Múlt és Jövő, 1991 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1991 / 1. szám
Avrom Szuckever/A PANAMAKALAPOS HÖLGY A tömegmészárlás egyik napján egy sötét padlásszobácskában ültem és írtam. Mintha a költészet angyala tárta volna fel előtte, a titkot: ״ Sorsod saját kezedben tartod. Ha költészeted megrendít engem, akkor égő karddal védlek meg, de ha nem lelkesít fel, akkor ne panaszkodj... Lelkiismeretem tiszta marad. ” Úgy éreztem magam a szobácskában, mint egy harangnyelv. Egy érintés, egy rezgés és máris megszólalok. A csöndből szavak keltek ki. Az ajtó felől ujjcsontok kopogtatása hallatszott. A csönd széjjelfutott a padlón, mint a higany a szétzúzott hőmérőből. ״ Valami veszély! Egy barát akar figyelmeztetni. ” Elhúztam a rekeszt. Egy nő állt előttem. Első pillantásra koldusnőnek tűnt. Nincs semmi különös. A halál és a halál közötti szünetben, amikor az éhség uralkodik a maga teljes csontváz-dicsőségében, mint felduzzadt sáskahad rajzottak elő a koldusok. Ez a koldusnő azonban meglepett öltözetével: nyári szalmakalapot viselt, valami panamafélét, rajta kiszikkadt szamócák fityegtek. Testén a régimódi krinolin szivárványszerű rongyként festett. Oldalán retikül himbált. Nyakában vékony fekete láncot hordott, amelyen egy elefántcsont színházi látcső lógott, s a lakkcipője spiccei mint fényes tollú hollók vérpiros csőrei tátogtak. Nem kérdeztem semmit, csak felé nyújtottam egy darab megpenészedett hajú kenyeret. Belépett, elvette a kenyeret, letette az asztalra, s aztán kakukkmadár hangján megszólalt: — Ha nem tévedek maga az az ember, és ha valóban az, nem veszem el a kenyeret. — Leülhet komámasszony, úgy kényelmesebb lesz. Ami a kenyeret illeti, persze penészes. De szavamra, nincs más kenyerem. Ha élünk, fogunk még kalácsot is enni. Rámutatok az egyetlen székemre, magam az asztalra ülök szemben vele. Jaj, hát igazán nem erről van szó - mondja és amint leül, táncosnő mozdulattal emeli fel krinolinját, hogy ne gyúródjon össze. - Szabad kérdezni egy csekélységet? *I.J. Singer (1893-1944) I. Basevis Singer bátyja, elsőrangú jiddis prózaíró. 1933-ig Varsóban, azután New Yorkban alkotott. Legismertebb regényei, amelyek a harmincas és negyvenes években nagy sikert arattak (angol fordításban is): Yose Kalb, Az Askenázi család, A Karnovszki ház. - Egy csekélység az egy csekélység, komámaszszony. Nem kell velem kesztyűs kézzel bánni. - Ezek itt papírívek. Friss még rajtuk a tinta. Ki írt rájuk? - Én... - Maga író? - író vagyok. Egyszerre csak könnyek kezdenek hullani nem csak a szeme sarkából, hanem az összes ráncaiból is, és egy mosolygó rózsaszín frissesség tör fel lelkéből, mint májusi zápor után a párafelhő. - Hát jó. És most engedje meg, hogy kiöntsem a szívem, az Örökkévaló ezeket a perceket évekkel fizeti meg magának. Ezüsttel szegett rózsaszínű zsebkendőt húz elő ruhaujjából, és hozzáérinti ajkához. Haldokló parfüm illata száll fel a zsebkendőből. És beszél: Felicia Poznanszkinak hívnak. I.J. Singer*, az író, megörökített egy regényében. Valaha másképp néztem ki. De ez most nem fontos. A másik ruhaujjából előhúz még egy zsebkendőt, amelyen pávaszínek virítanak, és amelyből egy másik parfüm illata árad. Megtörli a nedvességet a szeme alatt, és tovább mesél: - És az a Felicia, tegyük fel, hogy ő egy másvalaki, nem ez a koldusnő, aki maga előtt ül, valaha gazdag volt. Vagyis a férje, Ignác, milliomos volt. Kilenc gyára dolgozott több száz szövőgéppel. Maga a polgármester is az egyik palotájában lakott. Azonkívül Portugália tiszteletbeli konzuljának a címét is viselte... A naplemente zöld szentjánosbogár fénnyel világítja meg ráncait. Alakja finomabb lesz, összezsugorodik, s egy egyiptomi hercegnő múmiájára kezd hasonlítani. Ignácot senki sem szerette. A családja sem. Embergyűlölőnek tartották. Meglehet, az volt. De nem szabad hamar ítélkezni. Embergyűlöletének volt oka. Gyerekkorában - mint egy agyagedényt - eltörte az orrát, és a világ legnagyobb professzorainak sem sikerült a darabjait visszaragasztani. Gumi műorrot volt muszáj hordania. Emiatt elvesztette férfi hangját, és nagyon vékonyan, túl vékony hangon beszélt, mint egy újszülött cica. Felicia igenis szerette. És nem a vagyonáért, nem a finom modora miatt, hanem azért, mert írt. Lengyelül írt egy poémátlóbról. Éjszaka a dolgozószobájában levette a gumiorrát, hogy szabadon lélegezzen, és virradatig írt. Felicia akkor a világ legboldogabb embere volt. Nem, ez már nem Poznanszki a gyártulajdonos