Műemlékvédelem, 1976 (20. évfolyam, 1-4. szám)
1976 / 1. szám - Kiss Ákos: Művészi értékű védett budapesti üzletberendezések
végig. A márványlábazatos, negyedköríves pénztárak, a csomagolópultok, feljárati lépcsőzetek, a premodernizmus csőszerkezetes fémrácsozatai, rózsaszínes márvány fűtőnyíláskeretei, a korra jellemző nikkelezett emblémák (M. G. monogrammokkal) harmonikusan egészítik ki a berendezést; a mennyezet stukkódíszei az alaprajzi adottságokat sima lécprofilokkal követik. Az egyszerű, hatásos kettős kirakat sávosztásos vasszerkezete az egykori Haas és Somogyi cég műve. A Párizsi Divatszalon a Váci utca 6. sz. alatt (Kristóf tér sarok) már jelenünk terméke. Két helyiségét Kaesz Gyula 1956—57-ben tervezte; kivitelezője Hornicsek László. Az első rész három oldalával az utcai front felé sima fakeretekbe foglalt üvegtáblás térelhatárolású, a félköríves ajtónyílásos, falipolcos belső oldalak is hasonló sima felületűek. A belső helyiség félköríves ajtónyílásokkal megszakított falambériái is sima tégla alakban tagoltak. Mindkét térséget fehér stukkódíszes kosáríves rabitz-mennyezet boltozza, kazettasorokkal, fogsordíszes párkányzattal. Különböző árnyalatú cseresznyefurnír felületek hangolják egységessé a kétrészes belsőt, amely az utca felé 6 hatosztatú, kerek faoszloppal tagolt, a portál közben kettős ajtónyílással. A bemutatott belvárosi üzletbelsők közül az I. világháborút követően keletkezettek nagyobbára azoknak a történetieskedő (poszthistorikus) stílus-törekvéseknek a termékei, amelyek már a kései szecesszió sodrában, majd a mind függetlenebb neobarokkos irányként kerültek felszínre. Az 1918 utáni időszak konzervatív, visszatartó szándékai a „megbízható” múlt megnyugtató jeleiként különösképpen a barokk felújításokat ajánlották. Megfelel ez a korszak a hivatalos történész ideológiájának, mely Mária Terézia évtizedeinek nyugalmában látta a társadalmi béke felülmúlhatatlan ideálját (Klebelsberg, Pekár Gy., Szekfű Gy.); az államilag protegált neobarokk mégsem a rokokó asszimmetrikus, könnyed szeszélyeit, hanem inkább a XVIII. század első felének nehézkesebb, méltóságteljesebbnek érzett formáit találta követendőnek. A századforduló stílusforradalmát, a történelmi stílusok ismétlése ellen forduló szecessziót megélt nemzedékből éppen az idősebbek ítélték el ezt az új stílus reakcióit (Jaschik Almos és mások), míg az ifjabb korosztály köréből védelmezői abban a történeties stílusosság és a célszerű gyakorlatiasság sikeres ötvözetét látták. Szívesen mutattak rá arra a sajátosságára is, hogy ezúttal valami olyasmi keletkezett, amely egykor majd minden ízében napjainkra fog emlékeztetni. Amellett hitték, hogy az újabb neobarokk, vagy barokk-expresszív formakinccsel a szépnek a korszerűvel, a modern racionálissal való egyesítése valósult meg. Napjaink és a jövő helyes szemlélete — úgy érezzük — egyetlen múltbeli művészeti irányzattal sem viseltethet megkülönböztető rokon-, vagy ellenszenvvel, így ezeknek a szecesszió felőli, expresszionizmustól is érintett, barokk vonásokkal elegyített, vagy túlnyomórészt barokkos stílushullámoknak a jelenünkre maradt emlékeit is meg kell becsülnünk, ha azok jó minőségűek, mert a meglehetősen szegény korszaknak, (a harmincas évek is idevonhatók) amúgy is kevés emléke maradt napjainkra; sajátos módon kevesebb, mint akár a két századdal előbbi valódi barokk periódusokból. Budapest Belvárosa belsőségeinek megóvása körüli tevékenységünk egyik tanulsága, hogy a nem nagy számú gyógyszertári és vendéglátóipari berendezéseknél is kevesebb az érdemleges üzletberendezés. Az első világháborút megelőző időkből alig néhány maradt fenn. Nem csupán a történelem, a károsodások (mint a Rózsavölgyi üzlet 1957. évi kiégése), hanem főként az érzéketlenség, a megfelelő műveltség hiánya, rövid, néhány évtizedes létük után egyaránt végzett a történeti stílusok, de a historizmus, majd a szecesszió fővárosi emlékeivel is. A legártóbb tényezőnek minden más közül a tudatlanság, a főváros adott történeti, művészeti értékeivel szembeni érzéketlenség sőt akárhányszor nyíltan jelentkező ellenérzés bizonyult, amelynek veszedelmes jelenségeivel sajnálatos módon napjaink védelmi, vagy csupán számbavevő, nyilvántartó eljárásai során is találkozunk. A tegnap tőkés tulajdonosa a mind modernebb kedvéért — és akkor semminemű védőrendelettől nem gátoltan — távolíthatta el ezeket a belsőségeket; napjainkban azonban a társadalmilag mind kiterjedtebb műveltség köztudata mellett már intézményes lehetősége is van annak, hogy az akár hivatalos mezben is jelentkező hozzánemértés, vagy kultúraellenesség ártó kezét idejében lefoghassuk és ezeket az értékeket is megóvhassuk. További fenntartásuk mellett, már valamelyes időt kiállott esztétikai értékükről nem is szólva, mindig természetes alapérvként szolgálhat az, hogy szolid, tartós kivitelük, amellyel a háborút is átvészelték, további létüket gazdaságossági indokokból és feltétlenül ajánlja. Rendeltetésüket tekintve pedig (amely máig is betöltött célokra hozta létre azokat). Belvá-