Műhely, 2020 (43. évfolyam, 1-6. szám)

2020 / 2. szám

ж műhely 2020 /2 szemléletről árulkodik” (JASTRZÇBSKA 1991: 52). Ugyanakkor kétséges, hogy a vallomáste­vő Csokonai Lili korrelációja képzeletbeli gyóntatójával, Pázmánnyal, amely szemléletformáló struktúramozzanat inkább, mintsem az elbeszélő fikció alkotórésze, erkölcsileg osztályozha­­tóvá tenné a fiktív bűnbánat valóságvonat vonatkozásának elemeit, s így az olvasás szignifi­káns aktusává annak megállapítását (a lengyel filológus tanulmányában), hogy „katolikus” szempontból mi Lili bűne és mi nem, illetve hogy a vallomástevő beszédében, ahol nemcsak kontrasztot képez, de össze is vegyül vallásos áhítat és az erotikus önkifejezés szabadsága, mi minősülhet blaszfémnak és mi nem. Mert bár az Inventorhattyú című fejezetben ismétlődő elhatározott kijelentés, „Egy tetemem vagyon”, a vallomástevő részben eltérő personájának, identitáskeresése másfajta - az egyéniség kiteljesítését célzó - kísérletének válik emblémájává, mint az alázatos bűnvallás vagy mint a kölcsönös önátadás ugyancsak központi jelentőségű etikai eszménye, e különféle, tragikusan teljesületlen azonosságminták azonban nem zárják ki egymást egyazon (fiktív vagy valóságos) személyiség legsajátabb lehetőségein belül. Ezenfe­­lül a regényben nem egyetlen - a régmúlthoz tartozó vagy modernségbeli - jellem „valóság­hű” ábrázolását szolgálják, sokkal inkább olyan összetett nyelvként formálódnak meg, amely „szemléletformákat közvetít a jelennek” (KULCSÁR SZABÓ 1987: 163), mégpedig az ön­zetlen társiasság és az önmegvalósító individualitás („egyenesség”) válaszútját, ezzel párhuza­mosan pedig az eszmények maradandó távolsága miatti dezillúzió („Ugyanúgy nem szeretnék kiábrándult és nem lenni [cinikus]...”) és a konkrét szerelmi kapcsolat jövőtlenségéről megfe­ledkező önbecsapás („magahazudás”) pólusait.­ Utóbbiakat pedig elsődlegesen mint a „magá­ban a nyelvben elvontan kifejeződő létviszony” (KULCSÁR SZABÓ 1987: 162) változatait. Amennyiben fiktív szerzősége óhatatlanul Esterházy hangjává is teszi Csokonai Lilit, dilemmái annak az írónak az önreflexióját is hordozzák, aki (az isteni eredetű szó igazságának mércé­jénél) „mindig személyesen felel azért is, hogy a jövő ne a cinizmusban vagy a hazugságban kényszerüljön felismerni a mai magyar irodalom legelvontabb létviszonyát” (KULCSÁR SZA­BÓ 1987: 163). A hagyomány kérdéséhez visszakanyarodva: az elkészült regény után hagyott, végső soron mindig is megmaradó „üres hely” nem csak a még hiányzó és bizonytalan folyta­tásra várakozik. Ha az elbeszélő a létrejött és a születendő mű között, egyszersmind az öröklött és a megmunkálandó hagyomány fordulópontján foglal helyet, akkor az előre- és visszatekintés időleges ellehetetlenülésének kimerevített pillanata többféle lehetséges távlat metszéspontján lokalizálható: a kimunkálandó poétika (a hagyományon elvégzendő nyelvi cselekvés) és az esztétikai tapasztalatban előálló ismeretlen hatáslehetőségek között, a történelem sematikus és virtuális elbeszélhetősége­­ különféle konstrukciói és ezek ironikus ellenfikciói között, az át­hagyományozott narratív perspektívák és eseményszerű újraértésük között, végeredményben pedig a hagyományokban közvetítődő identitásformák, a rögzült sorsképletek és a szabadság nyelvi mozgástere között. Ekként tehát Csokonai Lili története a poétikai válaszutak allegóriája is. Amikor pedig archaizá­ló (és neologizáló) beszédének egyre leleményesebb elemzései arra is fényt derítettek, hogy idió­májának forrása nem csupán a 17. század irodalmi nyelve, hanem „a Tizenhét hattyúkban tapasztal­ható hangtani archaizálás térben és időben átfogja a magyar irodalmi írásbeliség teljes időszakát” (TOLCSVAI NAGY 1994:49), valamint irodalmi forrásai között ugyanolyan jelentősnek ismerték fel Csokonai Vitéz Mihály alakját és költészetének lételméleti vonatkozásait­, voltaképp - benn­­foglaltan - annak eshetőségét is felvillantották, hogy Esterházy művészetében a műfajhatárokat átlépő és részben lebontó szövegszerűség vizsgálatában nagyobb szerephez jusson a versre jellem­ző alakzatok - főként a zeneiség és a sűrítő képalkotás­­ felé forduló figyelem. Ezt az itt tovább nem fűzhető felvetést talán helyénvalóként igazolhatná a Tizenhét hattyúk számos, műveltségi bravúrnál vagy „filosztrófánál” (JASTRZÇBSKA 1991: 52) messze súlyosabb, egyúttal a hat­­­tyú ártatlanság-szimbólumának költészeti hagyományához illeszkedő lírai, illetve lírai emlékezetű szakasza. A történet és a narráció összképét ezek (egyszersmind a - többek közt - Berzsenyinél, Vörösmartynál, Aranynál fellelhető előzmények) felől szemlélve a csepeli lány alakjának ikon­szerű felmutatása - belefoglalása a szakrális hagyományú nyelvezet átlényegítő médiumába és ily módon felemeltetése - nem vagy nem csupán a feltétlen értékként elgondolt múlt (az így értett hagyomány) kontrasztját képezi meg a „nyíves tellyes” jelennel.­ A fiktív elbeszélő és nyelvezete közti történelmi és szociális összeférhetetlenségnél jóval lényegibb, Esterházy számára alapvető és majd a Harmonia cćlestisben végigjátszott megfelelést is megjelenít: a mindenkori egzisztencia igényét arra, hogy másvalaki fel- és elismerje, s hogy történetét megértve jelentéssel és jelentőség­gel ruházza fel, más nézőpontból: a kreatúra ráutaltságát a könyörületre. (Mindenség és semmi) A modális árnyalatok beláthatatlan sokféleségével tagolt, minden metszetükben átvilágított, ugyanakkor lehetséges totalitások továbbmozduló horizontjával együttmozgó mondatkonstrukciók, az önhazugság és az illúziótlanság végleteitől megóvott be­szédmódok, a reflexió és az irónia racionalitását a humor és az empátia szoros értelemben vett nagylelkűségével vegyítő, érzékien intellektuális (és viszont) nyelvi alakzatok egyszerre öntör­vényű, táguló és közös univerzumként engedik látni Esterházy írói világát, miközben a kom­pozíció nyitott térideje egyes szövegek között is struktúraanalógiákat létesít. Talán érdemes itt hosszabban idézni Tolcsvai Gábor leírását az énnel azonos „grammatikai térről” (Barthes), illetve a saját nyelv és világ egybeeső határairól (Wittgenstein) - mint az Esterházy-poétika sokat hivatkozott alapjairól -, azokról a térbeli dimenziókról tehát, amelyekhez „a Tizenhét hattyúk hozzáillesztette az eddig hiányzó (vagy kevésbé nyilvánvaló) időt mint negyedik dimenziót. A Minkowski-féle tér-idő rendszer rajzolódik ki az Einstein-féle értel­mezésben: nincsen tér idő nélkül­i fordítva, így az egyes (nyelvi) helyzeteket és mozgásokat

Next