Műhely, 2004 (27. évfolyam, 1-6. szám)
2004 / 6. szám - RADNÓTI BIENNÁLÉ 2004 (FŐDÍJ: BENEY ZSUZSA ; KÖLTŐI DÍJ: VARGA MÁTYÁS) - Acsai Roland: Kertek kertje : Bertók László Háromkák című kötetéről
L. Kertek kertje (Bertók László Háromkák című kötetéről) „Kerti könyv... Igen, ez egy kerti könyv” - úja Bertók László legújabb, Háromkák című verseskötetének fülszövegében. Ezzel a kitétellel máris az irodalmi folytonosságban helyezte el a könyvét, az olvasónak további kerti könyveket juttatva eszébe Balassi Bálint Beteg telkeknek való füves kertecskéjétől egészen Kukorelly Endre Egy gyógynövény-kertjéig... Arra a kérdésre, hogy vajon, milyen kert is Bertók László verseskötete, a mindvégig következetesen használt haiku-versforma máris megadja a választ: japánkert. A kertszimbolikánál maradva a bertóki életmű korábbi darabjait más-más kertművészetekhez hasonlíthatjuk: a Három az ötödiken formavirtuozitása, mondattani és szótani metszettsége-nyesettsége (ugye még emlékezünk a kötet ilyen és ehhez hasonló csonkolt, metszett mondataira: „Keresgélhetnénk, hol van a.”), valamint látszólagos könnyedsége a francia kertekre emlékeztethet; ezzel ellentétben a Deszkatavasz, és főleg a Valahol, valami szabadon burjánzó prózaversei az angolkerteket juttatják eszünkbe. A kert növényeinek, fáinak nevei számtalanszor felbukkannak e kötetben. Egy vers erejéig ad absurdum is viszi ezt a metaforikát, amikor a vers pusztán növénynevekből áll: „Ribiszke, egres, / málna, barack, szamóca, / a mai vers ez.” Ezt a sok növénynevet látva, nem tudok nem gondolni az olyan botanikus lelkű költőkre, mint Csokonai, Fazekas Mihály, vagy az Október című naplóregény Szép Ernője. A növények nevei mellett megjelennek a kertészkedéssel kapcsolatos szavak is, persze jelentős többlettartalommal gazdagodva: „Hívatlan sajgás. / Ez lenne a szerelem? / Hogy kapál és ás?”; vagy egy másik példa: „Metszeni, nyesni! / A nagy hiányt a nagyobb magába veszti.” De most nézzük meg közelebbről ezt a végletekig redukált versformából, a haikuból, vagy Bertók műfajmegjelölésével, a „háromkából” építkező könyvet. E háromsoros versek nem kevesebbet akarnak, mint hogy megállítsák a pillanatot, hogy tizenhét szótagban benne legyen minden, a részben az egész: „Csak a pillanatban marad meg minden” - írja Bertók. Igazi haikut, vagyis háromkát csakis ezzel a hittel írhat egy költő, másképp nem lehet. És Bertókban megvan ez a meggyőződés nagyon határozottan, annak ellenére, hogy a korábbi verseinek szövegében (lásd a Valahol, valami című kötetet) sokszor kerüli a kategorikus kijelentéseket. Vagy ha már ilyen kijelentést tett, akkor azt kérdőjelekkel vonja vissza, bizonytalanítja el, jelezve, hogy az a szó nem biztos, hogy a legpontosabban jelöli azt a pillanatot, azt az érzést, lelkiállapotot, vagy jelenséget. A Valahol, valamiben már-már Bertók kedvenc írásjelévé vált a kérdőjel. Ezt az írói módszert előfordul, hogy a Háromkákban is használja, lássunk erre egy példát: „Levetkőztetve, / pince mélyén, a falnál, / várni Istenre (?)”. De ennek ellenére mégsem ez a fajta beszédmód tekinthető a kötet legjellemzőbb vonásának, hangjának. Inkább a már-már szentenciaszerű, kavicsszerű kerekség, csiszoltság, és határozottság, mint a következő versben: „A buborékban / nincs semmi, ami nincsen, / csak minden ott van.” Erre a „részben az egész”-elvre a kötetben többször is rábukkanhatunk, nem csak formai szinten, mely a haikuforma az egészből a részletet kiszakító és felmutató gesztusából ered, hanem tematikus szinten is: „A fájdalomban / részenként szól a test, de / az egész ott van”. De ez a rész-egész viszony nem mindig problémátlan, van amikor ez az alapvetően metonimikus képlet nem funkcionálhat megnyugtatóan, és ez leginkább akkor történik meg, amikor a szubjektum önazonosságát kutatja a lírai én: „Tükördarabok. / mindben látszom, sőt itt-ott / Ugyanaz vagyok.” Az önazonosság kérdése más versekben is visszatér: „Ha azonossá / válhatna önmagával, / megsokszorozná.” „A 243 háromka mind önmagáért felel” - olvashatjuk a fülszövegben, tehát a rövidsége ellenére, vagy inkább azzal együtt, önmagában megálló vers minden egyes haiku, háromka. Szinte véletlenszerűen vegyünk ki egy háromkát, és vizsgáljuk meg, hogy megáll-e versként egymagában, a saját lábán. Ez a háromka legyen a Téli címmel ellátott verscsokor (egy-egy verscsokor kilenc haikut tartalmaz) hatodik darabja: „Hó a kilincsen. / Kivágva a fenyőfa. / Égig ér minden.” Az első sorban rögtön több információt kapunk: egyrészt, hogy tél van, amely évszak a természet tetszhalott állapotát jelenti. Másrészt, hogy a hó egy kilincset borít, amely kilincs nyilvánvalóan egy házhoz, és az a ház egy emberhez tartozik. És ahhoz sem kell Sherlock Holmes-nak lennünk, hogy rájöjjünk, hogy az illetőhöz senki sem jött, és ő sem lépett ki a házból, ha egyszer a kilincset hó borítja. Vagyis az én elszigeteltsége teljes. El van vágva a külvilágtól, és ez nem feltétlenül a havazásnak tulajdonítható. (Zárójelben jegyzem csak meg, hogy erre a „bezárt ház”motívumra egyébként az Ablak című verscsokorban is rábukkanhat a figyelmes olvasó: „Menekül folyton. / Ajtót, ablakot bezár. / Sehol sincs otthon.”) Az elemzett vers második sorában a következőt olvashatjuk: „Kivágva a fenyőfa”. Ez a sor is kétpólusú, egyszerre két, egymással ellentétes fogalomra utal: a pusztulásra és a születésre. Ugyanis a kivágott fenyőfa egyfelől a pusztulást jelenti, másfelől, ha a karácsonyra gondolunk, akkor a születést. „Égig ér minden” - fejeződik be a vers. Vagyis az előbb még vízszintesen és holtan heverő fenyőfa hirtelen újra függőleges lesz, és az égig ér, megteremtve ezzel a kapcsolatot a két ellentétes instancia (ég és föld) között, esélyt adva ezzel a hermetikusan elzárt szubjektumnak, hogy ő is kapcsolatot teremthet, akár egy másik szubjektummal, akár az éggel. Láthattuk tehát, hogy ez a háromka a ciklusból, a verscsokorból kiszakítva is versként funkcionál, vagyis, ahogy Bertók László írta „önmagáért felel”. Ugyanakkor a címmel ellátott verscsokrok, ha akarjuk, egész versként is olvashatók, amelyben kilenc háromsoros strófa van! Ennek a bebizonyítására vegyük a Kavics címűt, amelyik nekem a kedvencem a kötetből: „A másik ember, / a titkos kapcsolat a / reménytelennel.” - hangzik az első strófa, melyből az olvasható ki, hogy amit más módon reménytelen elérni, arra a másik által lehetőségünk nyílik. A te és az én egymást tükröző (vagy inkább öntükröző) folyamatára világít rá a második versszak: „A fán a kéreg, / ahogy a belőled nőtt / ölelést érzed.” Tehát az én mindig csak látszólag öleli a másikat, valójában a másik ölelése által önmagát öleli. De hogy ez megtörténjen egyáltalán, ahhoz szükség van a másikra. Meg kell említenem, hogy ugyanez a problematika a Kazalban a tűz című verscsokor harmadik darabjában is visszaköszön: „Öleled a fát, / s mérgelődsz, hogy egyedül / sosem éred át?” De térjünk vissza az elemzett verscsokorhoz: „A szeg a fába, / hogy összerezzenjen a / föld minden ága” - a famotívum ebben a strófában is megmarad, de itt szög vezetik bele, sebként és szenvedésként (ez nyilvánvalóan Krisztus keresztre feszítésére is utal!), amitől aztán a „föld minden ága” összerezzen. Tehát mégsem vagyunk annyira elvágva egymástól, az égtől stb., ha az egyik ember sebesülését a másik is megérzi? - tehető fel a kérdés. Ezt a kérdést látszólag elveti a negyedik háromba „A sok külön seb” kifejezéssel, valamint az ötödik, „a képzelt összes” megfogalmazással, amely az egy letet a képzelet világába irányítja. Pe- 67