvetlen előzménye akkor az el­lenzék vezetőjének, Juan Calvo-So­­telónak a meggyilkolása volt. Ép­pen az ő unokaöccse, Leopoldo Calvo-Sotelo kormányfővé válasz­tása folyt a Cortesben, amikor a fegyveresek berúgták az ajtót. Suárez úgy érezte s érezhette is, hogy minden és mindenki összees­küdött ellene. A kiterjedt jobbszéli, francoista sajtó keménykezű tábor­nokot követelt a kormány élére. A demokratikus sajtó, mely a demok­ratikus átmenet protagonistájának érezte magát, és az átmenet folya­matában szépen össze is nőtt a po­litikai osztállyal, nehezen szokott ki a politikacsinálásból. A demok­rata véleményvezérek meg voltak győződve, hogy azért mennek olyan rosszul a dolgok, mert a pökhendi hatalom nem hagyja magát etőlük vezettetni. A bankárok és üzletem­berek becsapva érezték magukat, úgy látták, hogy a balra hajló kor­mány elmélyíti a gazdasági válsá­got, a kormányfő visszaél a jobbról kapott hatalmával, amikor plebe­jus, balos társadalompolitikával igyekszik versenyt futni a politikai élet ifjú csillagával, a szocialista Felipe Gonzálezzel. Az üzleti világ, a tőke ezért inkább a jobboldali el­lenzék erős embere, Manuel Fraga Iribarne mögé állt, aki a kései Franco-korszak csodagyereke volt. Tájékoztatási és idegenforgalmi miniszterként ő nyitotta meg Spa­nyolországot a turizmus és a világ­piac előtt. Az egyház és a rendszer­­váltást vezénylő politikusok között volt egy hallgatólagos egyezség. Az egyház támogatja a demokratikus átmenetet, a politika pedig nem bántja a Franco-diktatúrában élve­zett privilégiumait. Az Actio Catho­­lica szemináriumán nevelt, buzgó templomjáró Suárez és a spanyol katolikus püspöki kart vezető Ta­­rancón madridi érsek szövetsége megbonthatatlannak tűnt, amíg minden az egyház kedve szerint történt. Abban a pillanatban azon­ban, amint a válási törvény liberáli­­sabbra sikerült, mint ahogy abban a kormányfő és az érsek megállapo­dott, az egyház is a kormány ellen fordult, s a Fraga mögött álló kon­zervatív püspökök furiózus szónok­latai uralkodtak az egyház hangja­ként a nyilvánosságban. A Spanyol Szocialista Munkáspárt kíméletlen ellenzékként viselkedett. Apokalip­tikus képet festettek az ország helyzetéről, nap mint nap győzköd­ték a közvéleményt, hogy minden perc, amit a kormány a hatalomban tölt, végzetes veszély az országra nézve. Bizalmatlansági indítvá­nyokkal fenyegetőztek és kísérletez­tek. Ezek ugyan célra nem vezettek, de a szocialisták szándékaitól füg­getlenül is erősítették a közvéle­ményben a puccsigényt, miután azt mutatták, hogy a demokrácia eszkö­zeivel nem lehet eltávolítani azt a kormányt, mely végzetes csapás az országra nézve. Emellett a szocia­listák Suárezt a falangista múltjá­val is azonosították, potenciális puccsistának minősítették, aki haj­landó lenne a fiatal demokráciát is szétverni, az országot is eladni azért, hogy hatalmon maradhas-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék