Műemlékvédelem, 2009 (53. évfolyam, 1-6. szám)
2009 / 6. szám - EMLÉKEZÜNK - Cs. Plank Ibolya: Mihalik Tamás (1938-2009)
folyamatos, 1961 és 1968 között Révhegyi Ferencnénél tanult énekelni. A Práter utcai Szakmunkásképző Szakiskola fotós tagozatának elvégzését - 1959-1961 — követően első munkahelye a Mezőgazdasági Gépkísérleti Intézet fotólaboratóriuma, itt Schwanner Endre irányítása alá került. Alapfy Attila - később jó nevű, befutott fotográfus — ajánlotta Tamást Schwanner figyelmébe, kapcsolatrendszerükre csak következtetni tudunk. Annyi biztosnak látszik, hogy a pályája elején álló, de már kellő ambícióval és szakmai kíváncsisággal rendelkező Alapfy 1957 és 1958 között találkozhatott az akkor még műtőssegédként dolgozó Mihalikkal a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. Tamás valószínűleg tőle hallott először érdemben a fotográfiáról mint kifejezési formáról és megélhetést biztosító szakmáról. A fényképezés iránti érdeklődését támasztja alá, hogy későbbi főnökével, Schwanner Endrével már az Egészségügyi Szakszervezet Fotóklubjában ismerkedett össze. A Mezőgazdasági Gépkísérleti Intézet után az UVATERV és a Mezőgazdasági Könyvtár következett, végül 1968-ban a Műemléki Felügyelőségre került, ahol egészen 2000. évi nyugdíjazásáig dolgozott. Egész pályáját a képalkotási problémák és a művészet-, illetve építészettörténeti emlékek iránti érdeklődés kettőssége jellemezte. Számos kitűnő szakemberrel dolgozott együtt - Koppány Tibor, Dercsényi Balázs, Gerő László, Marosi Ernő, Tóth Sándor, Levárdy Ferenc, Kozák Éva, Valter Ilona, G. Sándor Mária-, akiknek barátsága és szakmai együttműködése rendkívül sokat jelentett a számára. Erről mindig szívesen beszélt, ami sokkal több volt a részéről, mint udvarias gesztus. A kollégák többsége megbízhatósága, precízsége és biztos szakmai tudása miatt szeretett vele dolgozni. A zavartalan együttműködéshez minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy Tamás mindig kész volt alárendelnie magát a konkrét feladatnak a fényképezés önkifejező lehetőségei ellenében. A terepen mindig azt a helyet kereste, ahonnan az épületből, enteriőrből a legtöbb látszik. Ennek praktikus oldalát minden fényképész érti, hiszen egy „levegős” képből mindig lehet vágni. Ő is élt természetesen ezzel a lehetőséggel, viszont elvárta, hogy a képen minden részlet megfelelő helyen és élességgel legyen látható. Ügyelt a szép fényekre és beállításokra. Mivel sokat foglalkozott a tudásban rejlő tényezők jelentőségével, mindig igyekezett a műemlékekkel kapcsolatos ismereteit gyarapítani, kiszállásai előtt alaposan tanulmányozta a lefényképezendő emlék történetét, asztalán gyakran lehetett látni a kollégák publikációit és könyveit. Az elkészült képek utólagos válogatása során sem feltétlenül a kép látványossága, hanem a képen látható információk alapján döntött. Ez a hozzáállás nem a képi kvalitás - kompozíció, szerkesztés, fény-árnyék viszonyok, élesség - semmibevételét jelentette, hiszen mindent tudott, amit a műszaki fényképésznek tudnia kellett. Sokszor elemezte és kategorizálta a képeit azok minősége alapján, ami szinte minden esetben a fent említett szakmai szempontok előtérbe állítása mellett az alkotás és a valamit létrehozás folyamatának gyötrelmeivel párosult. Csak az időjárás viszontagságaival szembesülő szabadtéri fényképészek tudják, hogy mennyire nehéz statikus témákat megörökíteni. A végeredményt rengeteg tényező befolyásolja: a megörökítendő objektum és a környezet viszonyából adódó lehetőségek, a fények, az alkalmazott fotótechnika, az ottani segítők hozzáállása, a munkára fordítható idő mennyisége és még sorolhatnánk. Mihalik Tamás mindezen tényezők együttállását csupán a zavartalan munka kiindulópontjának tekintette. A sikeres felvétel alapját felkészültsége és a kutató kollégákkal való előzetes konzultáció együttesen teremtették meg. Mindezt nem úgy fogta fel, hogy fotódokumentációja minden tekintetben és automatikusan helyt tud majd állni egy adott kontextusban. Ismerte a főszabályt: a „képet” minden fényképész egyedül, egymaga készíti el, mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy a művelet nem ér véget az expozícióval. Hihetetlenül szépen nagyított, és szerette a labormunkát. Ahhoz az iskolához tartozott, amelyek számára még a sötétkamrában végzett magas színvonalú munkálatokkal ért véget a „felvételezés”. Képeit világos és jól felépített stílus jellemzi, szerette a nagy totálokat, és az ortogonális fényképezés szabályai szerint sohasem futottak össze a képein egy pont felé a vonalak. Nemcsak a szemlélete, hanem az általa használt fényképezőgépek - Hasselblad, Asahi Pentax, Linhof - technikai jellemzői is hozzájárultak képei látványvilágához.