Mozgó Világ, 2012. január-június (38. évfolyam, 1-6. szám)
2012 / 6. szám - TANULMÁNYOK - Révész Sándor: Mindenki puccsa mindenki ellen - Spanyolország
mint ötven volt belőle az elmúlt kétszáz évben. 1978-ban is volt már egy sikertelen puccskísérlet. Azt is Tejero alezredes vezette, és hét hónap börtönnel megúszta. Spanyolhonban minden korábbi demokratikus kísérlet puccsba fulladt. Alig fél évtized telt el Franco halála óta. A második köztársaság is éppennyi idős volt 1936-ban, amikor jöttek a puccsisták, és kitört a polgárháború. A puccs egyik közvetlen előzménye akkor az ellenzék vezetőjének, Juan Calvo-Sotelónak a meggyilkolása volt. Éppen az ő unokaöccse, Leopoldo Calvo-Sotelo kormányfővé választása folyt a Cortesben, amikor a fegyveresek berúgták az ajtót. Suárez úgy érezte s érezhette is, hogy minden és mindenki összeesküdött ellene. A kiterjedt jobbszéli, francoista sajtó keménykezű tábornokot követelt a kormány élére. A demokratikus sajtó, mely a demokratikus átmenet protagonistájának érezte magát, és az átmenet folyamatában szépen össze is nőtt a politikai osztállyal, nehezen szokott ki a politikacsinálásból. A demokrata véleményvezérek meg voltak győződve, hogy azért mennek olyan rosszul a dolgok, mert a pökhendi hatalom nem hagyja magát etőlük vezettetni. A bankárok és üzletemberek becsapva érezték magukat, úgy látták, hogy a balra hajló kormány elmélyíti a gazdasági válságot, a kormányfő visszaél a jobbról kapott hatalmával, amikor plebejus, balos társadalompolitikával igyekszik versenyt futni a politikai élet ifjú csillagával, a szocialista Felipe Gonzálezzel. Az üzleti világ, a tőke ezért inkább a jobboldali ellenzék erős embere, Manuel Fraga Iribarne mögé állt, aki a kései Franco-korszak csodagyereke volt. Tájékoztatási és idegenforgalmi miniszterként ő nyitotta meg Spanyolországot a turizmus és a világpiac előtt. Az egyház és a rendszerváltást vezénylő politikusok között volt egy hallgatólagos egyezség. Az egyház támogatja a demokratikus átmenetet, a politika pedig nem bántja a Franco-diktatúrában élvezett privilégiumait. Az Actio Catholica szemináriumán nevelt, buzgó templomjáró Suárez és a spanyol katolikus püspöki kart vezető Tarancón madridi érsek szövetsége megbonthatatlannak tűnt, amíg minden az egyház kedve szerint történt. Abban a pillanatban azonban, amint a válási törvény liberálisabbra sikerült, mint ahogy abban a kormányfő és az érsek megállapodott, az egyház is a kormány ellen fordult, s a Fraga mögött álló konzervatív püspökök furiózus szónoklatai uralkodtak az egyház hangjaként a nyilvánosságban. A Spanyol Szocialista Munkáspárt kíméletlen ellenzékként viselkedett. Apokaliptikus képet festettek az ország helyzetéről, nap mint nap győzködték a közvéleményt, hogy minden perc, amit a kormány a hatalomban tölt, végzetes veszély az országra nézve. Bizalmatlansági indítványokkal fenyegetőztek és kísérleteztek. Ezek ugyan célra nem vezettek, de a szocialisták szándékaitól függetlenül is erősítették a közvéleményben a puccsigényt, miután azt mutatták, hogy a demokrácia eszközeivel nem lehet eltávolítani azt a kormányt, mely végzetes csapás az országra nézve. Emellett a szocialisták Suárezt a falangista múltjával is azonosították, potenciális puccsistának minősítették, aki hajlandó lenne a fiatal demokráciát is szétverni, az országot is eladni azért, hogy hatalmon maradhas-