Műhely, 2019 (42. évfolyam, 1-6. szám)

2019 / 3. szám - Pataky Adrienn: „Megszólalni és kimondani, milyen” (Takács Zsuzsa: A Vak Remény)

set ajánl Krasznahorkai Lászlónak, Pór Péternek, György Pé­ternek, Visky Andrásnak, Borbély Szilárdnak vagy Arany Já­nosnak. De többet mond az imént idézett két részlet: a lírai én a korábbi versek „szenvelgéseit” és „szenvedéseit” távolság­­tartással kezeli, illetve önironikus keretbe helyezi, az önmér­sékletre, a mértéktartásra intve. A kötet felütéseként szolgáló A (vak)remény keretbe foglalja a könyvet: ez az első vers, és a könyvborító hátoldalán megismétlődik. A költemény előrebo­csátja, hogy „másféle látás”-ról van szó: „amikor fehér ruhá­jában belép / a remény az utolsó tárgyalóterembe, / és arcukon széthordja vesékbe / látó tekintetét, megnyugodhatunk”. A hit - remény - szeretet hármasára épülő és Csokonai Vitéz Mi­hály versére utaló szöveg optimizmusával azt sugallja, hogy a megszemélyesített Vak Remény szeméről idővel lehull majd a hályog, és látni fog. A látás egyébként sem csak a szemmel érzékelés fiziológiai jelenségeként értendő a kötetben, hanem afféle belső látásként, tudásként is. Már az ókori Teiresziasz is „vak jós” volt, fizikai vakságát belső tisztánlátása kompenzál­ta - többek között madárjóslással foglalkozott. A madarak szakralitása mellett tropikus szerepük is kieme­lendő Takács Zsuzsa lírájában, a már idézett fülszövegen túl például a Madarak című vers első felében válik a tojásköl­téshez hasonlatossá a szöveg születése: „Még rémület fog el, hogy tervezem, / véget vetek a veled való kapcsolatnak, / de megfészkelt bennem a gondolat, / és ki fogja költeni tojásait. / A gyönge csőrök szerelmem szétszedik.” De ugyanez a tró­pus szerepel a Beteglátogatásban is: „Verseim tojásban érle­lődnek, melegre­­ vágyó, felemás magzatok maguk is.” A vizualitásnak, „belső látás”-nak kardinális szerepe van. A látomásos, víziós, álomszerű költemények gyakoriak, ha csak a címeket nézzük, már azok is beszédesek: Álom címmel három vers is van a könyvben, továbbá az Álmok üldözője, Álomleírás, A látásról, A látszat lebontása, A látvány, Figye­lő szem stb. A víziók során gyakran a természetben oldódik fel a lírai én, noha természetlíráról egyáltalán nem beszél­hetünk. Takács Zsuzsa költészete mai „városi líra”, a maga tereivel, fényeivel, eszközeivel (villamos, kamion, reflektor, dzsipresz)­és zajaival. A természet mégis része az emberi bensőnek, vagyis a lírai én integritásának: „Szabadságom az erdő, szemem az ágak közt / átnyilalló levelek, talpam a szél futása” (A tigris álruhája - tigris). A látomásos versek nem akaratlagosan születtek, hanem „belső szükségből, teljes ki­szolgáltatottságomban [...] sok közöttük az ún. diktált szö­veg, melyen csak a javítás, szerkesztés munkáját végzem el utóbb.” - írta a költő A letakart óra (2001) fülszövegében. Ez a vallomás megerősíti azt a misztikát és szakrális ihletett­­séget, „látomány”-t, amely körüllengi a Takács Zsuzsa-köl­­tészetet. Ugyanakkor a szakralitás nemcsak mitologikus és keleti ihletettségű, hanem keresztény értékrenddel is vegyül. A reményvesztettségben felsejlő remény, a szeretetben és sze­relemben való hit, a kegyetlenség és gonoszság elítélése, a gyengeség beismerése, az emberi gyarlóság öniróniája A Vak Reményt egy nagy lélegzetvételnyi fohászként, lírai önélet­rajzként is felkínálja. A kiszolgáltatottság tematikusan is újraíródik, mind a lírai én, mind az emberi test kitettsége a kötetnek, különösen az első ciklusnak központi motívuma - utóbbiban a társadalmi részvét felől, a hajléktalanokkal való bánásmód, az empátia és a szégyenérzet megírhatatlan szomorúságának megírási kí­sérleteként -, eklatáns példája ennek az elhallgatással záruló már említett A zöld dzseki. Másik nézőpontot kínál a Body ki­állítás című ciklus vagy a kórházversekként, betegséglíraként elkülöníthető költemények csoportja. A test egy korábbi kötet címében is szerepel: A test imádása - India. A test szó jelen­tését keresztény, vallási kontextusban is érdemes szemügyre venni, amely így - hogy a 2010-es könyv anyaga sok másik vers közé ékelődött, és e gyűjteményben ciklusokká szelídült - új konnotációkkal bővül. Bár eredetileg sem nélkülözi a „test imádása” szintagma a Jézus testére és a kereszténységre, az ima­imádás szertartásosságára utaló másodlagos jelentést. A kötet erős felütése után - szerepel a ciklusban a Ha van lelkünk ugyan­is, amely 2017 legolvasottabb online versköz­leménye volt és A Vak Remény gyöngülése, amely 2018-ban Hévíz-díjat nyert - nem kevésbé izgalmas visszatérni a kez­detekhez és újraolvasni Takács Zsuzsa korai verseit a má­ból. Ez a „­t­ürelmesen építkező, fáradságosan szerveződő költészet”8 - e szavakkal kezdődik Halmai Tamás Takács Zsuzsa-monográfiája­­ mai napig tartogat meglepetéseket, legutóbbi verseit például izgalmas a késő Kádár-kor mili­őjére ráolvasni, s ugyanígy akkori versei a mára nézve is tanulságosak lehetnek. Vannak olyan szövegek is, amelyeknek alakulása végigkí­sérte ezt az időszakot, ilyen például Az örülési jelenet, amely 1957-2017 között keletkezett, de az életút tapasztalati terében még messzebb vezet a Negyvenhárom szeptemberében című vers. Ez a kimondás (fizikailag) korlátozott volta miatti ne­hézségeket viszi színre: „meglazult fogai folyton mozogtak, / ezért megtanult úgy beszélni Kafka, / hogy közben nem moz­dult vérző ajka: / »mintha a gondolatai szóltak volna.« / Ő volt a testet öltött Vak Remény.” A testi kiszolgáltatottság a holokauszt kontextusában is felmerül, a Sírás ismeretlen vál­lon és a Mi ez a hisztéria? erre reflektál - hogy „ami történt, nem tud véget érni ”, és a sorok közül kiolvasható az is, miért nem: talán mert a mai napig úgy reagálnak még egyes tanult emberek, pedagógusok is a történelmi tényekre és az azokkal kapcsolatos traumákra, hogy ,,[m]i ez a hisztéria?” A trau­ma feldolgozhatóságát, a nyomasztó múltat, a világháború tapasztalatát az emlékezet töredékes és csalható eszközein keresztül szcenírozza a kötet­­ egy 20-21. századi ember tör­ténelmi-érzelmi tablójaként. A női test, a szülés-születés örök körforgása, az anya-gye­rek viszony is több ízben tematizálódik a gyűjteményben. Például a Kamaszlány versek alcímű Rejtjeles tábori lap ciklusban, amely 1987-ben jelent meg kötetként: izgalmas és gyakran humoros szerepversek követik egymást az isko­la és a családi kapcsolatok hullámzó, ambivalens gyerek­szempontjai felől. Olykor azonban kegyetlen szókimondás övezi az anyaság felvetődését: „anyám nem örült nekem. / Megszülni sem akart. Kötőtűvel próbált / megölni magzatko­romban, de kitértem / a szúrások elől, és épnek születtem. ” (Az angyal). Máskor a lírai én szülésének eseményét, annak állatias, fájdalmas, mégis ambivalens módon örömteli moz­zanatait önti szavakba egy-egy vallomásos vers: „[...] Elvi­selni hangtalan, hogy­­ / Háton fekve nyílni meg - / Eldobja az emlékezet -[...] Nincs völgye már ennek az éjszakának. / Csak gerince van a fájdalomnak. [...] Fázom és szomja­zom. [...] egy szál zsinórról levágják, leszakad, // és fölmu­tatják: ember teste van, / a gyönyör végigborzong hátamon.” (Július, halálom, születésed). A test imádása ciklus a testnek ez utóbbi reakcióját: a borzongató gyönyört viszi tovább, az emblematikus nyitóvers egy (utolsó) szeretkezés lelki megrázkódtatásait viszi színre: „szinte sikoltozott az aktus / gyönyörétől, a pusztítás és a pusztulás, / a rongálás, a hidak fölégetésének / örömétől, / az idő kerekének megakasztásá­­tól, / a küllők elferdítésétől, a bőrükbe fúródó / fémszilánkok sebző táncától, a kötelékeken / ejtett ezer vágástól, végső szétnyisszantásától” (A test imádása). Az anyává válás mellett a saját anya emléke, hiánya is több vers témája. Ez a hiány például a képzeletbeli találko­zások révén, az álom terében tompul, talál némi vigaszra: „Álmomban hirtelen valahol ott vagy. [...] nyári ruhádban vártál az önkormányzat előtt. / Kiszolgáltatottságodtól el­szorult a szívem. / Hazavittelek magamhoz, és eszeveszett / boldogság fogott el, hogy újra velem vagy. // Aztán egy időre elfelejtettelek.” - Fény utca (mottója: Anyám emlékére). A vers bravúros zárlatában az anya eltűnik a látomásból, előbb szél támad, majd elsötétül az ég, és elered az eső. Végül jam­­busokban oldódik fel és tér nyugvópontra a vers: „Huszonöt éve, hogy halott vagy.” A Vak Reményben az emlékezés, az álomszerűség, a múlt ébrentartása, a lírai én vallomásos-részletező attitűdje éppolyan hangsúlyos, mint a reménykedő hívő nézőpontja, amely szentimentálisnak hat, ám valójában talán az egyetlen kézenfekvő látásmód a (részleges, legalább időleges) nyuga­lom eléréséhez. A jelenből folyton visszatekintő, átértékelő, újraértelmező líra az idővel való szembesülés kényszerét, s egyben (ön)megtisztító aktusát kínálja - mint A kihagyott 8 Halmai Tamás, Takács Zsuzsa, Balassi, Bp., 2010, 9. 69

Next