Mult és Jelen, 1843 (3. évfolyam, 1-104. szám)

Toldalékok - 1843-03-31 / 26. szám

▼etem cserélni? mond Napoleon—én kereszted öszzetört darabjaiért, az én tulajdon kereszte­­met adom neked.“ —Romeus hallgat.—‚“Vagy talán rosz cserének véled ? ne felelj hát." — “Igazat szólva Császárom, mond végre zavarod­va és vonakodva Romeus, ha Felségednek úgy tetszik, úgy hát nekem is tetszhetik, de egy fel étel mellett. Felséged kereszteny darabjait semmiképpen’ el ne veszeszsze.“ — „No, te igen sokat tartasz e’ semmiségre,’ mond a’ császár, megvető tekintetet színlelvén ’s ujjá­­val úgy a’ papirosra ütvén, hogy abban a’ ke­reset töredékei ugráltak. Nagy bajába került a’ derék Romeusnek, a’ császár szavai ’s moz­dulata által benne okozott felhevülést ’s bo- Szankodást eltitkolnia ; büszkén emelte fel fe­jét, ’s ajkába harapva igy szólt: „Igen, sem­miség, de bocsánat Felséges uram, ha ezen semmiség nem lesz vala, úgy Romeus Ferko oda utazik, honnan még senki sem tért viszsza. Én megtartom darabjaimat, azokat a’ puska csinálóval öszsze férasztatom­ ’s azután ismét viselhetem.“ — No! no! régi bajtárs, mond Na­poleon, ha e darabok annyira szivedhez nőt­tek, tartsd­ meg régi keresztedet az enyimmel együtt; egy olyan derék vitéznek mint te vagy, két kereszt nem­ sok.“ Nyájasan huzá meg a’ császár a’ vén katona bajuszát, ’s eltávoz­ván, monda kisérő tisztjeinek: „Igen is, lát­ják uraim, Romeus és én, mi régi ismerősök vagyunk , sok évek teltek el, mióta vele nem találkoztam; egy kissé igen érzékeny az igaz, a’ régi bajtárs.“ Könnyebben lehet gondolni mint leírni , mily varázs erővel hatottak az i­­lyetén jelenetek az egész hadiseregre. ” A’ kastély udvarán tartatni szokott héti nagy szemle ritkán ment úgy véghez, hogy a’ császár kereszteket, n­emesi czimeket, ’s a’ t. ne osztogasson­ ki, vagy az érdemet előléptetés ál­tal meg ne jutalmazta volna. Idlegemlitést érde­mel a többek közti az 185­4-k évi­­an. vége­­felé tartott egyik szemle. Napoleon a’ sereg előtt állott, s szemei a’ vitézek sorain vég irt­­­o­e futottal­ , luk kö­rül akkor még sokan nem sej­­diték, hogy császár­jókat utoljára látják. Sze­mébe öjtik egy vén al­tiszt, kinek arczát a’ nap húsz táborozás alatt érczczé barnította, ’s lombos szemöldöke alól két nagy és szikrázó szem szórta tüzet. A’ császár magához inti a’ régi bajnokot. „Téged láttalak már valahol, szólitja­ meg Napoleon a* vitézt, de a’ már ré­gen volt. Hogy hivnak? — „Nőéinek Felsé­ges Uram.“ „Noéi? ezen a’ néven többe­­d­et ismerek; hová való vagy?‘* — „Párizsi fi vagyok.“ — Most már ismerlek, voltál ve­lem Oloszországban, ugy-e“?— “Voltam fel­séges Uram, az arcole-i hídnál.“ — „Egy van, reád ismerek. Te ai­uszt (sergent) lettel, nem de ?“— „Az lettem Marengonal.“ — „És azó­ta­?“ — Azóta, ismételő Noél, fejét szomoran le­eresztvén, azóta, Felséges Uram, többre nem mentem.“ — „Miért nem kívánkoztál a’ lest­­örsereghez ?“ „Oh én azt akartam, egyedüli kívánságom, óhajtásom az volt; én az auszter­­litzi, vagrami s minden nagy csatában jelen voltam.“ — „Azon nem csunalkozom. A’ be­csület rend keresztje elnyerésére voltal­é tt­jáéivá ?“ — „Évről évre, Felséges Uram.“­­ — „Ez iránt mindjárt tisztaba kell jönnünk. Eredj helyedre.“ — A’ császár az ezredeshez fordul, öt per­­czig egy mással halkal beszélgetnek; ottan, ottan Noéire pillantanak, — nyilván látszik, hogy róla föly a’ beszéd. A’ császár a’ dolog való­ságát megtudja. Noéi derék, vitéz, megfon­tolássá­ biró, kötelességének híven megfelelő katona, ki az engedelmesség, hiedelem s fe­­nyiték ellen soha sem vétett; ő a’ császár szi­ve szerinti katona.­­Mindenütt jelesen viselte magát, de szerénységből ’s részint maga ma­gában nem bizván, előmozdítást, int régen megérdemlett, kérni nem bátorkodott, ’s így elöljárójinak szokásokká vált, őt mindég elfe­­lejteni. Nápolyon látja, hogy itt nagy igazság­talanság történt, melynek teljes jóvá­tételét meghatározza. Ismét előhivja az altisztet, s mond: „vedd e keresztet, barátom Noét, te ezt régen megérdemlelted, te mindég derék vitéz katona voltai.“ Ezen szavakat mondván a* császár, tulajdon keresztjét maga mesjé­­röl leveszi, ’s azt a’ régi vitéz misére füg­geszti. Az ezredes kardjával jelt ad, a do­bok megszólalnak; az egész sereg mély vá­rakozással teljes hallgatásban áll ott. Az ezre­des a’ becsület rend uj vitézét, az ezred elejé­be vezeti ’s hangosan kiáltja: „A’ császár ne­vében! — jelentem nektek, Noéi altiszt, ez­­redetök­ben alhadnagynak neveztetett­ ki. A' se­reg fegyverrel tisztelkedik, a’ trombiták har­sognak, Noéi nem tudja, mi történik vele, á­­lomnak vél mindent; szemei a’ császárt kere­sik, kinek arczulata, nem mint kegyelmet osz­togató fejedelemnek, de mint igazságot vég­re hajtó ítélő bírónak, csendes és mozdulat­lan. Újból int Napoleon az ezredesnek; ez, kardjával jelt ád; a’ dobok ismét megszólal­nak, ’s elnémulások után az ezredes kiáltja. „A’ császár nevében­­ hirdetem nektek, Noél al­

Next