Mult és Jelen, 1843 (3. évfolyam, 1-104. szám)
Toldalékok - 1843-03-31 / 26. szám
▼etem cserélni? mond Napoleon—én kereszted öszzetört darabjaiért, az én tulajdon keresztemet adom neked.“ —Romeus hallgat.—‚“Vagy talán rosz cserének véled ? ne felelj hát." — “Igazat szólva Császárom, mond végre zavarodva és vonakodva Romeus, ha Felségednek úgy tetszik, úgy hát nekem is tetszhetik, de egy fel étel mellett. Felséged kereszteny darabjait semmiképpen’ el ne veszeszsze.“ — „No, te igen sokat tartasz e’ semmiségre,’ mond a’ császár, megvető tekintetet színlelvén ’s ujjával úgy a’ papirosra ütvén, hogy abban a’ kereset töredékei ugráltak. Nagy bajába került a’ derék Romeusnek, a’ császár szavai ’s mozdulata által benne okozott felhevülést ’s bo- Szankodást eltitkolnia ; büszkén emelte fel fejét, ’s ajkába harapva igy szólt: „Igen, semmiség, de bocsánat Felséges uram, ha ezen semmiség nem lesz vala, úgy Romeus Ferko oda utazik, honnan még senki sem tért viszsza. Én megtartom darabjaimat, azokat a’ puska csinálóval öszsze férasztatom ’s azután ismét viselhetem.“ — No! no! régi bajtárs, mond Napoleon, ha e darabok annyira szivedhez nőttek, tartsd meg régi keresztedet az enyimmel együtt; egy olyan derék vitéznek mint te vagy, két kereszt nem sok.“ Nyájasan huzá meg a’ császár a’ vén katona bajuszát, ’s eltávozván, monda kisérő tisztjeinek: „Igen is, látják uraim, Romeus és én, mi régi ismerősök vagyunk , sok évek teltek el, mióta vele nem találkoztam; egy kissé igen érzékeny az igaz, a’ régi bajtárs.“ Könnyebben lehet gondolni mint leírni , mily varázs erővel hatottak az ilyetén jelenetek az egész hadiseregre. ” A’ kastély udvarán tartatni szokott héti nagy szemle ritkán ment úgy véghez, hogy a’ császár kereszteket, nemesi czimeket, ’s a’ t. ne osztogasson ki, vagy az érdemet előléptetés által meg ne jutalmazta volna. Idlegemlitést érdemel a többek közti az 1854-k évian. végefelé tartott egyik szemle. Napoleon a’ sereg előtt állott, s szemei a’ vitézek sorain vég irtoe futottal , luk körül akkor még sokan nem sejditék, hogy császárjókat utoljára látják. Szemébe öjtik egy vén altiszt, kinek arczát a’ nap húsz táborozás alatt érczczé barnította, ’s lombos szemöldöke alól két nagy és szikrázó szem szórta tüzet. A’ császár magához inti a’ régi bajnokot. „Téged láttalak már valahol, szólitja meg Napoleon a* vitézt, de a’ már régen volt. Hogy hivnak? — „Nőéinek Felséges Uram.“ „Noéi? ezen a’ néven többedet ismerek; hová való vagy?‘* — „Párizsi fi vagyok.“ — Most már ismerlek, voltál velem Oloszországban, ugy-e“?— “Voltam felséges Uram, az arcole-i hídnál.“ — „Egy van, reád ismerek. Te aiuszt (sergent) lettel, nem de ?“— „Az lettem Marengonal.“ — „És azóta?“ — Azóta, ismételő Noél, fejét szomoran leeresztvén, azóta, Felséges Uram, többre nem mentem.“ — „Miért nem kívánkoztál a’ lestörsereghez ?“ „Oh én azt akartam, egyedüli kívánságom, óhajtásom az volt; én az auszterlitzi, vagrami s minden nagy csatában jelen voltam.“ — „Azon nem csunalkozom. A’ becsület rend keresztje elnyerésére voltalé ttjáéivá ?“ — „Évről évre, Felséges Uram.“ — „Ez iránt mindjárt tisztaba kell jönnünk. Eredj helyedre.“ — A’ császár az ezredeshez fordul, öt perczig egy mással halkal beszélgetnek; ottan, ottan Noéire pillantanak, — nyilván látszik, hogy róla föly a’ beszéd. A’ császár a’ dolog valóságát megtudja. Noéi derék, vitéz, megfontolássá biró, kötelességének híven megfelelő katona, ki az engedelmesség, hiedelem s fenyiték ellen soha sem vétett; ő a’ császár szive szerinti katona.Mindenütt jelesen viselte magát, de szerénységből ’s részint maga magában nem bizván, előmozdítást, int régen megérdemlett, kérni nem bátorkodott, ’s így elöljárójinak szokásokká vált, őt mindég elfelejteni. Nápolyon látja, hogy itt nagy igazságtalanság történt, melynek teljes jóvátételét meghatározza. Ismét előhivja az altisztet, s mond: „vedd e keresztet, barátom Noét, te ezt régen megérdemlelted, te mindég derék vitéz katona voltai.“ Ezen szavakat mondván a* császár, tulajdon keresztjét maga mesjéröl leveszi, ’s azt a’ régi vitéz misére függeszti. Az ezredes kardjával jelt ad, a dobok megszólalnak; az egész sereg mély várakozással teljes hallgatásban áll ott. Az ezredes a’ becsület rend uj vitézét, az ezred elejébe vezeti ’s hangosan kiáltja: „A’ császár nevében! — jelentem nektek, Noéi altiszt, ezredetökben alhadnagynak neveztetett ki. A' sereg fegyverrel tisztelkedik, a’ trombiták harsognak, Noéi nem tudja, mi történik vele, álomnak vél mindent; szemei a’ császárt keresik, kinek arczulata, nem mint kegyelmet osztogató fejedelemnek, de mint igazságot végre hajtó ítélő bírónak, csendes és mozdulatlan. Újból int Napoleon az ezredesnek; ez, kardjával jelt ád; a’ dobok ismét megszólalnak, ’s elnémulások után az ezredes kiáltja. „A’ császár nevében hirdetem nektek, Noél al